×02× – Expergefactus
Amikor először magamhoz tértem… Nem, ez így nem helyes. Az ember úgy tér magához, hogy egyben van. Hogy él. Hogy a fizikai testén keresztül a gravitáció a síkhoz köti. Hogy érzi, hol fáj, vagy zsibbad a teste. De nekem nem volt testem…
Amikor először tudatomra ébredtem halálomat követően, meglepődtem, hogy ez megtörténhetett. Fogalmam sincs, mit vártam. Talán a Semmit. Sötétséget, csendet, egy ingerektől mentes nem-létet. Ahol nem is tudok róla, hogy én egyáltalán léteztem. Azt vártam talán, hogy megszabadulok minden gondolatomtól, a gondolkodás képességétől, és helyemet egy nagy fekete folt tölti ki a világban. De nem így történt.
Nem tudnám megmondani, hogy mi volt az, amit először észleltem a fizikai sík törvényeiből kiszakadva. Nem tudtam feldolgozni semmit, csak befogadtam a környezetemből érkező impulzusokat. Első élményem az volt, hogy van körülöttem valami. Hogy én valahol, valamiben vagyok. Elkezdték tudatomat elözönleni a kérdések: Mi van most? Én hol vagyok? Túléltem volna? Miért nem látok? Miért nem hallok? Mi történt velem? Mi történik velem most?…
Persze egyikre sem tudtam felelni, és a válaszokat kutatva elözönlöttek a felgyülemlő gondolattöredék, és maguk alá temettek teljesen. Ha éltem volna, valószínűleg migrénként éltem volna meg az állapomat, ami annyira elborít, hogy a fejemet a falba verve próbáltam volna szabadulni tőle. Ez is egy újabb gondolat… Nincs menekvés…
Úgy tűnt számomra, hogy időtlen időkig küzdöttem az „életemért”. Kicsit olyan volt, mint mikor valakit a vízbe fojtanak, és ő elkeseredetten küzd, kapálózik, vergődik, már az öntudatlanság határán az ösztönei rángatják izmait, szakadásig megfeszítve azokat, akkora erőket mozgósítva, amiket épeszű körülmények között elképzelni sem tud. Egyetlen lényeges különbség a vízbefojtás, és az én állapotom között az volt, hogy a szerencsétlen áldozat előbb-utóbb megfullad. A tüdejét égeti a víz, amiből nem tud szervezete éltető oxigénhez jutni, és szép lassan feladja a küzdelmet. Meghal, és ezzel szenvedése véget ér.
De én nem tudtam meghalni. És nem is akartam még feladni a küzdelmet hosszú ideig…