Árnybíró (manga)

Ha azt regélnék, hogy egy elfeledett, földalatti településen, egy titkos kőszikla alatt el van rejtve a tökéletes műalkotás titka, amit megismerve, bárkiből válhat zseniális festő, mangaka, szakács vagy hónaljpukizó zenész, a legtöbben, kis elmélkedés után, fölényes mosollyal legyintenének: a művészetnek nem létezhet receptje. Korunkban pont az eredetiség számít és amúgy is, a hónaljpukizás nem művészet.

Ennek ellenére mégis, a pápaszemes kritikusok valahányszor találkoznak egy olyan különleges darabbal, mint az Árnybíró, rögtön meg tudják indokolni, hogy igen, igen nem csoda, ez egyértelmű volt. (szemüveg igazítás, a fény végigszalad a lencséken).

A 11. kötet alternatív borítója

Ugyanis, ha beleteszünk egy hőst, egy konfliktust, megfűszerezzük egy csipet melankóliával, hogy mélységet adjunk a karaktereknek, köretnek mellé teszünk olyan akciókat, hogy lefordulj a székről a zsúfolt villamoson a 10. kötetet olvasva (azért írom így mert majdnem megesett :D), majd kellő humorral tálaljuk, akkor egyértelműen a valaha volt legjobb kotyvalékok egyikét készítjük el. (Újabb szemüveg igazítás, öntelt mosoly… De utálom ezeket a karaktereket!)

Vallomással tartozom: rég olvastam utoljára az Árnybírót, ami kétessé teszi, hogy most így írhatok-e róla, emlékek fátylán keresztül… Ugyanakkor az, hogy még mindig a hatása alatt vagyok, hogy még mindig rajongok Munszuért jelzi, hogy ezt a receptet nagyon eltalálták. De mi is ez pontosan?

Egy fantasy világba kalauzol minket a dél-koreai alkotó páros, Dzsusinba, ami egyértelműen a misztikus keletnek feleltethető meg, ahol állatszellemek, mitikus és legendás harcosok bolyonganak egy rég volt császárság romjain. (Egészen fantasztikus, amikor a 12. kötetben kilépünk innen, át egy hatalmas nyugati birodalomba, ahol már megmosolyogják ezeket a mesebeli dolgokat és az addig életüket démonok ellen kockáztató hőseinknek egyszerűen mentegetőzniük kell egyszerűségük és ostobaságuk miatt.)

A karakterek (nem szeretnék részletezésükkel poént gyilkolni) fokozatosan jelennek meg, kidolgozottan, de amint azt sok netes kritika is említi, a főhős viszi az abszolút prímet, és hogy avataromra utaljak, sok mindenben hasonlít a Code Geass főhősére: egyensúlyoznia kell a jó és rossz között (úgy h a néző/olvasó is elbizonytalanodjon, hogy hol áll), tehetséges, ugyanakkor végletesen emberi. Csak amíg Leloucht komoly etikai válságok gyötrik néha, az Árnybíró főhőse egy szexista, orráttúró, tapló és egyszerűen nem lehet nem imádni. Az események nem egyszer csak utólag igazolják vagy utólag sem. (Egyik legerősebb jelenet, amikor kiírt egy komplett falut, egy bizonyos Adzsitére hivatkozva, majd elérve a falu vezetőjét, ennyit mond: „ez nem Adzsite”) Tévedett? Vagy újabb taktikai lépés? Imádkozunk, hogy az utóbbi legyen, mert ha már ez a tapló sem áll a jó oldalon, akkor ki? És amikor már-már megnyugszunk a kötetek felénél, vannak jók és rosszak, sötét és világos, akkor újabb csavar, hogy felboruljon minden: mi a jó itt? Ez a kérdés olyan elemi erővel üt arcon, hogy csak azért nem szédülünk le ismét a villamos székéről, mert érdekel a folytatás. De ekkor, az izgalmak tetőfokán jön, ami csak egy igazán jó szakács tud: megkeni az egészet egy flashback réteggel. Először idegesítő időhúzás (bár a múlt iránti kíváncsiság ekkorra már rég indokolta ezt), aztán… Nos, aztán szétrobbannak az ízlelőbimbók, felfordul a világ a mangában és körülöttünk egyaránt. A 11. kötet második felétől, nem kellenek receptek, csak a flashback, a pápaszemek, csak a flashback, ja, meg a flashback.

A grafika (ha jól tudom tipikus koreai) jól kiegészíti a történetet, realisztikus, hasonlóan a karakterekhez, pont annyi fantasztikumot téve bele (például az egyik szereplő törpe méretével), hogy valós válságokat, de a misztikumot is elhiggyük egyszerre.

A történet előnyei még az illúziókkal való játék, ami manapság kelendő (még mindenki emlékszik az Eredet, Mátrix, stb-re? Na, ez is hozza, amit hozni kell) és ahogy a főhős is az éltet, úgy a készítők sem veszik komolyan mindig magukat.

Ez nem desszert, ez egy vérbeli főétel, hússal, körettel, uborkával.

Egyetlen hátránya a jól lakottság: a kötetek végén a kis képregények, amik az alkotókról szólnak, néha megrontják a gyomrunkat, az egész történet végét (a többihez viszonyítva) kicsit gyengébbnek érezzük (a királyi többes több ember véleményét takarja), de alapvetően zseniális végkimenetel és hát a plusz kötet Árnybíró G sem rossz, de azért… Jó, hát ki voltunk éhezve, hogy még-még-még, de nem mindig kell kielégíteni a vágyakat…

Szóval, ez az amiben minden benne van, amiből ki lehet nyerni a tökéletességhez vezető elixírt és ami a nem lehet letenni és olvastasd el mindenkivel kategóriák büszke birtokosa. Az utolsó árnybíró mindent magával ragadó kalandja. Szerintetek ajánlom? 🙂