×01× – Memorandum de mortis
Életemben az egyetlen sorsfordító esemény egy hónapja következett be, amikor reggel háromnegyed nyolckor a 815-ös busz felüljárójáról a 20-as villamos kerekei elé vetetettem magam.
Halálosan untam a mindennapjaimat. Felkelek, borotválkozok, magamba öntök egy bögre forró tejben feloldott instant kávét, és cipővételt követően a poros lépcsőházon át kilépek a szmogba. Minden nap ugyan arra a villamosra szállok fel, hogy elvigyen az egyetemre, ahol évről évre ugyanazt az unalmas, elavult anyagot traktálják belénk az elfásult oktatók. Félálomban látni vélem, ahogy a tanár a tábla mellett mumifikálódik a krétaporban, és apró pókok kezdik el beszőni a szájüregét. Aztán arra ébredek, hogy valaki a sor közepéről a szünet előtt pár perccel a hátamra lépve mászik kifele egy fenti ajtót véve célba.
Előző este rendbe raktam a holmimat a szobámban, hogy eltűnésem után ne a felgyűlt, salátává gyűrt jegyzetfüzetek emlékeztessék létemre családomat, majd elvettem két lapot a nyomtatóból, és írni kezdtem. Az egyikre egy búcsúlevelet fogalmaztam, amiben bocsánatot kértem szüleimtől, hogy csak a terhükre voltam, és hogy azért kellett felnevelniük, hogy általuk féltett életemet a végén eldobjam magamtól. A másikra elkezdtem listába szedni a fontosabb jelszavaimat, amivel a leveleimhez, a gépemhez, fotókhoz hozzáférhetnek. A túloldalra az ingóságaimra vonatkozóan rendelkeztem: ami nekik kedves, amit használni tudnak, tartsák meg, a többit pedig ajándékozzák el, vagy adják el. Nem kell, hogy kárba vesszen semmi.
Már fél éve gondolkoztam komolyabban az öngyilkosságon. Persze előtte is felmerült bennem, de akkor még reménykedtem, hogy valami változni fog, és van értelme az életemnek. Az utolsó fél évemben viszont már azon gondolkoztam, hogy mi lenne a legegyszerűbb módja az önmagamon elkövetetett emberölésnek. A kötél és a vízbefojtás annyira szánalmasan triviális és puritán, hogy még az elején elvetettem őket. A szénmonoxid mérgezés is eléggé utálatosnak hatott számomra, lévén mindig is utáltam a kipufogógáz szagát. A mérgezés más formáját sem tartottam elég biztosnak, nem akartam egy kórházban arra ébredni, hogy körülöttem mindenki sír, hogy jajj, hát mégiscsak élek.
Ami szóba jöhetett még, az a pisztoly volt, csak hát azt kicsit nehéz beszerezni, és egyetlen lövés nem éri meg az utánamászkálást.
Szóval maradt a villamos. Tekintettel arra, hogy sosem volt erős fizikumom, és a fájdalomküszöböm is meglehetősen alacsonyan volt, a földet érés hirtelen, szúró fájdalma kiütötte az érzékszerveimet.
Azt, ahogy a kerekek bedarálnak, összezúzzák a csontjaimat, szétroppantják gerincemet, és véremmel festik vörösre a köveket, már nem éreztem.
Comment by Kristof.
Tök jó, várom a folytatást.