×04× – Conspectus
Egy rövidebb pihenő után megpróbáltam figyelmem ismét a külvilág felé irányítani. Igyekeztem olyan közönyösen érezni iránta, amennyire csak tudtam, egyszerűen elfogadni, azt, amit majd észlelek, és nem faggatni.
Persze a külvilág fogalma feltételezte, hogy vannak határaim, vannak korlátaim. Amíg valaki két lábbal a földön áll, teljesen egyértelmű, hogy mi ő, hol ér véget, és hol kezdődik valami más. Mármint a fizikai síkon. Értelemszerűen. Hiszen arra neveltettünk, hogy a törvények kötnek.
Jelenlegi állapotomban azonban nincs fizikai kiterjedésem, és éppen ezért amikor a saját határaim túloldalát próbáltam elérni, eleve kudarcra voltam ítélve. Először azt kellett megtudnom, hogy én mi is vagyok jelenleg.
A szemem kinyitására irányuló kísérleteim már korábban kudarcba fulladtak, úgyhogy megpróbáltam elkülöníteni a berögzült ingerek emlékét jelenlegi szándékomtól: látni akarom magamat. Érzékeim hatalmas fekete vászna előtt elkezdtek halvány, ködszerű fénypászmák megjelenni. Látni akartam őket. Tisztán akartam látni őket. Szép lassan elkezdtek fényesedni. Kerestem volt testem vonalait bennük, de egyelőre csak alaktalan, folyamatosan mozgó ködgomolyaggá álltak össze. Próbáltam utánuk nyúlni. Ez a szándékom egy kisebb örvénylést váltott ki a ködben, de semmi más nem változott. Visszahúztam kezem emlékét, szintén egy berögzült gondolat útján. Ismét egy örvénylés, ugyanott. Mikor elült, megpróbáltam mindkét kezemet megmozdítani. Ezúttal egy másik örvény is keletkezett, a gomolyag túloldalán.
Ha a kezemre reagált, akkor a talán másra is fog, gondoltam, és elkezdtem volt testem számtalan izmának emlékét átmozgatni. Mozgott a köd. Én voltam a köd. De nem több, csak egy gomolygó fényfelhő.
Hát, valahogy azért a megszokott testem hiányzott. A megszokás, hogy ébredéskor felülök az ágyamban, és egy pillanat múlva már mezítláb lépkedek szobám padlóján. Egy reggeli nyújtózkodás, ami frissíti testem emlékét az épp csak álmaimból visszaérkező elmémben…
Talán ha… ha megpróbálnám ugyanazt a mozdulatsort… izmok nélkül?
Egy pillanatra elengedtem a képet, hogy teljes sötétség vegyen körül, és erőt gyűjtöttem, felkészültem a „mozdulatra”. Aztán akaratomat megfeszítve felidéztem a hétköznapi emlék képét, és az érzéseket, ahogy karjaim, nyakam, hátam, lábaim megfeszülnek. Visszahívtam a fénylő köd képét is, ami immár kezdett alakot ölteni.
Elmosolyodtam. Illetve átjárt az érzés, mintha mosolyognék. Nagy vonalakban már felismerhetőek voltak asztrális testemben a humanoid vonások, de az arc-mimikát meglátni benne erős képzelet igényelt…