×03× – Cogitatio
Sokadszorra visszagondolva sem tudom, miért küzdöttem annyira eszmélésem pillanatától. Elvégre az életemet már eldobtam magamtól.
Végül ez a gondolat akkor is elért, és megadásra ösztönzött. Ahogy feladtam a harcot, és ezzel elzártam a gondolatok útját, megszűnt a fojtogató érzés is. Úgy éreztem magam, mint egy tó, amiben nemrég hatalmas gépek felkavarták az iszapot, és most ülepedik. Amikor ez gondolattá formálódott, a kép is megjelent előttem, tisztán, mintha a két szememmel látnám. Láttam egy aprócska, tisztább foltot a parthoz közel a sekély vízben. Olyannak akartam látni az egész tavat. Tisztának, frissnek. Erre a gondolatra elkezdett kitisztulni a víz, engem pedig a beletörődés keserűsége helyett nyugalom árasztott el.
Jól esett volna kifeküdni a tó partján a magas fűbe. Érezni, ahogy a harmatcseppek bőrömre gördülnek a meghajlott fűszálakról. Csak feküdni a hátamon, és pihenni.
Amikor gondolataim idáig jutottak, akkor figyelmem a környezetem felé fordult. Természetesen nem a tóparton feküdtem. De miért nem? Illetve miért lettem volna ott, miért láttam ezt a képet? Megint kezdtek elönteni a gondolatok, és közeledett a fullasztó érzés. Az előző küzdelemből épp csak kivergődve szerencsére elég fáradt voltam, hogy azonnal nemtörődöm módon elengedjek mindent.
Rájöttem, hogy a gondolataimmal nagyon óvatosan kell bánnom. Hogy miért, arra csak később kaptam választ, de addig meg kellett elégednem a tények puszta elfogadásával, mert még egy-két fullasztó gondolathullám erre nevelt.