Várjáték

Posted on February 3, 2011 by hummogo

Azon az estén, ott a sötétben, egyedül fekve a nagy francia ágyon valami baj történhetett a szívemmel. Egyenletlenül, szúrósan pumpálta a vért. Egy ideig figyeltem a furcsa dobbanásokat, mikor hirtelen abba maradtak.

Pánikszerűen kaptam levegő után. Ritka erős halálfélelem lett úrrá rajtam, a levegőt nem a tüdőmben, csak a számban éreztem. Ám a dobogás újra indult és rájöttem, nem haltam meg. De azon az éjszakán már nem tudtam aludni. Nagyapám is elaludt és nem ébredt fel többé, nem akartam én is így.

Felhúztam a gatyámat, zsebre vágtam a cuccaimat, majd megkerültem a szobatársam ágyát és ki a hűvös utcára. Nem vettem kabátot, élveztem, ahogy átjár a hideg.

A szívemről eddigre elfeledkeztem, csak a félelem maradt meg. Két smst írtam. Az egyiket a haveromnak, aki a moszkván lakik, a másikat Neki. Pont egy éve szakítottunk. Ja. Ezen az estén történnie kellett valaminek.

Két fiú sétált a budai várban aznap éjfél körül.

–       Pénztáros: Kenny.

–       Durva voltam a hóval annó.

A két beszélgető meglepődve saját szürrealista szóváltásán, rekord idő alatt rájött, hogy elbeszélnek egymás mellett. Mivel a saját témámba nem akartam belemenni, ezért egy kérdő hümmögéssel tereltem a figyelmet, valahogy így:

–       Hm? –  (csak ezt kicsit magasabb hangon) . Ám a spanom persze visszakozott:

–       Semmi, semmi.

Ekkor átcsaptam udvariaskodásba, hogy az ő révén igenis megmaradjon a beszélgetés egy fonala:

–       Bocsánat, elmerengtem. – majd hozzátettem csendes nyomatékossággal – Figyelek.

–       Semmi – kezdte ismét csalódottságomra, de aztán váratlanul igéretesen folytatta – Csak, hogy rányomtatják a csaj nevét.

–       Hm? – hümmögtem ismét, de ez már egy elégedett hümmögés volt, méginkább egy “ah!” jelezve, hogy nyertem, beindítottam a beszélgetést és most folytatni is kívánom, kiélvezve győzelmem zamatos gyümölcsét.

–       A pénztáros nevét. – mondta – Várj, itt a fény alatt – terelt egy lámpa alá –  Nu… Nézd! Rányomtatták a számlára a a nevét. Többet jelenik meg nyomtatásban, mint én.

–       Írói féltékenység a Burger King alkalmazottai ellen? – kérdeztem félig elmosolyodva.

–       Ja. – mondta – Ráadásul minden alkotása személyre szóló, még ha vannak ismétlések is. A miénk például két sajtburger. Te jó Isten!

–       Mi az? Sajtalergia?

–       Oda nézz! – mondta ijesztően komolyan és a számlát tartó ujjával Savoyai Eugén lovas szobrára mutatott. Egy csöves kinézetű alak feküdt a talpazatnak támaszkodva. Látszólag, amennyire a sötétben kivehető volt, túlságosan is speciális pózban. A barátom felé kezdett szaladni és emiatt, úgy érezve ez a legtermészetesebb, én is rohanni kezdtem.

–       Nem hittem, hogy ma még halált is látok!

Eszembe jutott a korábbi élményem az ágyban, de gyorsan kivertem a fejemből.

–       Már holnap van – feleltem kitérően.

–       De az még relatív ma. – vetette oda és addigra  elértük az ismeretlen halottat. Aki azonban, mint rögvest kiderült, nagyon is élt. Csak a csellóján végzett lehajolva valami finom hangolást.

–       Oh, urak! – kiáltotta vidáman mikor észrevett minket és az auránkat azonnal ellepte az alkohol bűze – Mit játszak ezen a késői órán?

–       Nem fél, – kérdezte a barátom óvatosan – hogy sok ember zokon venné a dallamait?

–       Manapság, viszonylag kevesen laknak a várban, akiket felébreszthetnék… – felelte vigyorogva a csöves. – No? Egy kis Mozart? Éji zene?

–       Nem köszönjük – feleltem – A barátom is zenész.

–       Oh, és min játszik?

–       Dobon és gitáron.

–       Az szép hangszer. Manapság divatos.

–       Valóban. Köszönjük, viszlát. – zártam le a beszélgetést és gyorsan tovább lépdeltünk a sötétben. Miközben én elmélyedtem a változatos kilátásban, a társam a fejét fogta.

–       Gitározik? És ha rákérdez a húrokra? Egyébként is, erről mindig az jut eszembe, hogy kifogás mindig van.

–       Mire? – kérdeztem megütközve. Szavaimra fehér gőz szállt ki a számból. Egyre hidegebb lett.

–       Hogy miért ne adjunk nekik pénzt. – válaszolta ő – Van aki a családjára hivatkozik, van aki arra, hogy csak a szüleitől kap pénzt, van aki a maffiára, az államra meg hogy biztos volt oka, hogy így lecsúszott…

–       Te se adsz nekik.

–       Nem, de legalább én ennek tudatában nem. Ráadásul szegény Aladdinnal mindenki együttérez, amikor a gazdag az elején sárba löki.

–       Erre nem emlékszem, de nézd! – mutatok rá a Nemzeti Galéria plakátjára. – Esher…

–       És?

–       Pont ugyanez a kiálítás volt akkor is, amikor Katával szakítottunk.

–       És pont ma írtál neki smst hosszú hónapok után. Móka.

–       Ja és ma (vagy tegnap) egy éve, hogy szakítottunk. Hjaj! Nehéz az élet.

–       Ezt most megmondtad.

–       Ja. – vigyorodok el. – Igyunk egy sört. Valahol még biztos kapni.

–       Amúgy sosem mondtad – kezdi a barátom visszafele indulva, de kicsit lassítva, fürkészve pillantva arcomra – Tulajdonképpen miért szakítottatok? Ha persze… nem túl intim…

–       Nem az – mondom könnyedén – De igazából nem emlékszem a konkrét indokra. Mármint ami végül elvezetett idáig. De tudod nem is fontos. A sok kis hülye apróság, meg az, hogy nem illettünk össze. Valami fiúja is volt ráadásul és persze azóta nem találkoztunk. De csak az érzés a lényeg, nem a kifogások… Meg akkor akartam megkérni a kezét is.

–       Ja, arra emlékszem. Mondtuk is hogy korai…

–       Mindegy a gyűrű azóta is megvan, itt hordom a kabátomban a következőnek. Hehe. – kacarásztam zavartan – Mindenesetre érdekelt volna mit mondott volna.

–       Most megkérnéd, ha visszamehetnél akkorra?

–       Hjaj, a szokásos kérdés.

–       Na ja, de mégis! Mit tennél?

–       Szerintem ezen már felesleges gondolkodni, tudod, mert… MI A FASZ!!???

–       Mi a baj, Hógolyó?

Döbbenten néztem Kata szemébe. Nem az zavart, hogy megjelent. Nem is az zavart, hogy átszegve a tér és idő kontnumot újrajátsza azt a bizonyos estét. Még csak nem is az, hogy sokkal dögösebb volt, mint ahogy emlékeztem rá.

Hanem, hogy Hógolyónak hívott. Ettől mindig olyan kövérnek éreztem magam.

Ne röhögjetek.

–       Csak… Csak sajnálom, hogy megdobtalak előbb hóval. – emlékeztem vissza az akkori szituációra – Hülye vicc volt.

–       Már megszoktam. – mondta a csodálatos mosolyával és eddigre teljesen elfelejtettem miért is szakítottam vele. Szószerint éreztem, ahogy olvadok. Aztán rájöttem, hogy zavaromban egy hősugárzónak támaszkodom. De béna szitu! Gyorsan arrébb álltam és folytattam.

–       Figyelj, szeretném megkérni a kezedet.

–       A jobbot vagy a balt?

–       Hé, kis együttérzést! Van gyűrűm is.

–       Jól van, jól van, akkor figyelek…

–       Szóval sok hibád van…

–       Ah, de romantikus! Még, még, folytasd!

–       Jó, mindegy. Úgy se fogod elhinni, de én a jövőből jöttem, ahol már szakítottunk.

–       Ez érthető. – mondta  – Ilyen borzasan már hétszentség, hogy nem jársz velem.

Tényleg megmaradt a borostám, vettem észre. Meg igazából minden más is, a nadrágom, a kesztyűm. Vajon akkor mi történt az eddig itt lévő múltbéli énemmel? Tök mindegy – jöttem rá. Most csak erre koncentrálj.

–       Szóval, mióta szakítottunk csak a hibáidra tudok gondolni, ez persze gonosz és igazságtalan dolog, főleg az olyanok, mint hogy te nem, én meg cukorral szeretem a túrós tésztát, ami persze tök mindegy és egyáltalán nem számító apró kis hülyeség…

–       De azért láthatóan mély nyomot hagyott benned ez a probléma…

–       Meg a közös képek facebookon, amiken kitageltél engem…

–       Ez valósznűleg késöbb történt.

–       Ja, persze a szakítás után… Most még az iwiw… Mindegy ez nem olyan lényeges. Ami lényeg, hogy mindezek ellenére megkérném a kezedet, mert te vagy életem nagy túrós tésztás szerelme…

–       Erről most az a vicc jut eszembe, amikor a szakács a faszával kevergeti a tésztát és a vendég meg…

–       Ez gusztustalan.

–       Tudom. De te mondtad még annó bosszúból a cukor miatt, hogy elmenjen az étvágyam. (Sikerült) Szóval, Hógolyóm, miért nem adhatom neked a kezem?

–       Mert – mondtam – Hógolyónak hívsz…

–       Erről is van az a vicc…

–       Nem érdekel. Azért nem – mondtam ki végre nagy sokára – Mert mást szeretsz.

–       Sajnos túl hülye vagyok – mondta mosolyogva – Még a tőled tanult szar viccek ellenére is. Legfeljebb a tejszínhab. Egy flakon tejszínhabért cserébe ott hagynálak. De szerencsére nem kell választanom.

–       Ne viccelődj, pont ezen az estén derült ki. Most már úgyis mindegy. Azt mindenesetre elmondhatnád, hogy ki volt az.

–       Elég komoly bizonyíték állhatott a rendelkezésedre (Egy halom tejszínhabos kupak a táskámban. Ellenőrzöm is…)

–       Elég, nem veszel komolyan. Felesleges is várni, most szakítok veled!

–       Ostoba! Hát lehet téged komolyan venni!?

–       Pont ez a baj veled! Én is komolyan érző, egyenértékű emberi lény vagyok… Ha megmondtad volna legalább! De te csak, te csak viccelődtél!

–       Idióta, utolsó barom! Hát nem érted? Hát nem tudod megérteni? Olyan jó veled, egyszerűen boldognak kell lennem és ezt még te sem tudod elrontani! Ezért vagyok komolytalan… És lehet, hogy az évek során ez kikopik vagy akár szakítunk, de én akkor is szeretlek! Kérd már meg a kezem!

–       De én…

–       Kérd már meg a kezem vagy örökre eldugom az összes porcukrot és minden áldott percben Hógolyónak foglak hívni.

–       Kata, én…

–       Hógolyó, Hógolyó, Hógolyó!

–       De hiszen már úgyis szakítottunk és…

–       Most most van, nem érted!? (Hógolyó…)

–       Kata…

–       Hógolyó!

–       Kata…

–       Nem akarlak, nem tudlak elveszíteni, fogd fel, te utolsó barom, idióta szerencsétlen, hülye… állat… És nem jut több csúnya szó az eszembe… Csak…

–       … hozzám jössz feleségül?

–       Nem.

–       Hogy!!!???

–       Meg vagyok sértődve…

–       Bele löklek a hóba megint!

–       Jó, akkor igen.

–       Azért… Asszem szeretlek.

–       Asszem pofonváglak.

És azzal felhúztam a kezére a gyűrűt az éjjeli hó esésben fenn a budai várban. Itt a vége. Hüpp!

Mármint csak ennek a furcsaságnak, mert ebben a pillanatban újra egy évvel késöbb volt. Ezt barátom bamba arcáról állapítottam meg.

–       Mi van? – kérdezte. Én egy percig némán meredtem, majd elordítottam magam.

–       BAZMEG!!!!!! – ezzel odamentem az első oszlophoz és mint valami rajzfilmszereplő belecsaptam a fejemet teljeserőből. A földön fekve tértem magamhoz.

–       Jól vagy? – kérdezte a barátom kissé zavartan.

–       Nem igaz… – mondom felhevülve – Rájöttem miért szakítottunk!

–       No? – akarta kérdezni, de olyan gyorsan beszéltem, hogy még erre a két hangra sem volt ideje.

–       Amikor egy éve megakartam nézni izé kérni a kezét, akkor nem a túróstészta vagy a facebook miatt nem tettem.

–       Hanem?

–       Mert már volt az ujján egy gyűrű!!!

–       Mi!?

–       Pont olyan mint amit én akartam adni, basszus! Ezért… Ezért hittem azt, hogy jár valakivel, ő pedig nem tudta megmondani, hogy ki az… mert… Mert én voltam az!

–       Figyi – mondta a haverom idegesen – Ezt nem értem, de most van egy súlyosabb problémánk. Emlékszel a csellistára?

–       Miféle csellistára?

–       A csövire. – mondta a barátom és a távolba tekintett a sötét éjszakában – Az előbb amikor elterültél vettem észre… Azt hiszem… Azt hiszem meghalt…

Posted in Históriák | Comments Off on Várjáték

Fikció

Posted on January 31, 2011 by hummogo

Reggel hat körül lehetett.

– Komolyan ezt akartad kérdezni? – tudakolta a lány kettesben a fiútól, nem messze a társaságtól, akik éppen a bezárt kocsma előtt próbálták kitalálni, hogy mi legyen.

– Igen. – mondta a fiú és magában azt próbálta megsaccolni, hogy mennyire lehet részeg. A lánynak korábban azt mondta, hogy bár megkérdezi, úgyse fog semmire emlékezni a beszélgetésből, ami természetesen nem volt igaz. A kérdést, ami évek óta foglalkoztatja az embert és féltve van őrizve, nem fogja úgy feltenni, hogy ne emlékezzen a válaszra.

Várakozóan nézett a lányra ezen a valószínűtlen és valószínűleg sokáig megismételhetetlen alkalmon és türelmetlenül várta a választ. Fogalma sem volt, hogy mit fog hallani, de ismerte a lányt, hogy ne ismerte volna, tudta, hogy ő mennyivel okosabb és bölcsebb nála, ezért meg se próbálta önállóan kikövetkeztetni a választ. Pedig lehet, ha ezt tette volna, akkor utána nem lett volna csalódott utána.

A lánnyal gimnazista évei során ismerkedett meg és bár nem tudta pontosan mikortól tartott, de az tény volt, hogy az első évnek valamikor a negyedénél, olyan november környékén, már szerelmesen áradozott egy barátjának róla. Persze megszólítani nem merte, mármint úgy, bár talán nagyon máshogy se. Ha másokkal volt, akkor néha beszélgetett vele, néha egészen komoly dolgokról is, de ezekre bizonyára a lány nem emlékezett.

Ez az állapot sokakon uralkodik el, akik titokban szerelmesek. A fiúnál három évig tartott.

Harmadik év nyarán végre elhatározta magát, különösen egy hasonló cipőben járó barátja tanácsára. Most zúzni fognak, ahogy akkoriban fogalmazták. A fiú addigra sokat olvasott, életfilozófiája fejlődött és sok bölcsességet összeszedett, hogy tudja, nem várhat örökké.

Elkezdődött az iskolaév. Nagy elhatározások. Aztán az első hónap elmúlt. Nem volt megfelelő alkalom, még annyit sem volt a lánnyal ugyanabban a társaságban mint eddig, rárontani pedig majdnem ismeretlenül nem akart. Még egy hónap. Semmi.

Visszanézve a fiú gyakran érezte úgy, hogy a harmadik hónap volt az, amikor tényleg cselekedni tudott volna. Annyira biztos volt, hogy ha más nem is jön össze, akkor is lerohanja a lányt vallomásaival. Vagy titkos levelet ír. Vagy megszólítja (az mekkora lett volna!). Csak hát ugye…

A lány nem volt az a bulizós típus, de sok korabeli lányt megelőzve, talán mert annyi szakkör aktív tagja volt, tizedikre (az kb 16 éves korosztály) már októberben összejött valakivel. Jellemző, hogy hős szerelmesünknek, akinek a lány volt mindene ez csak novemberben tűnt fel. A szerelem nem mindig az ismeretségen alapszik…

A fiú először bánatos lett: lemaradt. Aztán kicsit izgatott is: végül is ez igazi szerelmi kaland! Hosszan játszott a gondolattal, hogyan fogja megmenteni a lányt és leverni a gonosz, már tinédzser korában kétméteres benga pasiját (ez okból egy kungfu edzésre is elment, biztos ami biztos). Aztán sajnos kiderült, hogy a pasija nem két méteres, de még csak nem is benga. Sőt hősünk kifejezetten szimpatikusnak találta, ugyanaz volt a srác érdeklődési köre is, mint az övé. Ez elbizonytalanította. Azért mindenben igyekezett lekörözni őt színjátszásban, az iskolai írópályázatokon való szereplésben, sőt egyszer még egy hógolyóval is megdobta hátulról, de ezt utóbb nagyon szégyellte.

Végül, a fiú, szerintem igen hősiesen, beismerte veszteségét és lemondott a lányról. Ez van. Még bölcsebb lett, más lányokkal kezdett foglalkozni és írt egy szonettet is, amiben élete szerelmeit összevetve, a lányt gyerekkori butáskodásként jellemezte. Egyedül az zavarta, hogy egy pályázaton a lánynak korábban írt szerelmes versei nyertek és nem ez a bölcs szonett, de hát ezt a szerelem egyetemességére fogta, a nagy életbölcsességek nehézkes hangulatisága ellenében (akkoriban gyakran használt ilyen komoly frázisokat).

Telt-múlt az idő, egyszer aztán megtudta, hogy a lány szakított a fiújával, de ez számára csak mellékes dolognak tűnt. Egészen egy bizonyos partiig (valami afterparty lehetett felsősöknek vagy efféle).

A fiú egy másik lány miatt ment oda elsősorban, aki nagyon tetszett neki akkoriban (később össze is jött vele), illetve barátja miatt, aki pedig egy harmadik lány miatt érkezett (felmerül a kérdés, hogy vajon a lányok is ilyen bonyolult okokból érkeztek-e a partira mint a fiúk, de ahogy hősünk fogalmazott azon az estén: sok lány, sok bonyodalom. Látható, hogy ekkor már még bölcsebb volt. Ezért is szomorú az a buta kérdés, amelyikre a lány történetünk elején reagált. De ahhoz még egy kis türelem.).

Szóval, ezen a partin a fiú, magára hagyva a másik, szomorúan iszogató srácot, a táncosok közé vetette magát. Akkoriban még nem ivott annyit mint manapság (lassan érő típus, ugye ugye), ezért is lepődött meg, amikor hirtelen megszédült. No, jó talán itt feláldoztam az írói leírást a valóság kedvéért: valójában a fiú semmiféle szédülést nem érzett, amikor a lány, hátulról átkarolta. A fiú megfordult és pusztán meglepődött, nem szédült (talán egy kicsit, de azt nem a karolástól, hanem a táncolástól). A lány teljesen részeg volt  és lágyan átölelte a fiút, hogy együtt táncoljanak. No, azért nem úgy ölelte át, de azért majdnem, szóval értitek…

Lényeg, ami lényeg a lány vele akart táncolni és táncoltak is (ha minden igaz, nagyjából öt másodpercig) és a fiú érezte, hogy most, ebben a szent és kivételes pillanatban történnie kell valaminek. Maga sem tudta pontosan minek, de érezte, hogy ez egy esemény az életében. Aztán hirtelen eszébe jutott barátja, akit ott hagyott az asztalnál, magában és aki tulajdonképpen akkori hangulatában bármire képes lett volna. Így hősünk gyorsan ott hagyta a lányt, aki pityókásan táncolt tovább, felkarolta a barátját, aki később ezért sokat hálálkodott és haza kísérte. Világos.

A fiú és a lány, már elnézést az életben tapasztaltaktól, hogy így fogalmazom, valószínűleg ti ezt ennél komolyabb dolgokra értitek, szóval ettől kezdve nem történt köztük semmi. A fiú nem is gondolt azt hiszem sokat a lányra (habár egy pszichológus minden bizonnyal komoly összefüggéseket tudott volna a fiú felnövésének szerelme és későbbi álmodozásai között, de ezt most nem boncolgassuk, hiszen egyes olvasóim még öncélú perverzitással vádolnának), ugyanakkor néha azért mégis eszébe jutott egy bizonyos ok miatt a lány, mikor életét, világát és abban betöltött helyét vizsgálta. És ahogy egyre bölcsebb lett és aforizmái is egyre pontosabban tükrözték a világot, ez a különös élmény még mindig nem hagyta nyugodni, ezért is kérdezte meg a lányt erről történetünk elején (pontosabban előtte, hiszen csak a választ olvashattuk, de most már célegyenesben vagyunk, nyugalom!).

Ugyanis a fiú és a lány történetének modern, jelenbe ágyazott múltszerű ismertetése közben egy valamit kihagytam, valamit ami a fiú számára sehogyan sem illett bele a dologba. Még a lánynak annak a bizonyos első fiúja elől is elhallgatta, akit annyira túl akart szárnyalni annó mindenben (a hógolyós), pedig azóta a legjobb barátok lettek és közös szerzői voltak megannyi sikergyanús gondolatnak. A fiú mint kis ékszert, titkot őrizte annak a két délutánnak az élményét, amit a lánnyal együtt töltött. Egyszer egy kávézóban, egyszer pedig egy moziban, még a táncos eset előtt. Talán furcsa és gyerekes, de a fiú, mikor a lány már szakított a másik fiúval és ő pedig összeszedte minden bátorságát, elhívta találkozni a lányt, még ajándékot is vett neki (egy képregényt (Batman: Hush 2), amit azóta sem ért, miért adott ilyesmit egy lánynak, pláne ennek az okos és értelmes teremtésnek).

A fiú azóta sem értette meg miért ment el vele a lány, mondjuk ki még ha merész is, randizni. Harmadszorra mindenesetre már nem hívta el. Mondhatná, hogy azért mert a második (a mozis) rosszul sikerült, leöntötte magát kólával és salsa szósszal (tipikus) vagy mert édesanyja a mozi után felhívta, hogy hol van már és ő ezt nagyon kínosnak érezte (pláne, hogy a fiú nem mondta meg az anyjának, hogy egy lánnyal találkozik, de ezt a lány előtt letagadni sem akarta, így a beszélgetés roppant rosszul sikerült).

Nem. A fiú azért nem találkozott többet a lánnyal, mert a két „randi” elég volt hozzá, hogy rájöjjön,  nem illenek össze és erre más is felhívta a figyelmét, aki már ezt ugyan régen megmondta, de ekkor a fiú tényleg megértette. Persze nem merte megfogni a lány kezét a moziban, ami egyrészt nagyon ciki volt, másrészt azzal nyugtatta magát, hogy biztos nem is illet volna, de arra jutott, hogy nem is baj, hogy így alakult.

Mint már mondtam lett barátnője, aztán lett exbarátnője, felnőtt, okos lett, bölcs és ezt az egész dolgot a felnőttek minden tudásával nézte, ahogy a gimnazisták nézik az alsósokat vagy ahogy az alsósok a pisis óvodásokat.

De talán még sem lett elég bölcs.

Egy estén, amin annak a barátjának a meglepetés születésnapját ünnepelték, akit még egyszer haza kísért az afterpartyról, mint ismerős ismerőse, megjelent a lány is. Persze a fiú találkozott vele osztálytalálkozón meg máshol is (szóval nem volt ilyen filmszerű nagy viszontlátás, ahogy pedig a fiú szereti ezt képzelni), de most mellé ült és a buli során sokat beszélgettek és valószínűleg még többet ittak.

Végül, sok összemosolygás, nevetés és rengeteg feles után, mikor már a villamos is járt a hajnal első fényeiben, a fiú félrehívta a lányt és feltette a nagy kérdést. Persze, nem volt nagy esemény, minden részegedéskor vannak nagy kérdések és nagy válaszok, de abban a pillanatban ez volt a nagy kérdés.

Akkoriban még sem bölcs nem voltam, sem szép, gondolta a fiú a válaszra várva, most legalább már az első vagyok, de azt még mindig nem tudom, miért találkoztál akkor velem. Te akkor is értelmes voltál, okos, mégis értelmetlenül, bután viselkedtél.

És a lány nagy válasza ugye így hangzott a nagy kérdésre:

– Komolyan ezt akartad kérdezni? – és most, hogy két oldal tömény leírás után megértettük a válasz jelentésének nagy részt a fiú számára, talán egyértelműnek tűnik a válasz is ebben a pillanatban:

– Igen.

És a világ mindenség egész eddigisége összesűrűsödött a végső válasz pillanatában ekkor (felerősödő fények, gyorsabb zene, körkörös svenk a pár körül):

– Hát, csak úgy – mondta a lány és megvonta a vállát.

A fiú döbbenten, csalódottan és lehülyézve érezte magát eléggé, de persze csak kicsit. Nem dőlt a kardjába vagy ilyesmi, erre nem kell gondolni. Mert rendben nem valami aktuális szerelmi esemény volt, csak egy régi gyerekes butaság, de azért annyi gondolkodás, titkolózás és hiábavaló bölcselkedés után valami komolyabb válaszra számított és a „hát, csak úgy” nem tűnt annak számára (+válvonás). Habár visszaindulva a társaság felé, amely elhatározta, hogy megpróbálnak még visszakérezkedni az azóta már bezárt kocsmába, eszébe jutott, hogy a válasz talán mégis válasz, hiszen válasznak kell lennie.

A) – Hát csak úgy – mondta a lány és ez azt jelentette, hogy miért ne találkoztam volna veled, hiszen jó fej voltál, tetszettél, jó volt veled találkozni.

Vagy, jött rá a fiú és hirtelen elkeseredett a felismerésre:

B) – Hát csak úgy. Miért kéne bármi különleges indoknak lennie? Hiszen csak egy találkozó volt semmi több. Jaj, azt ne mondd, hogy te többre gondoltál egy másodpercig is.

A fiú nem tudott választani a két lehetőség közül, amikor a társaság szélét elérve, hirtelen megállította a lány és mélyen a fiú szemébe nézett:

– Tényleg ezt akartad kérdezni? Kérdezhettél volna bármit!

Bármit? A fiúban rögtön felmerült, hogy a lány valójában szerelmi vallomást akart tőle kérni. Végül is olyan jól elbeszélgettek! De hát csak barátok, sőt talán jobb ha az se, tulajdonképpen csak az alkohol vezette a beszélgetést (nem igaz?). Mást meg mit mondhatott volna, félrehívva a lányt?

– Ja, ezt akartam. – válaszolta egy pillanatnyi habozás után. De azért ugye érezzük mennyi minden volt a pillanatnyi habozásban?

– Jó. – felelte a lány és tekintetét a társaságra irányította.

Később a fiú napokig nem tudta kiverni a fejéből ezt a mélynek nem mondható társalgást („ja” meg „jó”). Aztán átgondolva a korábbi élményeit a lánnyal, kezdett rájönni miért. Itt többről van szó ismerte föl okosan. Egy művészetekről szóló könyv átlapozása után, még egyszer átgondolta az egészet, majd nem kevés változtatással, kihagyással és túlzással megírta ezt a novellát. Így ni.

Mikor aztán az utolsó mondatot is leírta és másoknak is elérhetővé tette művét, úgy érezte, végre elérte a bölcsesség maximumát.

Posted in Históriák | Comments Off on Fikció

Werlaine esete

Posted on December 5, 2010 by hummogo

Nos, cimbi, amit most mesélek, azt tuti, hogy nem fogod elhinni. Annál az asztalnál, látod ott, nem az, nézd már, ott a sarokban, na, ott ült pont egy éve mind a négy fenséges király, maga. Bizony ám, északé is, keleté is, meg nyugaté no meg persze a mienk, hehe. Igen, igen, persze, akkor még nem voltak ők királyok, nem is hallott az ember róluk, na jó, talán a kalózlányról, de róla is csak azok, akik járatosak az ehhez hasonló sötét, tengerparti lebujokban, hehehe. Szóval… Hol is tartottam? Ja, igen szóval ott ültek, négy teljesen idegen ember, akkor ismerkedtek meg és azóta se találkoztak, csak a véletlen hozta őket össze egyszer. Nem rossz, mi? És tudod mit? Nem szoktam olvasni, de azért a diktátorok életrajzai mindig is érdekeltek, hiszen a munkámba vág, na nem mintha szemékednék én a legényeimmel, jól meg vannak azok, sőt! De azért, ha úgy hozza az Úr, hogy vihar kerekedjék belőle, hát mégis rendet kell tartani valahogy és hát sokat lehet tanulni az ilyen életrajzokból, hogy mit kell ilyesmiko’ tenni.

És, nem fogod elhinni, ahogy olvasgatom, hát mind a négy fenségesség majd mindegyik életrajzában benne van ez az este és elmondja az összes író, hogy mekkora, de mekkora részeg ramazurit csaptak itt. Bezony. De ami még érdekesebb, hogy bár nem tudom miként, de mind a négyük másnap hozott egy döntést, ami így vagy úgy de a trónhoz vezette őket. Érted, azelőtt tök ismeretlenek, de másnap elindultak, igaz más-más úton-módon, de a trón felé. Hát öregem, nem tudom mi történt azon az este, szerintem a felségek maguk se emlékeznek, hehe… Azért nem vagyok babonás ember, de ettől… Hogyan?

Hehe, cimbi, hiszen előre megmondtam: nem fogod elhinni…

A csavargókirály

Azon a bizonyos reggelen a Vörös sárkányhoz címzett kocsma és fogadó ugyanolyan képet nyújtott, mint bármelyik társa. A napfény megvilágította a fülsértően csendes termet, megtört az egyik üres asztalnak támasztott partfison és tovaszaladt a sorba rendezett szemetet gyüjtő zsákokon, míg nem elért a kocsmárosné isteni belenyugvást sugalló karjaiig, ahogy egy lavornyi, a mocsoktól sűrű sárga péppé vált vizet próbált rávenni, hogy legalább még egy korsót tisztává varázsoljon.

Közben a helység huzatot becsaló ajtaján, egy könnyű zefírszél szökött be, hátra simítva a nő kendő alól kilógó fürtjeit, immár teljesen láthatóvá téve a vidám tekintetét.

–       Jó lesz? – kérdezte a vele szemben álló csatang, aki szándékosan kelt fel ilyen korán, hogy ceruzájával megörökíthesse a hölgy portréját – Ha nem akkor szívesen ledolgozom a konyhán vagy pedig…

–       Teljesen megfelel. – mondta a kocsmárosné és úgy érezte ismét meglehetősen túlfizette a vándor a szállását a munkájával – Amúgy is jobb ha a mosogatást meghagyod az én begyöpösödött, idős testemnek. – tette hozzá – Közeben legalább melankóliázhatok…

–       Jaj, ugyan már, Klaus néne! – korholta le a fiú a nőt kedves őszinteséggel – Hogyan is lenne begyöpösödött? Nézze csak milyen szép ezen a képen is, amit rajzoltam. Vagy talán nem találja hasonlatosnak magához?

–       Hjaj, Werlaine! – nevetett fel Klaus néne – Te mindig olyan ügyesen rajzolsz: az ember szép is lesz a képen, meg hasonlatos is. Ha egyszer festőműhelyt alapítanál…

–       Nem vagyok én festő típus – válaszolta a fiú és vissazadta a kölcsön kapott ceruzát is, majd lassan a vállára emelte csomagjait, egy táskát és egy bebugyolált gitárnyakat, majd az övére csatolta bőrkulacsát. – Még jövök erre Klaus néne, minden jót és üdvözlöm a srácokat, nem akarom felébreszteni őket.

–       Hiányozni fogsz nekik. – mondta a nő – De jut eszembe, érkezett egy leveled!

–       Egy levél? – kérdezte őszinte csodálkozással a fiú.

–       Igen, egy kékpecsétes. – mondta a nő és kotorászni kezdett a pult mögött – Azért mondom, néztem is, honnan tudja bárki, hogy itt szállsz hiszen ha jól tudom, tegnap délután még te sem tudhattad, hogy hol ébredsz ma reggel.

Végtére előkerült a levél és valóban a feltűnően nagy türkizkék pecsét felett Werlaine neve volt odaírva szépen kanyarított betűkkel. A fiú zavart mosollyal vette át.

–       Esetleg itt a fogadóban írhatta valaki? – kérdezte kiváncsian, de Klaus néne megrázta a fejét.

–       A királyi postás hozta – felelte – Az pedig, én mondom ilyen tréfákba, ha árpasörrel itatják se megy bele!

Werlaine jóizűen felnevetett, ismerte az öreget, kaladnjai során sokszor mentek egymással az úton, szerette is, de kacagta is annak komolyságát és szigorát mellyel a munkáját végezte. De hiába, nem születhet mindenki csatangnak!

A fiú eltette a levelet, megköszönte, majd egy szoros öleléssel elbúcsúzott Klaus nénétől és elindult az ajtó felé, hogy eldöntse, hogy ma merre induljon. A levelet, mely a testes boríték alapján hosszúnak látszott, csak este tervezte elolvasni. Ugyanakkor, mikor az ajtóhoz ért, váratlanul az egyik lába elnehezült. Odanézve egy kis pizsomás fiút fedezett fel, aki álmosan és kócos hajjal csimpaszkodott a lábába.

–       Rick… – lepődött meg Werlaine, amikor váratlanul átellenes kezét is lefelé cibálta meg valaki.

–       Browny! – kiáltott fel a fiú ismét az öt éves forma kisgyerek láttán, majd mikor a szorítások picit enyhültek, lehajolt a két fiúhoz.

–       Skacok, hát nektek nem kéne ágyba lennetek? – kérdezte, majd megsimogatta a fejüket.

–       Ne menj el… – kérlelte őt Rick és majd lecsukódott a szeme.

–       Még jövök majd! – igérte Werlaine és belenyúlt a hosszú kék, sárga kockás ingje mögötti mindenes zsebébe és előhalászott egy negyed tábla, nagyon finom arktiszi csokoládét. Félbe törte és a két darabot odaadta a két fiúnak.

–       El ne mondjátok a mamának, rendben? – kérdezte hangosan és rákacsintott Klaus nénére, aki mosolyogva figyelte a jelenetet, majd azt, ahogy két kisgyermeke izgatott arccal rejtegeti előle a frissen megszerzett kincsét. Hiába, ő maga is sajnálta, hogy Werlaine elmegy, dehát jól ismerte a csatangok negyedik tanácsát, melyet ha valaki, hát Werlaine biztosan betartott. Bánatosan idézte fel magában a sorokat: Csak az érzelemek vezessenek utadon, a ház tűzhelye ne fogjon a csatangokon. Mert, ha megáll valaki – szokták magyarázni a törvényt – többé már nem csaponghatnak szabadon a tettei követve az érzelmeket. Így minden csatang félelme a család és az otthon, ha ezek rátalálnak, többé – vallják ők – nem tehetik azt amit akarnak. Ám ezzel pillanatnyilag Klaus néne, ahogy óvatosan kisérgette vissza az ágyába két parányi gyermekét, tekintetével követve a még integető Werlainet, egyáltalán nem értett egyet.

Pedig alig pár éve, hogy ez a fiú névtelenül, a maga mindig távolban járó, álmodozó nagy kutya szemeivel először belépett a fogadó ajtaján és gitárjával annyi embernek tette felejthetetlenül szépé az estéjét. Tán aznap vagy következő alakalommal kapta pont itt a Werlaine nevet. Egy költő adta neki, aki tévedésből Verlainének tulajdonította azokat a sorokat, amelyek oly jól illettek a fiú tekintetére:

Sétáltam, mint felhő, melyet szél hajt, céltalan, könnyedén, s egyszer csak egy sor, egy sereg aranyliliom tűnt elém…

A költő még azt a képet is lefestette érzékletesen, ahogyan a szegény álmodozó fiú, itudja min jártatva gondolatait véletlenül séta közben belepottyan a tóba. A kocsma vendégeinek annyira tetszett a kép, hogy elnevezték Verlainenek, amit a fiú meg is tartott, csak éppen a név elején álló egyszerű vét cserélte fel dupla vére.

Azóta Werlaine általában félévente visszatért vándorlásai során a Vörös sárkányhoz címzett fogadóba, igaz egyetlen egyszer sem töltött két éjszakánál többet itt, akkor is csak azért, mert szegény nagyon megfázott (valójában a jövendöléshez hasonlóan pont beleesett egy tóba).

Ezúttal a kocsmát elhagyva északnak tartott, majd kissé keletnek fordult, az ebédjével egy almafa ajándékozta meg és mint igazi gasztronómus élvezte a gyümölcs kellemes nedvét és sokáig próbálta felidézni emlékeiben egy másik vidék almájának keserédes ízét, hogy összehasonlíthassa ezzel, de emlékeivel nem volt elégedett, így elhatározta, hogy alkalomadtán újra felkeresi annak a vidéknek az almafáit. Alma és alma között is mennyi különbség van! – gondolta elmélázva és talán egy naív, de zseniális filozófiai következtetésre is eljut, ha nem találkozik váratlanul D’Rogerral, egy barátjával az úton. Ha az ember sokat utazik és pláne ha van az arcában egy olyan izgalmas tisztaság, amelyet az ember máskor csak az újszülöttek arcán lát, sok jó barátra tehet szert könnyedén.

D’Roger, kevésbé csatang, inkább vándor filozófus és főleg kereskedő, Werlainehez hasonlóan járta az utakat, hátán megannyi portrékájával, amelyeket Werlaine felettébb érdekeseknek talált, de tudta, hogy D’Roger igazi kereskedő vérrel volt megáldva és eszméletlen magas árakat alkudott ki a meglátogattot falvak lakóitól. Amit Werlaine legjobban szeretett, azok D’Roger tűzkristály tőrei, amelyeket mióta a két barát ismerte egymást nem sikerült eladni még D’Roger nem mindennapi képességeivel sem, talán titokban pont azért, mert D’Roger, akárcsak Werlaine imádtak vívni.

D’Roger tudta, Werlaine kiválóan vív, csak bajnokokhoz mérhető képességei vannak, még ha nem is azért vív, hogy nyerjen, mint sokan mások, hanem egyszerűen, mert élvezte. D’Roger sem volt éppen tehetségtelen, szakmájában nem ártott, ha szükségesetén megtudja védeni magát az ember és a két barát ha találkoztak gyakran rendeztek végeérhetetlen meccseket.

Most, hogy összefutottak meg is egyeztek egy másnap reggeli párbajban és eldöntötték, hogy addig is együtt szállnak meg a közeli domb tetején meredő vár romjai között. Mivel Werlainének egy nagy palack remek bora, D’Rogernek pedig egy fél cipója és egy ínycsiklandozó sültje volt a vacsora miatt sem kellett aggódniuk.

Vidáman fecsegve és beszélgetve indultak hát közösen útnak és nem sokkal sötétedés előtt el is érkeztek a szállásukra. Hamarost ágat gyűjtögettek, tüzet raktak ott, ahol a tiszta ég a legszebben látszott és holmijaikat előszedve gyönyörködtek a tájban és várták, hogy a láng parázzsá váljon és átmelegíthessék elemózsiájukat. Werlainének, miközben barátja éppen egy zenegépet halászott elő áruiból és próbált beüzemelni, váratlanul eszébe jutott a furcsán hozzákerült levél még reggelről. Elő kotorta zsebéből és barátja kérdésére elmesélte a különös esetet.

–       Szerintem mégiscsak megtréfált valaki… – mondta D’Roger – De nem mondom, fene mód kiváncsivá tettél, hogy mi állhat benne.

–       Nos, talán a tűzfényénél még pont feltudom olvasni – vetette fel Werlaine és óvatosan feltörte a pecsétet. A boritékból valóban egy hosszabb levél került elő, egy összehajtott lapon.

–       Komolynak látszik, talán személyes és jobb ha nem olvasod hangosan. – mondta D’Roger.

–       Ugyan – felelte Werlaine – Nincs olyan a múltamban, amit rejtegetnem kéne, megaztán fáradt is vagyok kissé. Lehet, jól jön majd ha ketten próbálunk az értelmének a végére járni. Ha pedig számomra kínos részhéz érnék mégis, hát leállok a hangos olvasással.

–       Nem úgy van az cimbora! – vetette ellen D’Roger – Mire a kínos részt felismered, már fel is olvastad, nem jól van ez így. Istenemre mondom, barátok vagyunk, de én se mondanék el sok csúfságot magamból. Hiszen, semmit nem tudhatsz e-különös lap tartalmából, mely olyan híven megtalált.

–       Nos, akkor – mondta Werlaine – Mondatonként olvasom majd a levelet, így ellenőrizve, hogy nem állít-e olyat, amelyet nem akarnám, hogy hallj. És ha rendben van, hát felolvasom hangosan is.

Ebben aztán megegyezetek és így Werlaine kisebb megszakításokkal felolvasta a szépen kanyarított betűket, ám amikor a végére ért hosszas hallgatásba merült. Íme hát a levél szövege:

Kedves Werlaine!

Kissé zavarban vagyok, amikor e-sorokat írom, s gondolom te is, hogy olvasod. A nevem Marie von Prickless és a Zord sziklák közül való vagyok, mely nem messze van szülőfaludtól. A családi gyűrűmmel akadtam rád, melynek párja, ha minden igaz ott lóg a te nyakadban is és így habr vándorolsz, mégis pontosan tudtam hol vagy, remélem a postás még időben elért téged, amielőtt indultál.

Ha e-sorokat olvasod, gondolom sok kérdésed van, első maga az ok, hogy miért is írok. De ht pont ezt írnám le, ha lehetne minél rövidebben, csak hát oly nehéz. Egy szóban zargatásom oka a szerelem.

Ám e-szerelmet nem irántad érzem drága honfivérem, nem is érezhetném, hiszen összesen egyszer találkoztunk (ne jöjj zavarba, ha emléked hiányos rólam, hiszen éppen akkor születtünk), szerelmem egy ifjú lovag iránt lobog.

Jaj, hiszen megpróbáltam egyszerűen leírni, de lám próblkozásom sikertelen, csak még jobban megzavarhattalak. Mégsem kezdhetem előlről levelem, hiszen az idő sürget, reggelre elhagyod a fogadót és levelemnek feltétlenül el kell érnie téged. Sürget az idő, így a világossg kedvéért az elején kezdem.

Húsz évvel ezelőtt, amikor édesanyám már terhes volt velem, szüleimet elszólították bizonyos ügyek és a környező vidéket kellett járniuk. Amikor Annes falujába értek, talán ezt a kedves kis helyet te is jól ismered, édesanyám szülési fájdalmai, habár a szülés még messze volt, súlyosbodtak és azonnal orvoshoz kellett indulniuk. Sajnos, Annesnek abban az időben nem volt kórháza, sőt doktora sem, késöbb az én édesapám kezdeményezésére kezdtek el építeni, így a falusiak szokását követve Grahmbe indultak.

Sajnos, útközben egyértelmű lett: édesanyám és jómagam életbemaradásához orvosi segítség kell, mégpedig azonnal, ám szerencsétlenségükre hintajuk árokba futott és tengelytörést szenvedett.

Hála istennek, édes anyámnak nem esett baja, ami abban az esetben kész csoda volt, ám általam okozott fájdalmai erősödtek.

Édesapám maga sem tudja miért kiséretével a közeli palotát vette célba hordágyon cipeltetve anyámat. A palota ugyan nem volt közel az úthoz, de még időben elérték. Édesapám bebocsájtást kért és belépve legnagyobb meglepetésére a palotában mindent megtalált, amit csak kívánhatott: vendégszerető fogadtatást, kényelmet és ami a legfontosabb volt és a legmeglepőbb: a környék legjobb szülészeti orvosait.

Ugyanis, egy jóval könnyedebb szülés zajlott a falakon belül, amelyhez bár feleslegesen, de kirendelték az orvosokat. Ez volt a te bátyád, kedves Werlaine.

Hála az orvosok szakértelmének anyám is, én is életben maradtunk, habár szegény anyámat nem kerülhette el a vég: húgom szülése közben ő is, testvérem is elhunyt, habár akkor már édesapám rendelte ki ugyanezeket az orvosokat három évre rá.

Pár napig családom még ott vendégeskedett házatokban és a két csaldfő, akiknek felmenői szomszédok voltak már generációk óta, de eddig véletlenek sorozata által elkerülték egymást, most megismerkedetek, összebarátkoztak és terveket szőttek. Mitöbb egy családokat egyesítő házasság gondolata is felmerült. Sajnos, bátyád már születése előtt egy jóslat akaratából papnak volt szánva, de édesapád megigérte, ha úgyhozza a sors és még egy fiút nemz, azt hozzá adja új barátja akkor született lányához, azaz hozzám. A fiúra nem is kellett sokat várni, tizennégy hónap múlva megszülettél te és szüleid tartva a fogadlamat be is mutatták nekünk, bár erre magam sem emlékszem.

Nemesi gyűrűink ékszereit összehangoltatták, bár sejtésem szerint ez neked sem tűnt fel, és megegyeztek, hogy amint mind a ketten nagykorúak leszünk a házasságot megejtik.

Szüleim azóta elhunytak, édesanyám betegségben, apám főleg az utánna érzett gyászban, amelyet gyermekei, testvéreim és én sem tudtam enyhíteni.

Mivel családunk komoly bajok küszöbén állhat most nélküle, mielőbb meg kell házasodnom. A sors végtelen kegye folytán megismerkedhettem egy lovaggal, aki családunk büszkeségév válhat és mindent elsöprő szerelmével ajándékozott meg. Olyan szerelem és megértés van köztünk, amit az ember a világon csak egyetlen más emberrel élhet meg. Ezért, ha nem bánod szüleim örökségét felhasználva felbontom az eddig ismeretlenségbe burkolózó jegyességünket, de ehhez a te beleegyezésed is szükséges. Kérlek, bocsássd meg, hogy így rád írok, de döntésed sürgős számunkra. És ne vedd hízelgésnek, de miközben kutattam a jegyességünk és hol léted után (ez a gyűrűs megoldás csak késöbb jutott eszembe) ismeretlenül is megkedveltelek és azt hiszem barátok is lehetnénk, ezért ha kedved van és erre csatangolsz, szívesen megismernélek.

Nem szaporítom tovább soraim, sajnos gyorsan kell lezárnom, így is félő, hogy kifutok az időből, a postás az ajtóm előtt már türelmetlenül vár. Kedves Werlaine, bízva gyors válaszodban és még inkább elnézésedben és megértésedben,

Marie

A levél felolvasása utáni hosszú csendet végül Werlaine törte meg.

–       Nos, megtennéd, hogy az első faluban, amit elérsz feladod a válaszomat? – kérdezte szokásos távolba révedő mosolyával, majd ha lehet még inkább elgondolkozva hozzátette – Nem mintha egy pillanatig is aggódnia kellene a válaszom miatt, de azért jobb lesz gyorsan megnyugtatni, ahogy kérte is. Én is ezt írtam volna, azt hiszem, valóban jó barátok lehetnénk. Talán tényleg meglátogatom mostanában.

–       Meg ne tedd! – kiáltott fel D’Roger – Hát nem tudod, hogy a tiltot gyümölcs a legédesebb? Még bele szeretsz a végén, ha meglátod!

–       Hogy szeretnék? – kérdezte Werlaine csodálkozva és furcsán nézett D’Rogerre – Hiszen még barátja is van!

Most a kereskedőn volt a megdöbbenés sora. Majd egy pillanatnyi ámélkodás után mosolyogva így kiáltott.

–       Hjaj, barátom, barátom! Bárcsak mindenki így gondolkodna! De hát te is csak ilyen vagy! Amúgy – tette hozzá csendben mérlegelve a jövőt – én pont arra tartok. Ha úgyis el akarsz menni oda, mehetnénk együtt. És közben vehetnénk pár vívó leckét egymástól…

–       Hát… – mondta Werlaine szomorúan – Ismersz. Ha el is indulunk, lehet, hogy én váratlanl leszakadok és másfelé megyek, ha úgyhozza a kedvem.

–       Ez benne van a pakliban, majd mókázok, hogy maradj! Holnap pedig feladjuk a levelet együtt… – kiáltotta D’Roger és érezte, hogy meggyőzte a barátját. Ha ez a Marie esküvőt akar, akkor nyílván sok embert hív. Sok ember pedig, pláne egy nemesnél sok potenciális vevőt jelent.

Werlaine pedig tényleg elhatározta akkor, hogy megkeresi Mariet. Nem is sejtette mit indít el ezzel. S az idő lassan éjfélre járt…

Posted in Históriák | 1 Comment

FINÁLÉ

Posted on October 29, 2010 by hummogo

Sötét éj volt akkor és zuhogott az eső. Csak a villámlások vibráló repedései világították meg a temető kőszobrai között azt a bizonyos keresztet. Egy lány ölelte át, combjai közre fogták a kereszt alsó felét. Az angyalok sötét testvére lehetett, hátán koromfekete denevér szárnyak áztak az esőben. A lányon fekete gyász ruha volt, arcán könnyeivel elkent koromfekete smink és csak a mennydörgések nyomták el néma sírásának fuldokló üvöltéseit.

Fekete hálóval bevont karjai, mint holtra vált szeretőt ölelték szívbemarkolóan a hűvös sírt és aznap éjjel még a vörösre vált Holdért üvöltő farkasok is a lány bánatáról vonyították át a messzi dombok mögül.

A kőkereszten szereplő név, mint vámpírnak a szívbemártott karó vagy szűz lányokat erőszakoló kéjes gyilkos üvöltése hatolt át a sötéten, elkeringve a vonyításokon, megdermesztve megannyi agyvelőt, lesütve megannyi szemet, fellobbantva a dühnek megannyi kéken izzó lángját. Nem folytathatom tovább a kép leírását, hisz ez volt a fájdalom méhe, a keservesen gyászolt halott gyilkosa.

A sötét angyal mögött a következő villámlás három férfi árnyát villantotta fel.

– Nem kellett volna meghalnia – mondta Adimnos és arcán könnyként pergett lefelé az eső. A másik két férfi nem szólalt meg, komor arcukat elfedte az éj. Az angyal, egyszerre a mennydörgéssel, mintha a természet is osztozna dühében, felsikított, de oly mélyről jövően, hogy talán az Istenek is a szívükhöz kaptak. Majd felállt, szárnyait testébe húzva és nem érezve az esőt, nem látva a férfiakat elindult. Két és fél hónap telt el a Dokumentátorok versenye óta ebben a világban és Dorothée már semmire sem volt kíváncsi. Átgázolt a három férfin, magára hagyva őket férje hamvaival, akinek szerelmes gyűrűje még most is ott lógott egy fekete láncon a nyakában. A gyűrű vörös színéről sötét lilára váltott valami megmagyarázhatatlan kémiai reakció folytán, tán a sors tagadja meg azt a kegyet, hogy ujjára húzva elfelejthesse akár csak egy pillanatra is ezt a végtelen bánatot. Az őrület maga lenne a mennyország, ezt még sosem érezte ilyen valóságosan.

– Nem! – kiáltott fel váratlanul Mathias ökölbeszorított kézzel és átgázolva Adimnoson és a számára ismeretlen, kapucnis férfin megragadta Dorothée esőtől nedves karját – Nem lehet így vége! Dorothée kérlek! Előbb Aithne, most meg ő!

Villámlott és Dorothée belenézett a fiú szemébe, amely annyira emlékeztette őt szerelméére és mégis teljesen más volt. Mathias, ez a fiú volt, aki többször visszatartotta az öngyilkosságtól, végül még vámpírrá is tette, csak, hogy a felvágott erei begyógyuljanak. Miért nem engedte, hogy meghaljon?

– Kérlek! – könyörgött az ősz hajú fiú és Dorothée még sosem látta ilyen felindultnak talán – Mond el mi történt… Mi volt az utolsó kalandja…

Dorothée még egyszer a szemébe nézett, majd tekintete előtt megjelent a felhő város, ahogy meztelenül az ő bűnös teste hozzá simul egy másik férfiéhoz és aztán… pedig…

– Nem – mondta Dorothée szárazon és tovább indult a zuhogó esőben – Ezt a dolgot jobb ha örök homály fedi. Őrizd meg úgy a képet, ahogy te szeretnéd. És akkor nem ejt rajta az csorbát, ahogyan én tudom.

– De miattam halt meg! – sikította Mathias magából kikelve – Miattam! Tudnom kell… Még ha… Bele is őrülök…

Ám Dorothée nem állt meg. Az éjszaka úgy nyelte el, mint éhes száj a kapzsin várt táplálékot.

Villámlás vakító, fehér fénye. Mennydörgés pergő, mély morajlása.

Egy japánstílusú boltív volt, talán valaha templom lehetett, ahol a három férfi, élükön Mathiassal utolérte a könnyező démonlányt. A feketeségben csak a sötét estélyi által fedetlen háta világlott ki, melyen két halvány forradás jelezte azt a helyet, ahonnan szárnyai nyálkásan kirobbantak időnként.

Villámlás.

– Várj! – kiáltotta Mathias a lány elé szökkenve – Akkor legalább azt hallgasd meg, hogy én hogy emlékszem rá!

Mennydörgés.

Vajszínű, világos folyosó, melynek holt néma csendjét, csak pár cipő sarok dobogása szakította meg.

Odébb egy teremben egy testvérpár beszélget élénken, csodálva a felhő város csodás panorámáját.

– Én mondom egy kalap kell nekem! – mondta Mr. Chomsky –  Egy jó kalap! Minden filmes karaktert a kalapja határoz meg: Jack Sparrowot a karib kettőben, Chaplint, de a Rém álom az Elm utcában is a kalap alapján azonosítják a rémet. Ráadásul, ha Pajkos leakarja fotózni az arcomat, a kalapot egyszerűen az arcomba húzom. Biztos Dorotheének is tetszene…

– Hát nem is tudom, tesó, mert… – Mathias sosem fejezhette be mondatát, mert ebben a pillanatban robbant be a terembe a futástól kimerült Elené. Elené egy tizenhat-hét éves forma lány volt, gömbölyded idomokkal, csöpp szolgáló ruhában, mely a nagy futásban egészen feltűrődött. Mathias őszinte bánatára azonnal Mr. Chomsky felé indult.

– Uram! A csomagolás! El kell készülnöd! – mondta – Hogy állsz?

– Ülök.

– Idióta! Mathias! Hogy áll?

– Hát most, hogy bejöttél, már egész mereven.

– MI!? Barmok! Tudjátok jól mire értem! A ruhák! Hogy állnak?

– Egész jól – vonta le a végkövetkeztetést Mr. Chomsky – Bár a szoknya részt húzhatnád kicsit feljebb…

– IDIÓTA VADBARMOK! Ruha! Összecsomagolás! Jön az ellenség! Pajkosék! Össze kell szedned magad, uram! Nincs idő uzsonnázni.

– Én kaviárt kérek!

– Én sajtot, meg diót! És nem kérünk zenét, mert az olyan mint amikor valaki versolvasás közben hallgat…

– Mr. Chomsky, ön egy tuskó! Kívánom, hogy mi hamarabb csapják agyon.

– Valójában egy tuskót pont, hogy…

– Elég!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Mathias úr! Bár kiváló vagy az ágyban…

– Durva lenne ha nem válna ki!

– Ja, beleolvadnék a lepedőbe, böe!

– …ÉN FELMONDOK!

– Használd a liftet.

– És még talán annyit, hogy Adimnos úr szobájából sikoltozást hallottunk…

– Hogy!? – döbbent meg Mr. Chomsky és azon nyomban veszített arcáról a jó kedv – Dorotheé?

– Nos, nem feltétlenül egy női rém sikoly volt… – mondta Elené – De az ajtót belülről bezárták.

– Úristen! – kiáltotta Mr. Chomsky – Lehet, hogy megtámadták…

– Igazából… – kezdte Elené, de addigra a két fiú elviharzott mellette, olyan lendülettel, hogy az idáig is feltűrt szoknya a máskor egyébként roppant pontosan mozgó Mathias ujjába bele akadt és leszakadt a lányról. A lány pedig mint mindig sokat várt a mai délután Mathiastól. Nem is vett ezért aznap bugyit.

– Siessünk! – kiáltotta a vámpír srác, de a bátyja visszafogta.

– Ne! – mondta – Nem hiszem, hogy ezek már Pajkosék, bármi is legyen, megmentem Dorotheét és Adimnost. Te viszont tereld el addig az üldözőket.

– De…

– Vegyél magad mellé egy lányt és kelts feltűnést!

– Meglesz! Az jól megy… – mondta Mathias, majd hozzá tette – Előbb egy kicsit bunkók voltunk, nem?

– Így utoljára még belefér…

– Hogy érted, hogy utoljára? – kérdezte döbbenten Mathias és a bátyjára nézett.

– Magam sem tudom miért mondtam – vakarta meg a fejét Mr. Chomsky, majd a vakaró kezére nézett – Esetleg a kalappal van összefüggésben. De hát csak egy a biztos a világban, megannyi valóság és személyiség közt.

– Valami van. – emelte fel a kezét vigyorogva Mathias.

– Talán. – fejezte be Mr. Chomsky és bele csapott öccse kezébe – No, csak óvatosan, Pattinson…

– Szemét!

– Adj bele mindent!

Azzal elrohantak két irányba. Soha többé nem látták egymást.

Villámlás.

– Utoljára valahogy úgy egész lényében más volt, hülyébb, ahogy elment. Persze lehet, hogy ez csak belemagyarázás, végül is sokat csúfolt már Edwardnak is, meg óvatosságra is intett. – mondta Mthias lesütött fejjel és így nem láthatta, hogy a többiek is ugyanilyen búskomorsággal néztek maguk elé. Mennydörgés. Utána feltűnőbb lett valahogy az eső kopogása. – Gondolom, végeredményben csak azért küldött el, hogy biztonságban legyek vagy nem tudom. Biztos tudta, hogy úgyis őt követik. De nem gondoltam rá, mert… mert… Egyszerűen ez ő és kész. A franc se gondolta, hogy meghalhat! És most sem hiszem el! Úgyhogy Dorothée, mondd! El! Mi! Történt! Most!!!

Dorothée sokáig csak szótlanul állt. Kínozta az emlék. Nem tudott róla beszélni.

– Elmondom én! – mondta hirtelen Adimson – Nekem ez könnyű.  Megkönnyítette a halálát, hogy utoljára még kiderült a szemétsége. Máig sem értem miért, de nem haragszom rá. Csak azért… Nehéz…

Nos, amikor Putnam ránk nyitott nem éppen valami dicsőséges állapotban láthatott engem Dorotheével. Ö egyszerűen bödörített egyet kaotikus borostáján és számunkra érthetetlenül ezt mondta:

– Az adj bele mindent-et nem így értettem. Pláne nem Dorotheébe…

Én persze rávetettem magam ingerülten. Nadrág és alsógatya nélkül hemperegtem rajta, hogy leszorítsam a kezét, majd beletérdeltem a mellkasába, mire elakadt a lélegzete.

– Mit csináltál velem te sátán? Mikor? Hogy vetted el?

Azt hittem teljesen kicsináltam, de amikor újra felemeltem az öklömet, ő könnyedén elkapta és megállította.

– Egy ütéssel jöttél nekem. De amit most akartál csinálni a feleségemmel, az szerintem a maradékot törlesztettem.

Azzal a nyúlánk figurája kicsusszant alólam, majd az a fiú, akit álmodozó holdkórosnak csúfoltak az osztályunkban egy jobb horoggal az asztalhoz vágott. Nem tudtam, hogy az asztal vagy a hátam reccsent.

Dorothée pedig egyetlen lepedőbe csavarva bambán és lesokkolva bámulta az eseményeket. Nem tudott mit szólni.

– Kiheréltél! – üvöltöttem nyált köpve – Elvetted a férfiasságom! Megöllek!

– Tudod jól, hogy nem én voltam – vetette oda Putnam, majd odalépett Dorotheéhez. Először azt hittem pofon vágja, de ehelyett… megölelte!

– Most már semmi baj! – suttogta – Bocsáss meg!

– A fejem… – mondta a lány – Szédülök…

– Persze – mondta a fiú – Ez természetes. Pajkos beléd tett egy indulatot ellenem és egy vágy morzsát Adimnos iránt.

– És megtörted? – kérdezte a lány.

– Nem – mondta Putnam – Hiszen megesküdtem, hogy nem használom az erőmet. Még ilyenkor sem. De ezek csak adalékok voltak a saját érzéseidre… De kűzdöttél ellenük… Elhiszed most már, hogy nem én teremtettelek? Elhiszed, hogy valós vagy?

– Tehetek jobbat? – kérdezte mosolyogva a lány.

– Szeretlek, ugye tudod?

– Én inkább kutyát tartanék…

És megcsókolták egymást az orrom előtt. Éreztem, hogy én vagyok a hibás. Persze kihasználták a gyengeségemet, de akkor is. Dorothée hipnózis hatására felajánlotta magát, én meg lecsaptam rá. De az, hogy nem volt faszom, az egy kicsit megviselt.

– Add vissza! – kiáltottam – Elvetted! Elhitetted, hogy van…

– Nem tehettem mást… – mondta Putnam átölelve a lányt – Winkler azon az estén információ törléssel nyomorított meg. Nem találtam olyan világot még, ahol ezt begyógyítják vagy akár adhatnak másikat. Ezért, hogy ne őrülj bele teljesítettem az elmédben az összes szexuális álmodat. Egyedül Dorotheét nem adhattam oda végleg, mert akkor vagy teljesen vakká kellett volna, hogy tegyelek a külvilágra vagy hibát eredményezett volna az illúzióban.

– És akkor most miért tört meg? – kérdeztem, de persze nem ez volt az igazi kérdés.

– Mert nyilvánvaló paradoxon helyzet merült föl és ez megtörte a világomat, amit a fejedbe raktam. Ez volt az utolsó, hogy használtam az erőt, utána megesküdtem és így nem tökéletesíthettem. Sajnálom.

– Aha, szóval nem azért tört meg vagy tűnt el, mert a feleségeddel akartam?

– Azt hihetsz, ami jól esik.

– Akkor csak egyet mondj meg! – üvöltöttem – Amikor te, annak idején elvitted a csajodat a világodba, ugyan kinek az ötlete volt, hogy én áldozzam fel magam és eltereljem Winklert, he? Csak nem módosítottad a tudatomat, hogy megvédjelek titeket, bármi esetben? Mert akkor mégis a te hibád az egész, a te hipnózisod vagy mid miatt áldoztam fel magam…

Mennydörgés.

– Erre a kérdésre, soha nem kaptam meg a választ. – fejezte be történetét Adimnos – Megszólalt a riasztó és megjelentek Pajkosék. Ha akkor nem dühítem fel őt, talán ma is… De persze hagyjuk. Egyébként nem mintha számítana, de azóta jártam egy világba, ő nem ismerhette ezt a helyet és ott meggyógyítottak. Idáig tudom a történetet. Bevallom én az utolsó pillanatig azt hittem, hogy Dorotheé egy fejünkbe ültetett álom és ha a srác meghal, mint most ő is eltűnik. Dorothée, te pedig tudom, azt gondoltad én vagyok egy szellem, akit azért teremtett, hogy megvédjelek. Én tudom…hogy nem vagyok az. Ott ahol meggyógyítottak, beszéltem pár fantázmagorral, azt mondták, hogy az illúzió néha azután sem tűnik el, hogy a teremtője meghalt. De aztán belenéztek a fejembe és azt mondták már tiszta, nincs benne illúzió, csak azaz egy volt. Persze, eszembe jutott hátha ezek a fantázmagorok is csak az ő utólagos kreálmányai, de… hagytam. Egyelőre. Kicsit belefáradtam, hogy mindenáron keresem a valóságot és…

– Nem volt határozott… – vágott közbe váratlanul Dorothée. A többiek csodálkozva néztek rá.

Villámlás.

– Nem volt akkor már sem határozott, sem hülye…. – folytatta révülten – Ti mind a ketten így írtátok le…. Rosszul emlékeztek….

Mennydörgés.

– Még csak nem is lobogott köztünk a szerelem…

– De én határozottan emlékszem, hogy… – vágott közbe Adimnos, de Mathias megszorította a karját és halkan így szólt:

– Mondd el, Dorotheé! Mondd el milyennek láttad a végén…

– Gonosznak.

Villámlás. Mennydörgés. A temető egy fája reccsenve dőlt ki a zuhogó esőben. Minden eddiginél jobban esett.

– Mindent elhittem, amit mondott, kivéve, hogy szeretett. Szerintem, meg se csókoltuk egymást, Adimnos. Gonosznak láttam egész addig, amíg le nem döfte őt az a kard. Megmentette az életemet. Tudatosan feláldozta az övét az enyémért. De nem ez volt a lényeg. Ez is elég lett volna, hogy sajnáljam és bűntudatom legyen örökké, hogy miattam meghalt, de az imádathoz még kevés. Még, ha ezt most nem is tudom elmondani nektek. De a szemei. A tekintete, ahogy rám nézett. Mintha utoljára mehettem volna haza. Utoljára lehettem volna önmagam és ettől kezdve csak ködös álarcok sokasága lesz a jellemem. És mintha utoljára lett volna ott az, aki tökéletes. Mert kellett, minden egyes perc kellett ehhez, hiába lett volna leklónozva, akivel elölről lehet kezdeni, ehhez kellett minden. Meg kellett volna a folytatás. Csak ott értettem meg ismét és erősebben mint valaha mennyire önzőn, elemien ragaszkodom hozzá. De ezt nem írhatják le szavak. Végig poénkodta az utolsó szavait, amiket nem tudok visszamondani. Mikor azt kérdeztem mit tegyek, bármit, akkor azt mondta, had fogja meg a mellem. Én meg pofon vágtam és azt mondtam, perverz. Ő meg részletezte, hogy mennyire ciki, hogy nem a menő végszavai után hal meg, hanem még mindig él. Még mindig… Attól félt, hogy pont akkor fog meghalni, amikor valami gázat mondd, esetleg egy szava közepén. Meg azt is mondta, hogy kerüljem Pajkost, meg a bandáját, aki végül megölte. Mert, hogy lehet, hogy veszélyesek… Mintha ne tudnám. Aztán elküldött egy pohár vízért. Én meg elmenetem és mire vissza, addigra ő…

De én tehettem róla. Feloldoztam. Vagy már jóval előbb kellett volna. Abban a világban voltunk, tudjátok. Persze, hogy tudjátok. Ahol sünök vannak, meg hatalmas kétlábú izék. Hülye sün! Berohant a gép elé, ő meg félrerántotta és felborultunk… Bár ez is a terv része volt… Utolértek Pajkosék, mi meg bevoltunk szorulva a gép alá. Pajkos felénk állt, hogy lefotózzon minket, az én gépemmel, de a filmre már csak a lángok kerültek. Nem tudom már melyikünk ötlete volt, de felrobbantotta az egész járgányt. Borzalmasan fájt. Persze kétszintes világ volt, a mennyországba jutottunk. Pajkosék is hamar megérkeztek. Sosem felejtem el az önelégült szavait amit neki mondott: „Szép dolog, hogy itt a mennyben minden helyre áll és begyógyul a fényképezőgéped, de az én arcom még mindig sebes” Mire ő: „Itt nem csak az én dolgaim gyógyulnak meg, Pajkos!” De lehet, hogy nem így mondta.

Hosszan dulakodtunk. Végül lefotóztuk Pajkos begyógyult arcát, már csak Milady arca maradt és az ő fotómasinája. Egy kampó hátulról beleakadt a csuklyájába és lerántotta. Ja, igen addigra már nálunk volt a gépe, de abban a pillanatban kiderült, hogy csapda volt az egész. Milady gépében sosem volt film, az ő fényképezőgépe a szeme helyén volt és ha letépik róla a csuklyát akkor sül el. Mi meg pont egymás mögött álltunk. Ők is kitervelték. Én az utolsó pillanatban magam elé emeltem a pengémet, Pajkos még meg is jegyezte gúnyosan, hogy megijedtem-e ettől a kis villanástól? Bocsánat, ha túl részletesen mesélem, csak szinte előttem pörög az egész…

– És nyertek? – kérdezte Mathias, mire Dorotheé, két és fél hónap óta először, majdnem elmosolyodott.

– Nem, dehogy. Tudjátok még a bástyában, ahol a fantázmagor versenyt kihirdették, szóval ott, nem lehet hazudni és ez kihat más világokra is úgy, hogy amit ott mondtál, azt késöbb is be kell tartanod. És ott Pajkos azt mondta, hogy ha döntetlen lesz akkor is mi nyertünk.

– De ez miért lett volna döntetlen? – kérdezte Mathias – Hiszen nem fotóztátok le Miladyt, viszont ők titeket igen!

– Mi nem, de ők lefotózták magukat!

– Hogy-hogy?

– Hát egyszerű: a pengémben tükröződött az arca, azért kaptam magam elé.

– Dorothée, te zseni vagy! – szakadt ki Adimnosból és átakarta ölelni, de aztán meglátva a lány könnyesre sírt arcát, visszafogta magát – És… aztán? – kérdezte halkan.

– Hiszen ezt már úgyis tudjátok. Miután megjelent felettünk a győzelmet jelentő glória, Pajkos ingerülten ledarálta, hogy neki mindenképpen ott kell lennie  a fantázmagor találkozón és közben elfogott minket a hívására megjelenő csatlósaival, mindenféle katonával és kommandósokkal és áthurcolt minket egy kimondottan egyszintes, átkozott világba. Visszagondolva úgy viselkedett mint egy igazi fő gonosz az embereivel körülvéve, csak éppen az indokokat meg a terveit nem mondta el túl részletesen.

Aztán le akartak döfni engem, kivégezni, és én meg a leghülyébb, nyávogóbb és ostobább liba módjára feloldoztam őt az esküje alól. A feldühödött katona, akinek a szeme elől eltűntem, hiába mutogattak rám a társai, rá rontott és ledöfte őt. Aztán Pajkos az egész bagázst elküldte hirtelen és a lelkükre kötötte, hogy ne bántsanak senkit, pláne ne engem…

– De hiszen ez nagyszerű! – kiáltott fel boldogan Mathias – Zseni vagy bátyó!

– Hogyan? – kérdezte megszeppenve Dorothée.

– Meghülyültél, Mathias?

– De hiszen él! – sikította boldogan az ifjú vámpír – Él, él, ezerszer is él!

Dorothée zokogni kezdett.

– Kérlek… – nyögte, de mathias megölelte és ujjongott.

– Hagyd már abba! – üvöltött fel hirtelen Adimnos. Az eső közbe elállt, így kiáltása sokkal hatásosabb és messze hangzóbb volt a vártnál. De Mathias nem nyugodott.

– Hiszen ez egyszerű! – nevetett – És rákacsintott az Adimnos mögött álló harmadik férfi alakra, aki csuklyába rejtette az arcát.

– Mathias, miért kínzol? – kérdezte Dorotheé – Ő már…

– Dorothée! – szólt Mathias – Nyisd már ki a sze…

Ebben a pillanatban Adimnos arcon csapta a vámpírt, úgy hogy még a halhatatlan test is beleremegett a szokatlan fájdalomba. A következő ütés már a földre is terítette Mathiast.

– Hát nem értitek? – kérdezte halkan – Hát nem tudjátok, hogy egy fantázmagor se perc alatt képes tudatokat átmozgatni. Hát szerintetek hová lett a tudata, ha nem Pajkosban? Legyőzte és utána azt mondta az embereinek…

– Figyelj, – mondta Adimnos – csak párszor használta az erejét, Pajkos viszont tapasztalt fantázmagor és esélytelen, hogy…

– De ő megcsinálta! – kiáltotta Mathias – Ő meg tudta csinálni! Téged is hogy átvert…

– Kérlek… – könyörgött Dorothée – Hagyjátok…

– És ha ilyen okos vagy – kiáltotta ingerülten Adimnos – most hol van, he?

– Hát hol lenne? – kérdezte Mathias – Itt van, csak nem akarja mutogatni Pajkos fejét!

Azzal oda lépett a csuklyás alakhoz és letépte róla a csuklyát. Az alatta lévő szempár meglepődve nézte Mathiast.

– Én… – kezdte, de Adminos közbe vágott:

– Szép gondolat menet volt Mathias. – mondta csettintve a nyelvével – Csakhogy ez rohadtul nem Pajkos. Az eset után direkt jól az eszembe véstem a fejét. Ki a lőcs vagy te kölyök?

– Én Dorotheével jöttem. – mondta az alak és segítséget remélve a síró lányra nézett.

– Nem azt kérdeztem kivel jöttél, hanem hogy ki vagy.

– Én vagyok az, aki miatt a férje meghalt.

– Te vagy az a rohadt katona!? – kérdezte ingerültem Adimnos és csak Mathias lehetett elég gyors hogy visszafogja a karját.

– Nem, én csak egy diák vagyok – rázta meg a fejét a fiú – A nevem Mike.

Nos, most jön a végső megoldás, úgyhogy mindenki álljon fel, tartson minimum fél perc szünetet az olvasásban ezután a „döbb” után. Ígérem lezárok mindent, nem húzom tovább, de azért cserébe, most legyen reklámszünet. Sétáljatok egyet! Pill és folytatódik, jó?

Na, ha meg volt végre, rock ’n’ roll! 😛

– Ezt az egész történetet én képzeltem el. – mondta Mike – Én szerettem volna, ha meghal Mr. Barthes.

A többiek döbbenten hallgatták. Az indulatok, majd szétfeszítették a két férfit. Az égen lassan oszladozni kezdtek a felhők és előviláglottak a csillagok.

– Ha szeretnétek bármit elmondok, csak előtte… – dadogta Mike – Kérdezhetek valamit? Ti sosem éreztétek, hogy… hogy változott a hangulat?

– A hangulat? – kérdezte döbbentem Adimnos és Mathiassal együtt nézték értetlenkedve a fiút.

– Mármint – folytatta Mike – A dolgok, azaz az események hangulata. Hirtelen nem éreztétek, hogy megváltozott? Mert azt persze, hogy nem éreztétek, amikor épp nem képzelődtem, meg minden, hiszen akkor megállt a sztori, de azt, amikor fáradtabb voltam és nem tudtam annyira…

– Ez flúgos? – kérdezte Adimnos dühösen Mathiastól.

– Nem – válaszolt a vámpír helyett Dorotheé – Csak egy viszonylag egyszerű dimenziócsavarnak a szülötte. A gyors világ váltások, amit még a halála előtt csináltunk, az lehetett az oka.

– Mondtam már… Vagyis szerintem én hoztalak létre titeket… – mondta Mike zavartan.

– Ez ilyenkor kölcsönös – mondta Mathias – Kicsit ismerem az érzést. Azt hitted képzelsz és erre rájössz, hogy képzelnek. Gondolom a te világod is néha reagált a mieinkre…De ez szokványos, hidd el, velem évente megesik kétszer is néha… Melyikünk voltál?

– Én… Itt pontosan az történt veletek, amit én akartam! És volt egy haverom, Phil. Ő is irányított titeket.

– Aham… – mondta Mathias eltöprengve – De akkor vajon, hogy lehetsz most itt?

– Azt képzeltem, nagyon akartam, hogy találkozok, Dorotheével és megjelent. Az elején azt hittem megőrültem, de most már nem.

– Mindenki azt hisz, amit akar… – mondta Adimnos elgondolkodva.

– Hát elég szarul voltak ott a dolgok. Balázsék… Alkotásórán bezártak a wc-be, amikor kimentem, hogy befejezzem a történetet, mert elaluldtam közbe este, és azt hittem, hogy ha nem fejezem be, akkor a doga rosszul fog… De aztán nem osztályozták le és ezért volt, hogy a történetet is tovább vittem a verseny lezárása után… Egy lány volt a tét, egy másik… Dorothée…

– Egy szót sem értek ebből a káoszból – vágott közbe Adimnos – A lényeget, ha lehetne!

Mathias mérgesen ránézett Adimnosra, de nem torkolta le. Őt is érdekelte már a vége.

– Volt egy haverom, Phil, ő Miladybe képzelete magát és arra gondoltam, hogy tök király lenne, ha én is inkább egy lányt képzelnék el, meg aztán mutatott ilyen rajzokat is, tudjátok és volt egy, ami eléggé megfogott. Ilyen darkos volt. Egy angyal volt rajta, fekete szárnyakkal, ő ölelt egy kőkeresztet…

– Dorothée! – kiáltotta egyszerre a két fiú.

– Igen – mondta Mike – Őt akartam… Nem tudtam… Szóval, ő akartam lenni és ezért, a szomorúság logikus elérése, meg ez a szitu… Meg kellett halnia… Nagyon, nagyon sajnálom…

–  Nem értem… – mondta Mathias – Akkor végül is kit irányítottál?

– Mindenkit. – mondta Dorotheé váratlanul.

– Mindenkit!? – kérdezte döbbenten a vámpír.

– Igen. – sóhajtott a lány – Bár főleg mi kettőnkbe képzelte magát, az egész esemény láncolat, látszólag az uralma alatt tartotta

– Hoppá! – csettintett Mathias, majd elkomorodott – És akkor, azért, hogy inkább Dorotheé lehess egyszerűen ledöfetted a bátyám? Ez még akkor is szar, ha valójában a bátyám cselekedetei hozták létre véletlenül a te világodat, mintegy az utazásai törmelékeiből…

– De hát nem egyszerűen ledöftem! – kiáltotta Mike – Mr. Barthes valóban megküzdött Pajkossal. Csak az a ti világotokban nagyon rövid ideig tartott, míg nekik… El is tűnt… És egyébként, Dorotheé, te nem is kértél segítséget, hogy megmentsen. Őt akartad megmenteni, ezért oldoztad fel, rosszul emlékszel. De mindegy… Elmondom, hogy mi történt Mr. Barthes utolsó csatájában… Ha érdekel…

Mr. Barthes egy pillanatra elkalandozott, nem tudta hol van és ez majdnem végzetes lett számára. Teste, mely feltehetően valami alaktalan ködmassza volt, néhol élesebb körvonalakkal egy korábbihoz nagyon hasonló térben lebegett. Látta maga mellett kommandósokat, igaz csak a fegyvereik voltak igazán élesek a többi elmosódott massza volt, ha nem is annyira mint az ő teste, a tárgyakat és legélesebben Dorotheét. A lány, mintha több képet vetítettek volna egymásra egyszerre öltött többféle arcot. És az egész tér furcsán hullámzott.

Hullámzás. Ez volt azaz érzés, amely leírhatatlan mégis iszonyúan konkrét és egyetlen világban sem lehet megtalálni a végtelenség valóságaiban. Egyszerű halandó el nem képzelheti. A kitöltetlenség hullámai. Amikor egy világ születése előtt állunk és még csak megannyi lehetőségként van benne. Talán az összes lehetőség, minden ami csak létezhet, bár ebben Mr. Barthes erősen kételkedett. Ebben a világban a képzelet szab határt. És ez – gondolta – mint hamarosan kiderül, nagyon is éles határ!

A hullámzás vagy bizsergés eszébe jutatta, hogy hol van és a lehető leggyorsabban cselekedett. Még sosem vívott fantázmagor harcot, de könnyen lehet, hogy ez is lesz az utolsó alkalom. Azért azt tudta, hogy általában mit szoktak ilyenkor tenni és amilyen gyorsan csak tudta, tette is.

A legfontosabb, konkretizálni magunkat és a közvetlen környezetünket, mind az itteni fizikai valónkban és lehetőleg mind belsőkben. Ez éppen időben sikerült, mert ellenfele, Pajkos, bár ezen a síkon nem volt értelme neveknek éppen mindent lávává változtatott volna maga körül egy laza gondolattal. Szerencsére az elképzelése nem volt annyira elemi, épp mint csak egy legyintés, így a végeláthatatlan vörösségben, mint egy gömb ragyogott Mr. Barthes kék egű dzsungele, közepén önmagával. Persze megváltoztathatta volna az alakját is valami impozánsabb figurára, de egyelőre maradt a saját testénél. Végül is egyes tanok szerint egy lélek nem véletlenül ölt maga köré egy alakot – elmélkedett – ráérünk még sárkánnyá lenni.

Második lépés a változás. A leggyakrabban úgy halnak meg idegenek mások fantázmagóriáiban, hogy elhiszik, hogy ez a valóság. Erre a legbiztosabb megoldás, ha létrehozunk magunkon valami tőlünk rendkívül idegen dolgot és azt minden áron védelmezzük, nem hagyva, hogy az ellenfél eltüntesse azt. Mr. Barthes a szájába képzelte a leggusztustalanabb ízt, amit ismert, élete egyetlen nagyobb konyhai tevékenységének az eredményét, azt a bizonyos lazaclekvárt és majd elfogta a hányinger. Nincs az a valóság, hogy ilyet még egyszer a szájába vegyen, amíg ezt érzi biztos lehet benne, hogy ez képzelet. Az elterelés kedvéért a karjára gondolt egy furcsa tetoválást is, hátha ellenfele azt próbálja eltüntetni.

Harmadik lépés pedig a támadás. Mr. Barthes dzsungele hirtelen szénné vált, ő maga pedig immár egy fekete bazalt szikla barlangban állt. Körötte a láva élesebb lett mint eddig. És hatalmas  tüzes hullámokat indított el szembe, felerősítve Pajkos saját kreálmányát és ellene indítva, remélve, hogy Pajkos is fizikai testben van jelen. A hullámokat úgy alkotta meg, hogy azt az érzést keltsék az áldozatban, mint amit ő érzett egyszer kis korában, amikor a tábortűz parazsára esett, csak sokkal erősebben. A hullámok egy fémszörnynek csapódtak. Mr. Barthes megérezve a szörny kisugárzását elmosolyodott. Akaratlanul is egy másik fantázmagor, Lord jutott eszébe. Karjában az ő kardja jelent meg csak lézer pengével, talpain pedig antigravitációs csizma, s mint a kilőtt rakéta emelkedett a levegőbe süvítve, közben magára varázsolva egy sötét páncélzatot.

A kardja akárha vajat vágott volna ketté haladt át a fémszörny testén, leszelve annak gigászi fejét. Ám a következő pillanatban egy kis arany gömb jelent meg Mr. Barthes szemei előtt, amely azon nyomban átrobbant a férfi sisakján. Egy pillanatig benn lebegett a sisakban, majd átrobbant a koponyáján. És ismét. És újra.

Szemei kis híján kirobbantak a helyéről fájdalmában, torka az égett bőrtől és fogai szilánkjaitól fuldoklott. Csak a gusztustalan íz, a lazaclekvár íze miatt őrizte meg figyelmét és ép eszét.

Hát persze! – gondolta – Pajkos egy nagyon kis részletet képzelt el nagyon határozottan, az arany gömböt és abban őrizte tudatát. A szikla szörny csak teremtmény volt. Majd a közelmúlt emlékét, amikor levágta az arcát akarta Mr. Barthesre kényszeríteni.

A férfi összeszorította megmaradt fogait, elképzelte, ahogy lassan veszi a levegőt, bőre megkeményedik és a testét csak gumilabda erejével csapkodja bármi is. Arca lassan begyógyult, jobban lett, csak a fránya íz áradt szét a szájában.

Mikor az utolsó borostaszála is a helyére került, hirtelen megszűnt létezni. Mint amikor az ember becsukja a szemét, minden egyenletes feketeség. És, ahogy egyre sötétebb lett egyre könnyebb volt a képzelés. Nem leszel sehol – gondolta – nem leszel a láva, nem leszel a bazalt. Nem leszel a részem. Azzal magát is eltüntette. A gusztustalan ízt a tudata hátsó felébe űzte vészvillogónak. Eltüntette az egész világot, nem gondolt semmire és végül megszűnt a világ. Szinte álomba merült, csak a tudatalatti maradt.

– Nem rossz… – hallotta valahonnan Pajkos hangját – Azt hiszem túl vagyunk a kötelező körökön és nincs kedvem folytatni ezt a művészesdit. Egyszer egy fickóval egy egész háborút lefojtattunk teremtett lényekkel és fegyverekkel. Én hadsereg lettem, ő bolygó, én Nap, ő kozmosz. Heh. Te azon kevesek egyike vagy aki ösztönösen rájött, itt többet ér az ami benn van, annál ami kint. A fizikai jelenségek nem közvetlenül a lélekre hatnak… Márpedig itt a lelket kell megtörni. Teremtek egy sárkányt, megijedsz, de miértelme? Hiszen konkrétan a félelmet is előhívhatom belőled, úgyhogy elveszítsd az önuralmad és elemi érzéssé válj. És ha itt egy pillanatra is elbizonytalanodsz ki vagy, akkor már… nem vagy.

Ne hagyd, hogy kitöltse a tudatod a hangja! – gondolta Mr. Barthes ijedten – Ha csak őt hallod, akkor ő leszel…

Lassan megformázta magát a sötétség közepén. Nem ő volt, de úgy nézett ki mint ő. Ha ő hang, én látvány. Igyekezett úgy mozgatni ezt a bábut, mintha ő lenne, csak a lábán vette kisebbre a mutató ujjat. Az mindig is zavarta, hogy pont akkora, mint a középső. De végig figyelt, hogy kívülről lássa a figurát. Ha benne megtestesül, sebezhető lesz, hatnának rá a fizikai ingerek. Így ha kupán is csapják a bábut, ő nem érzi. De belevetítette azt a tudatot, ahogy ő látja magát. Vagyis inkább, ahogy más látná, szerinte. Még négykézlábra áll és vakkangatni kezd…

– Nem hiszem, hogy elbizonytalaníthatsz. – mondta Mr. Barthes.

– Semmi poén, csak ennyi? – kérdezte Pajkos és megjelent neki is egy bábuja, majd halott sötét közepén – „Nem hiszem, hogy elbizonytalanítasz”!? Teljesen céltalan vagy. Lelövöd Hitlert, egy embert, de megmentesz egy sündisznót. Én nekem van célom. Céltudatom. Te csak szertefoszló, felszínes káosz vagy.

– Ki akarod használni az öreg fantázmagorok erejét, hogy teremts? Hogy amit elképzelsz az tényleg valóra váljon? És mások?

– Mi az, hogy mások? Hogy választasz másokat? Feleség? Barátok? Család? Ország? Világ? Világok? Ha egynél több embert tartalmaz, tudsz e-még igazságot tenni? Család vagy feleség? Melyik világ? Csak egy logikus cél van, ahol nem lehet megosztani a célokat, önmagad. Egy világ, ahol az van amit te akarsz… Minden olyanra formálok, amilyennek én akarom.

– És mi van Janival, hm?

– Ki a fasz az a Jani?

– Kérlek, ő az első sejt volt. És nem elúszott, hanem csatlakozott Julihoz.

– JULI!?

– Tudom, béna név. Ő a második sejt volt. És te most milliónyi sejtből épülsz fel. Te is egy közösség vagy. Például számtalan agysejt. Számtalan gondolat. Melyiket választod? Melyik vagy te? Melyik Jani?

– Heh… Drága, drága, Barthes. Hiszen pont ez a baj veled… Semmi egység, semmi kohézió. De azért ne akard ezt mindenféle ügyes filozófiával rám erőltetni. A cél tart össze, a cél visz előrébb. A szétziláltság nem visz sehova. Te nem nyerhetsz soha. Mert ebben a világban az akarat, a cél a lényeg. És, ahogy te, ha nem akarsz semmit, nem vagy. Vesztettél.

– Biztos? – kérdezte Mr. Barthes és figurája fölött megjelent egy sakk tábla – Tudod a meccsünk végén nem azon lepődtem meg, hogy nyertél, ahogy ezt te gondolod. Hanem valami egész máson…

A táblán felálltak a bábuk és Mr. Barthes oldalán ott állt a király sakkban. Nem volt körülötte kocka ahova léphetne. Ám a király váratlanul felemelkedett és átugrotta a bástyát, aki a király előbbi helye mellé állt.

– Rosálás – mondta Mr. Barthes – Pont az a lépés, amit az elején te mutattál és hopp, sakk matt, pont a királyodra mutat. Ez azért elég meglepő nem?

– Hazudsz! – kiáltotta Pajkos – Ez nem lehetett így! Nem így volt… Megmásítottad az emlékeimet…

– Emlék másolás? Befolyásolom a tudatalattid? – kérdezte Mr. Barthes kedvesen – Vagy tényleg így volt? Szétszórt vagyok nem is tudom…

– Nem, nem hatolhattál a tudatalattimba, de mégis… Ez volt a felállás a táblán, hisz megjegyeztem… – dadogta Pajkos – Vagy… talán…

– Te döntöd el melyiket akarod. – mondta Mr. Barthes – Ha elég nyitott vagy bármire és nem egyoldalú, jól választhatsz… Vagy esetleg… Elbizonytalanodtál?

– NEM!!!!! – kiáltotta Pajkos, de mind a hangja halkabb lett és mind a bábuja elhalványodott – Én mindig nyerek, gyere csak… Gyere és nézz be a tudatalattimba.

Pajkos ekkor érezte, hogy eljött az aduász ideje. Nem azért győzőtt le már megannyi nagy hírű fantázmagort, mert annyira erős volt az akarata. Hanem mert volt egy titkos fegyvere. De álmában sem gondolta, hogy egy ilyen alak ellen, mint Barthes be kell vetnie, hogy megölje. Márpedig most álmában meg kell ölnie…

A fantázmagorok az akaratuk a fegyverük alapvetően, másokra tudják irányitani az akaratuk, az egyéniségük, a jellemük.De, ha általában mellékesen is, van egy másik dolog is, amihez Pajkos csak egyszer nyúlt, igaz az példanélküli volt. Létrehozott egy tudatmintát. Egy automatikus mechanizmust, egy lelket, amely a szerint viselkedik, hogy Pajkos szerint, hogy viselkedne. Ráadásul anélkül, hogy ezzel Pajkosnak a teremtése után törődnie kéne. Ilyet mások is létrehoztak, embereket, állatokat. De élettelen dolgot soha. Pajkos is majdnem belehalt. Ugyanis, mi lehet erősebb egy tárgy egyirányú nem létezésénél? Vadállat akaratú fantázmagor mesterek haltak bele, behatolva ebbe a tudatba, amelyet Pajkos jó előre a tudatalattijába rejtett. Az egyetlen baj az volt, hogy túl egyértelmű csapda volt, pláne egy ilyen kiszámíthatratlan alaknak, mint Barthes… De ha belemegy, a teljes nem létbe, a legnagyobb elemi erőbe, a mesterséges formába…

– Megyek! – mondta Barthes és tudatát a másik lelke felé irányította. Pajkos nem is próbálta elrejteni az örömét, felesleges. Ez a döntés, a meggondolatlanság okozza a véged gondolta Pajkos és érezte, ahogy Mr. Barthes teljesen behatol a tudatalattijába. Érezte, ahogy lassan elveszíti az egyéniségét. A jellemét. A tudatát. Az érzéseit. A létét.

– Heh… – azzal vigyorogva kezdett testet ölteni a fizikai síkon, kommandósai között. Már csak Dorotheét kell kivégeznie. Ha meghalnak a nyertesek, dokumentátorként elmehet az öreg Fantázmagorok Éjszakájára. Milyen találó név. Éjszaka. Számukra az lesz az utolsó. És a világoknak is.

Ám ekkor történt valami. Pajkosban valami belülről jövő érzés kezdett jelentkezni. Szánalom? Sajnálat? Magában legyinteni akart, de nem tudott? Kedvelés? Szeretet?

Lassan materializálódó szíve hevesebben kezdett dobogni. Mi ez? Szerelem? Imádat?

Lelkében a nem lét semmije elemi erővel tört meg és robbant szét. Pajkost teljesen betöltött Mr. Barthes vágya. A vágy egy másik lény iránt. És ez erősebb volt mindennél. Vagy, ahogy Mr. Barthes fogalmazott volna nyálasabb. Még a semminél is.

Milyen elemi erő lehet ez!??? De addigra már egyesült vele és jelleme teljesen ennek hatása alá került. Mr. Barthes lelke legmélyéig nyúlt le és ott valamit az ellenkezőjére fordított, minden fantázmagor erejét bevetve. Az eredmény radikális volt, de sikeres.

Mr. Barthes testileg, lelkileg fáradtan ért vissza a tudatok másodpercnyi kűzdelméből a valóságba. És ekkor mellét egy penge szelte át, megvágva szívének oldalát.

A hely csendes volt és nyugodt, a feketére égett betont vér festette vörösre. Valahogy festői volt. A kommandósok, a katonák, Milady, Pajkos és Dorotheé elmentek. Hogy mik voltak a házaspár utolsó szavai, rájuk tartozik.

Mr. Barthes érezte, hogy szervezete ne az igazi. Még egy nyavalyás világ ugrásra sem képes, pedig talán egy kétszintes világban megmenekülhetne. Vagy hívhatná Mathiast, hogy tegye vámpírrá. De persze még csak az kéne – gondolta – Előbb dugok répát az orromba, mint Alkonyat utánzat lennék!

Mivel csak nem akart meghalni, hiszen miért is halna meg egyszerűen, elővette az értelmező szótárat és kinyitotta spontán. Talán ez elég unalmas lesz, hogy belehalljak míg szegény nejem visszaér. Megnézte a legfelső szót:

Répa.

Rohadt vicces…. Lapozott egyet.

Végzet.

Úgy látszik ezek csak neki szólnak. Ismét lapozott.

Szakít.

Szoknya.

Elszakítja a szoknyát? Végre valami elvonatkoztatás – gondolta – Spontán szavak. Na nézzünk még egyet.

Ágy.

Hát az biztos kényelmesebb lenne, mint itt a föld. Bár összevérezné a lepedőt. Dorotheé biztos mérges lenne… Na, egy jó végszót…

Üres.

Magány.

Üres magány? Költői… Persze semmi értelmes nem jön ki, mint az ő életében.

– Ez nem igaz! – mondta Mr. Barthes és érezte hamarosan meghal. Szemei lecsukódnak. De előtte még egyszer kifordítja a mindenséget.

Na, még párat. Spontán szavakat. Eszébe jutott kedvenc írója, Douglas Adams. Az élet értelmét fejtették meg hasonlóan valamelyik könyvében. Csak ott értelmes mondat jött ki….

Apró.

Csók.

Szőke.

Szerelem.

– Kitalálom, mi lenne a D-nél – mondta Mr. Barthes vidáman – Dorotheé? Dorottya? Dóri? Még mindig hiányzik mi?

Ügyes. Az általam kapott képesség gúzsba köt.

– Szakítottál, mi? – kérdezte – Senki sem tud spontán szavakat írni, csak a véletlen… De tudod, haver – rázta meg a fejét – Ennyire egy irányú gondolkodást. Véletlen szavaid is utalnak a tudatalattira, mint mindenkinél. De ágy, szerelem, magány, apró, szőke… A szerelem és Dorothée jellemzői, asszociációi. Azért ölsz meg, mert szakítottál vele, mi? Nem kell már a duó, csak a magány… Kinőhetnél ebből.

Az a mázlid, hogy a te történeted írtam, így konkretizálnom kellett. De mindegy. Szép befejezés neked.

– Szép befejezés? – kiáltotta Mr. Barthes – Azt hiszed olyan rohadt szép meghalni? Olyasmiről alkotsz amit nem is tudsz! Azt hiszed vicces teremteni dolgokat aztán élvezni, ahogy elpusztul!?

Igen. Olyasmit tapasztalhatok, amit amúgy nem tudnék. És a többieknek is tetszeni fog talán. Fontos szereplő, fontos halál.

– Legyen. De én akkor sem halhatok meg. Nem fogok meghalni. Dorotheé miatt.

Ez elég érdekes lenne. Tekintve, hogy a történeted egy flashback. Már halott vagy. Ezért most meg kell halnod.

– Tévedsz. Végig követtem az eseményeket az életemben. És eddig mindig nyertem. Még csak bajom sem esett. Dorotheét még csak meg se csókolták. És bár most ledöftek, de a magasabb szintű győzelem az enyém.

És?

– Te úgy alkottál meg, hogy mindig igazam legyen és mindenki ellen győzzek. A magasabb szintű győzelem mindig az enyém. És most élni akarok. Dorotheé miatt.

Ez elég furcsa okoskodás.

– Mindig győzök, ez a lényegem. Bárki ellen. Még ellened is.

Nem. Most me

gha

ls

– Még ellened Lassan                                     is…

hajnalo dott     hittem??                ??????                ?                                                       Ki volt bukva…. tapasztalh atok, a     mit amúgy z.

nem tudnék. ojdjn               Nem voln—-                                                 csak az                         ..                                                     élet                             Bar    Lett                 Kicsodaaaaa

Bar….                Hogy ki vagyok?                                Lepén………          Veéld                                      theo                       Mthx                           Ki van                          Bar……….

Bart

the

s

Ronald Barthes… Tudod, mit írt?

– Tudom… – mondta Mr. Barthes – A szerző halálát.

Vicces, hogy pont ez a neved most. Talán egy felsőbb akarat. Rendben. Innentől boldog életetek van Dorotheével. Nem konkretizálom….

Szóval remélem ez eléggé fantasy volt, ahogy akartad. A szereplő fellázadt létével az alkotó ellen, innentől nem szerepeltetem őket, Mathias lesz a főhős.

Nem akartam elengedni, így túlzsúfolt volt a vége és erőltetett. De aztán írás közben egy furcsa érzésem támadt. Valami olyasmi, hogy milyen fantasztikus ez a Mr. Barthes. És mióta ekkora sikere volt ellenségei ellen, valahogy én is sikeresebb lettem. Furcsa miket képzel egy ilyen amatőr blogíró, nem? Szóval innentől Mathias, ahogy azt a Crossoverben is láttam, Dorotheék pedig boldogan élnek. Nagyon boldogan. De mivel nem tudom pontosan milyen az, ezért rájuk bízom : )

Nos, minden jót és add át, hogy(…)

Marci

ps.: Fenékzsemle? Biztos valami perverzió : D

Posted in Disc one | Comments Off on FINÁLÉ

Crossover

Posted on October 28, 2010 by hummogo

MAY PARKER Ma 22:10

Várj csak…

Pill

MAY PARKER Ma 22:11

Szóval, sajnos az a hét pont nem jó nekem.

Majd beszéljünk meg másikat, jó? :S

ÉN Ma 22:11

ok

Tisztelt Aithne Pallacko (PALAIBB.ELTE)!

Ezennel értesítem, hogy az Egyetemi Könyvtár négyhetes türelmi idő után eljárást indít az Ön által 2010 március 23.-án kikölcsönzött és 2010 április 13. –án meghosszabbított kölcsönzési idejű könyvek ügyében. Mivel az alább felsorolt könyvek közel hat hónapja nem kerültek vissza a könyvtárhoz, az intézmény az Egyetemi Bizottság 2001. márciusi szabályzatának 10-es cikkelye alapján anyagi kártérítésre formál jogot, amely a könyvek eredeti, piaci értékével egyezik meg forintban.

Kérem a fizetést mielőbb foganatosítsa! Amíg ezt nem teszi meg, intézményünknek nem áll módjában újabb könyveket kiadnia Önnek.

Kikölcsönzött címek:

Shegal Braun: Mágia és hit. Okkultizmus a 13. században (RSZ: 34573/a)

Mike Domito: Elfelejtett mágiák (RSZ: 28731287/kk)

Richard. S. Bordwell: Napjaink okkult tanai (RSZ: 9986837/a)

Melody of ghosts. Practice of occultism – gyüjteményes köt., szerk.: Karen Ellen (RSZ: 1023876/af)

A. talán túl érzékeny lány volt, de erről nem tehetett. Egyszerűen úgy érezte üres ez a világ, hiányzik belőle valami vagy legalábbis el van takarva alaposan és érzékeivel, csak a felszínt karcolgathatja.

Gyakran nézte a megfáradt és megkínzott néma arcokat, ahogy mint valami futószallagon haladnak a mozgólépcsőn, hogy aztán bekonzerválják őket egy autóbusz fémdobozába. Ami van, az is csak monoton szenvedés.

Kedves Aithne!

Levey vagyok, tudod az alattad lakó nagy kontyú hölgy. Arra szeretnélek megkérni, hogy ha lehet ne gyújts esténként mécseseket a közös kertben, se a tetőn, mert gyermekeim nem tudnak tőle aludni. Ráadásul, nem csak a kertet veszélyezteted, de magadat is. Egy lány ne foglalkozzon ilyesmivel…

Az emberek pedig mintha mind-mind tökéletesek lettek volna, semmi érzelmi vonással. Rajta kívül mindig mindenki tudta mi a helyes, mi a jó és csak ő botladozott ügyetlenül, mint egy véltlenül idekerült holdlakó, akinek most remegnek a lábai a megnőtt gravitációtól. Bárcsak visszakerülhetnék a Holdra! – gondolta gyakran.

ÉN Ma 16:43

Hát valahogy elfelejtettek meghívni

Lemaradtam az email listáról

Amúgy se biztos, h mentem volna…

A. legalább biztosan tudta, hogy az okkultizmus jó dolog, feltárja a világ rejtetett dolgait. Egyetlen hibája, hogy tök kamu az egész!

“…Pletykák, legújabb filmek, néha a tanulás. Aztán ha nagyon lelkiznek: pasik. Minek kell ötmilliárd lány, ha már kettő is tökéletesen reprezentálja a többit? Az öregek meg politika, időjárás…”

GRISHA REVAI Ma 18:21

Még így facechaten keresztül is érzem, hogy valami baj van. Gyere át vasárnap ebédre és apáddal csak veled fogunk foglalkozni.

ÉN Ma 18:23

Nem is tom, anya…

Fejtse ki negyed oldalban, hogyan képzelte Platón az emberek számára elérhetetlen világát az ideáknak! (15 pont)

A világnak valójában nincsenek rejtett oldalai, a filozófiai is csak afféle drog, amit A. tanulmányai révén jól ismert. Megpróbálja elhitetni az okos emberekkel, hogy léteznek még nagy kérdések, logikai fejtörők és nem tök unalamas és egyszerű az egész!

ÉN Ma 18:24

Elég nehéz ügy…

GRISHA REVAI Ma 18:24

Megbeszéljük hármasban : )

Akkor vasárnap?

ÉN Ma 18:25

Rendben.

Azt hiszem jól fog jönni

A.-ba visszatért egy kicsit az életkedv. Pár nap múlva beszélgethet az anyjával. Talán túl sötéten látta a világot, van még remény. Semmi nem jöhet közbe!

Tisztelt Pallacko!

A lánya ma valami vörös löttyöt hozott haza, az ön által bérelt lakásba. Gyanúm szerint valami állatnaka a vére…

Megpróbálok beszélni vele, köszönöm, hogy értesített.

Tisztelt Pollacko!

Akkor 31.-én, vasárnap, kollégámmal átmegyünk kettő körül, ha nem zavarunk. Ezt a tárgyalást mindenképpen be kéne fejeznünk.

Persze, Jim, gyertek csak, a feleségem első osztályúan főz. És lehet, hogy a lányom is ott lesz, bemutatlak titeket egymásnak. A munka az első!

NÉV: Aithne Pallacko

KOR: 21 év

SZÜLETÉSI VÁROS: Budapest

ANYJA NEVE: Grisha Revai

MAGASSÁG: 166 cm

SÚLY: 52 kg

VASÁRNAPRA ANYÁÉKHOZ: Griza tortához:

Liszt, cukor, mandula, tejszín (piros!!!), mand, szórós cukorka

Apának bor (milyen?)

kis macis banántartó (mert cuki)

OKTÓBER 31. VASÁRNAP Névnapok: Morphenz, Aezriel

A szerződés kivonata nagy vonalakban:

A Bohemion projekt egy 20 000 négyzetméteres alapterületű beruházás, amelynek kivitelezése a következőképpen alakul:

–       amennyiben a “válság” az euro árérték arányát több, mint egy százalékban rontja az “I” tervezési fázis után  a “G” fázis, a “H” fázis közbe iktatódik az “S” és a “L” fázisnak, amennyiben a helysziní hidraulikai vizsgálatok ezt lehetővé teszik, és a bank 98%-os alapkoncepciós stratégiját nem partifikálja hét részre vagy három /%-os kamatlicittel.

–       amennyiben a “válság” az euro árérték arányát kevesebb, mint egy százalékban rontja az “I” tervezési fázis után  a “H” fázis, a “S” fázis közbe iktatódik az “I” és a “L” fázisnak és a V fázis a keleti blokkban materializálódik. Ebben az esetben a munkásoknak több, mint a negyede dolgozna kétszer akkora blokokkban, amennyiben a vagyongörbe egyéb eltérést nem mutat.

FIGYELEM!

Figyelmesen olvassa el a betegtájékoztatót használat előtt és konzultáljon kezelő orvosával, gyógyszerészével.

A Decepin altató csak recept ellenében váltható ki.

Adagolási javaslat: vízben feloldva, napi egy szem lefekvés előtt közvetlenül, indokolt esetben a kezelő orvossal való egyeztetés után, napi kettő.

Az orvosság gyermek kezébe nem adható!

Túladagolni tilos!

MSN?

Egy ebédlőasztalnál!?

Ez a Pallacko dögunalom.

Most ide nézett.

De hülye vagy! Mint az iskolában…

Kicsi betűkkel írj elfogy a szalvéta

…

Jöhetne a desszert, nem?

A lányra várunk.

Kiment nekem valami italért.

Már jöhetne…

Én se kivánkoznék vissza ehhez az apához. Milyen gyerekkora lehetett? : D

Lehetnél komolyabb!

Jó, akkor most komolyan megkeresem a lányt és azt a piát!

Menj!

“Drága” Szüleim!

Gyűlöltelek, ki nem állhattalak titeket, azért öltem meg magam, ezt le kell írnom. Voltam ugyan pszichiáternél és ő azt mondta, hogy egy ritka eset vagyok, aki ugyan minden családi szeretetet és törődést megkap, gondoskodást, odfigyelést, ennek ellenére mégis depressziós és beszámíthatatlan lesz, én tudom, hogy ez nem így van. Apa egyfolytában csak gürcöl a családjáért és csak ha haza ért végre volt velem, anya pedig hiába egy kedves nő, ha még magára sem tud odafigyelni rendesen.

Ostoba, semmirekellő emberek vagytok, akik nem viszik semmire soha, én bezzeg felétek emelkedtem!

Anya a te esti gyógyszereddel szabadítottam meg magam erről a mocsok helyről, hat napiadagot vettem el, így már csak öt maradt. Azzal a hattal fájdalommentesen kivágom magam az életből, aminek biztos sokan örültek volna és azt mondanák, nem is lehetnének jobb szüleink, de én mondom gyűlöltelek titeket, mert velem semmi baj, csak a világgal.

Üdvözlettel,

hálátlan “lányotok”

(bár inkább ne is tekintsetek annak!),

Aithne

(…) A. miután megírta a levelet, még egyszer visszament a szüleihez az ebédlőbe, hogy még egy utolsó lehetőséget kapjon háborgó lelke, hogy így a végső pillanat súlyát átérezve megnyugodjon. Continue reading →

Posted in Disc zero | 1 Comment

Hatások és vadászok

Posted on October 7, 2010 by hummogo

– Foglalj akkor helyet.
– Köszönöm.
– Ha gondolod, van teám is és ha kérsz, szívesen adok. Nos, tudod-e miért vagy itt?
– Tudom…
– Remek, akkor már nincs is komoly baj! Mert mindenki követhet el hibákat, sőt néha még késztetést is érzünk rá, hogy elkövessünk, de ha tisztában vagyunk azzal, hogy valami rosszat tettünk, akkor van mód megfelelő lépéseket tenni. Követsz, Mike?
– Igen. De én igazából lehet, hogy talán mégsem értem. Mármint, hogy én tudom, hogy hibát követtem el…
– Csak azt nem tudod, miért minősül ez hibának?
– Hát… Igen.
– Nos, Mike, ez megint csak jót jelent. Azt jelenti, hogy egy értelmes, gondolkozó ember vagy, akinek fontos, hogy átlássa a dolgokat. Édesapád büszke lehet rád. De beszéljünk arról, hogy miért kellett idejönnöd. Össze tudnád foglalni a saját szavaiddal?
– Igen…
– Nos, akkor?
– Rosszul aludtam. Mármint, hogy rossz pózban. És ez rosszat tesz nekem…
– Igen. Úgy működik, figyelsz Mike?, hogy a rossz testtartás hatással lesz az elmédre, különösen éjszaka, amikor a testi ingereket nem szűri meg egy tudatos agykontroll. Ugyanolyan, mint amikor beütöd a kezed véletlenül és az idegeid ettől felbolydulnak. Ideges leszel, mérges, adott esetben tovább is, mint amíg a fájdalom tart. Ugyanez történik tehát éjszaka is, amikor szabálytalan pózban alszol, csak jóval észrevétlenebbül. Nem jutnak eszedbe adatok dolgozatoknál, fáradt vagy és kicsit ingerült. Aztán, ha ez folytatódik…
– Bocsánat, hogy közbe vágok. Én mind ezt tudom. De a történelem órákon, amikor látjuk, hogyan aludtak a régiek, akkor ők gyakran boldognak tűntek, pedig nem aludtak jól…
– Ezt szerintem nem gondoltad át, Mike! Emlékezz csak a háborúkra.
– De… De ma is vannak bűnözők!
– Teljesen más a helyzet, Mike! Látsz ma bárhol is véres öldökléseket, tömeg mészárlásokat,
– Nem…
– eltervezett népirtásokat?
– Tévedtem, valóban nem. Igaza van…
– Természetesen, ezek nem csak a helyes alvási pozíción múlnak, persze, hanem komplex viselkedési rendszereken, melyekből bármelyik elemet kivesszük az emberek vagy boldogtalan gépekké vagy ösztönösen gyilkoló állatokká válnak. Jó?
– Jó…
– Remek. Akkor még beszéljünk a vágyálmokról. A vágyálmok életünk természetes részei és édesapád azt kéri, hogy ez ügyben ezért ne is „zargassalak”, de visszanézve a felvételeidet, muszáj feltennem pár kérdést. Mire gondoltál azon az éjszaka? Nyugalom, ezt a beszélgetést a gondviselőiden, a tanáraidon és pár orvoson kívül senki nem hallja. Szóval, mire gondoltál, Mike?
– Me-meztelen nőkre…
– És ma is, szünetekben ezen járt az eszed?
– Nem…
– De volt benne egy lány, Mike?
– Igen…
– Az iskoládból?
– Igen…
– Kicsoda, Mike?
– Do-Dorothée Beethowen. Osztálytárs…
– Ez esetben akkor ezt a beszélgetést mostantól az ő szüleihez is át kell irányítanom.
– Hogyan!?
– Adott esetben természetesen lejátszhatják a lánynak is, ezt tudnod kell.
– De…!
– Mike… Tehát mire gondoltál mostanában pontosan?
– Én… Én egy… történetre. Egy történetet szőttem…
– És mi volt benne Dorothée szerepe?
– Ő… Ő a feleségem volt…
– Tehát arról álmodoztál, hogy Dorothée a feleséged. Értjük, azt hiszem. És álmodban akkor nemi aktusba is léptél vele? Esetleg valami különös módon, úgy, hogy …?
– Mi!? Nem, dehogy. Bocsánat a közbevágásért. Ilyesmit sose képzeltem, mert…
– Miért?
– …nem tudom…
– Mike, a házasság komoly dolog, ezt tudnod kell. Aranyos, hogy a te korodban ilyesmiről képzelődsz, de ehhez sok minden kell, például a szüleid engedélye. A képzelődéseidben gondoltál például arra, hogy mi a munkátok?
– Hát fényképészek voltunk…
– Fényképészek? Heh…
– Hogy mondta?
– Semmi, semmi… Remek! Nos, Mike azt hiszem nincs komoly baj. Képzelgéseid nem súlyosak, a felnőtté válásról és a lázadásról szólnak.
– A lázadásról?
– Szerinted véletlen, hogy pont fényképészek lettetek képzeletedben? Korszakunkban, pont a megfigyelés és a rögzítés a legkomolyabb és kegyetlenebb dolog. Az, hogy megörökítünk másokat például. A fényképészet is valami ilyesmi, nem? Egyszer majd kíváncsi lennék erre a történetre, de sajnos mára ennyi. Megnyugtatlak, képzelgéseid teljesen természetesek eddig a határig, de meztelen nőkre gondolni akkor sem illik egy fiatalembernek, rendben? Kérlek ne hagyd, hogy az élénk fantáziád eluralkodjon a lelkeden. Thomas Cib és Marczis Balázs titkos szervezkedései miatt pedig ne nyugtalankodj! Ez is a felnőtté válás természetes velejárója.
– Tudnak róla, hogy ők…!?
– Most, hogy rá kérdeztél már tudjuk biztosan is. De ne aggódj. Minden remek! Viszontlátásra Mike! Jó egészséget!
– Viszontlátásra, Doktor úr. Mondatait megfontolom, egészségemet őrizem halálomig. Jó egészséget és sikeres életet!

Sok ember él a végtelen világok összességében, akik a zuhanást a repüléshez hasonlítják. Sőt, vannak öngyilkosok is, akik csak a pár pillanatnyi lebegésért hajlandóak az életüket adni és még akkor is boldogok, amikor odalenn a fájdalom elönti a tudatukat.
Nos, Mr. Saussure semmi ilyesmit nem érzett. A belsejében szétáradó adrenalin, miután teste elhagyta a harmincadik emelet magasságában lévő utolsó kőpárkányt is, kizárólag a talajra irányította a gondolatait. A törhetetlenül kemény földre. „Tégy valamit, tégy valamit!” A hatalmas, rozsdás síkra, mely minden elképzelhető sebességnél, gyorsabban közeledett, sőt szinte felnyúlt a szívéig és nedvesen körbe karolva préselgette azt.
„Szívinfarktus…” – gondolta Mr. Saussure rémülten és látása elhomályosult, gondolatai lassan ködbe vesztek. „Tégy valamit!” villant ismét az agyába vakító fénnyel. Az Emlékek Csarnoka ablakán át kiugrani Dorotheével még jó ötletnek tűnt, mielőtt még a titokzatos, csuklyás Milady elsüti a fotópuskáját. Amolyan szokványos hirtelen gondolat. De most egyáltalán nem tudta mit tegyen!
A férfi bukfencezett egyet zuhanás közben, nyaka a falon súrlódott végig. „Tégy valamit, tégy valamit, tégy valamit!” rimánkodott, de ahogy Mikenak, neki sem jutott semmi sem az eszébe. Zuhant. Tehetetlen testként közeledett a felszín felé, megoldások nélkül, hogy odalenn koponyája gennyes szilánkokra robbanjon szét, gerincét kikatapultálva a két lába között az égba. „Tégy valamit!!!” Zuhant. Végig nézett tehetetlenül rázkódó karjain és lábain, melyeket a sík falhoz akarta nyomni ezzel lassítva a zuhanást, de próbálkozására, csak elrugaszkodnia sikerült, még jobban beleveszve az üres légbe súlyával. „Könyörgöm, tégy valamit!” Már csak tíz emelet. Zuhant. Sírni sincs idő. Újra a karjaira nézett. Semmi eszköz, csak a fényképezőgép. Még hét emelet. Ennyi volt. „Tégy va…” Mr. Saussure zsebéből ebben a pillanatban a forgolódás miatt egy fémből készült táregység röppent ki, fejbe csapva a férfit, aki azon nyomban eszméletét vesztette. A doboztól elválva vonzotta a föld magához immár eszméletlenül.

– Kis csendet, köszi! Köszi! Azoknak, akik még nem ismernek, a nevem Thomas Cib és, igen, jól tudjátok, én vagyok az iskolai HÖK elnöke. Ma a Feltörők Éjszakája keretei között, láthattátok Manót és Balázst meztelenül végig sétálni köztetek. Tudom megbotránkoztatónak hathat, de a többi korszakban, azok a hosszas formalitások, amiket mi ma már észre sem veszünk, ugyanilyen megbotránkoztatóak lennének. Ezt Manó kérte, hogy mondjam el. Igen…
Figyeljetek! Mint mondtam, ne írjátok fel, nem szabad, hogy megtudják, de március huszonkettedikén lesz a kamera lekapcsolás, tehát kábé egy hét múlva és addig mindenkinek el kéne döntenie, hogy jön-e és ha igen, akkor hogy kivel lesz párban. Balázzsal úgy gondoltuk, hogy a leglogikusabb, ha egy humán és egy reál beállítottságú embert párosítunk, ezért kérlek ti is gondolkodjatok így. Szerencsére, mivel még mindig nyugodtan találkozhatunk, mert nem fedezték fel a gyűléseinket és nem sejtenek semmit, ezért a tervnek viszonylag sok részébe beavathattalak titeket, de senkinek, ismétlem senkinek egy célzást se!
Most pedig, mivel még van egy fél óránk, kicsit több is, mint ahogy terveztük, ezért egy különleges gyakorlatot csinálunk, amit Balázsék találtak ki, miközben a múltat lesve bolyongtak.
Mindenki vegyen le egy vagy két poharat és egy szívószálat, ezek úgynevezett feleses poharak, egy speciális szer van bennük. Igyátok meg, majd a hozzátok legközelebb ülővel vagy ülőkkel kezdjetek el beszélgetni. Mindenkinek jusson legalább egy pár, Mikenak is, ha lehet. Köszönöm, Phil.
Fontos, hogy olyasmiről próbáljatok meg beszélgetni, amit azelőtt soha senkinek nem mondtatok el, de úgy szétfeszíti a testeteket, hogy legszívesebben kitörne belőle. És igen, próbáljatok meg reagálni is! Bízzatok… Hogy mi? Ja, nem, nem… Mondjam? Jó. Szóval, csak olyasmit mondjatok el, amit el akartok mondani. Igen, igen, mehet!

Egy emelet magasságban tért magához. A talajtól csupán villanásnyi két és fél méter választotta el. Egy izzadság csepp gördült még végig az arcán. A talaj állt. Pontosabban ő állt. Egy jólesően puha test simult az övéhez. A férfi a kabátján felfüggesztve lógott, melyet egy tejfehéren csillogó kard szúrt a falhoz. A penge felett két emelt hosszú repedés húzódott, feltehetően ennyi idő alatt lassult le és állt meg a két falhoz rögzített test. Megpróbálta elkapni Dorothée szemét, de nem sikerült ebből a szögből. A lány mellkasa az arcába lógott.
– Mindig is tudtam, hogy tőled függök. De, hogy ez ennyire mellbevágó legyen! – vigyorodott el a férfi viccelődve, de feleségéből meglepetésére semmi reakciót nem sikerült kicsalnia. Mi lehet? – döbbent meg. Azért ha nem is nevet, szokott reagálni!
Hirtelen valami égni kezdett. A férfi ijedten pislantott felfelé.
Mint vízesés hullott alá egy lángtenger a bástya oldalán.
Dorothée egy szempillantás alatt cselekedett, de így is késő volt. Kirántotta pengéjét, visszahúzta karjába, majd mindkét kezével a fal felé lökte a férfit. A lendülettől a házaspár hangos csörömpöléssel tört át egy ablakot, az első emelet padlóján földet érve hangos puffanással.
Mr. Saussure még egy kis reccsenést hallott, ahogy szédelgő fejét felemelte, tenyerére támaszkodva. A kis optika, amelyet ujjatlan kesztyűjébe szerelt morzsányi csillogó darabokra bomlott. De legalább éltek!
– Nyílván két összetört és megégett testet könnyebb lefotózni, mint két menekülőt – jegyezte meg a férfi, de megint csak nem kapott választ a lánytól. Ránézett és visszafojtotta a lélegzetét. Ekkor vette csupán észre, hogy Dorothée háta lángol a tűztengertől. Szeme összeszűkült, s mint a villám ugrott oda és terítette rá szakadt kabátját a lányra, hogy elfojtsa tüzet.
A láng egy pillanatra még felvillant, majd szürke füst maradt csak utána.
– Na végre… – mondta a férfi sóhajtva és kimerülten a lány mellé huppant, aki lassan elkezdett feltápászkodni, de még mindig nem volt látható az arca – Annyi tüzes poén van, hogy nem is tudom melyiket mondjam. – mondta, majd gyanakodva végig nézett a lányon – Köszönöm, hogy megmentettél. De most megköszönhetnéd te is… Na jó csak vicceltem…
A lány még mindig nem válaszolt és háttal állt fel. Hosszú haja kócos fürtökben meredt lefelé.
Mr. Saussure szintén feltápászkodott és lassan, végtelenül halkan így szólt:
– Valami baj van? – kérdezte – Ezek a fenti fickók nagyon gyűlölnek engem…
– ÉS MIBŐL GONDOLOD, HOGY CSAK ŐK!? – üvöltötte a lány, hátra fordulva. Szemében megannyi könny csillogását látta a férfi, mielőtt egy szomorú felismerés elhomályosította a látását.

– Na, Mike, kezdek. Manónak nagyon csúcs teste! Így ruhátlanul. Annyira, aaaa! Ezt el ne mondd senkinek! A legjobb csaj, az összes közül, nem?
– Igen… Mármint nem, szerintem, azaz hogy nem a legjobb csaj. De tényleg szép… Dögös.
– Miért szerinted ki az?
-Már… Mármint a legszebb?
– A legfrankóbb, ja!
– Hát szerintem, de ezt lehet, tudod, hogy csak emiatt a furcsa pia miatt mondom, én nem tudom, de nekem, azt hiszem, Dorothée tetszik a legjobban.
– Hát kicsit alacsony és semmi baj, nekem is betett a pia, de helyes és baromi jók a mellei! Jó alakúak… Vele lennék szívesen párba, csak hát nem tudom, hogy elég humán vagyok-e, mert ő meg reál, tudod! Ez kezd naggggyon vad beszélgetés lenni… Szédülök, jaj!
– Hagyjuk? Tényleg… izé… vad.
– Nem, nem, dehogy. Ez a lényeg! Izé… Régóta tetszik?
– MI!? Ja, igen… Én is vele lennék… Párban, tudod.
– És te is megkérted már?
– Nem!
– Én se… Csak Andrew… De aztán kiderült, a humán-reál cucc… Ő is reál… Te Mike! Szerinted én jó pasi vagyok?
– Izé… Te? (Sok izét mondok, asszem…)
– Ja. Mert apám folyton azt mondja, de ő az apám, dicsérnie kell ugye, én meg nem tudom. Pár haverom is mondta, mármint nem így, csak céloztak rá. Szóval szerinted?
– Hát nézd… Én nagyon utálom magam, ezt még soha senkinek nem mondtam, de tényleg és rajtam kívül mindenkit hű de királynak látok, nagyon, izé (már megint), szépnek meg tökéletesnek… De ha a többiekhez viszonyítasz, akkor szerintem jól nézel ki, mármint csaj szemmel és én persze ahhoz nem értek, de szerintem úgy Thomassal vagy egy szinten. Vagy… Tutankhamonnal, múlt töriről.
– Hű, furcsa! De köszi… Na, tök jó! És én még azt hittem, hogy te ilyen egoista vagy, nem azért, csak soha nem beszélsz senkivel, tudod…
– Egoista? Haha…
– Ja.
– Csak félek az emberektől, asszem, erre pont mostanában jöttem rá… Gyáva vagyok, messze nem…
– De ne legyél! Minden rendben van veled… Tényleg!
– Ezt mondta ma a pszichológus is…
– Voltál pszichológusnál?
– Ja. A szünetben. Apám beküldött, mert rosszul aludtam.
– Haha! Ha az én apám ezt vizslatná, már pszichiátrián lennék! Kemény egy apád lehet!
– Ja, az! Tényleg az! Tényleg!
– Te, figy, Mike! Van egy javaslatom! Mi vagyunk a két legjobb alkotás órából…
– Hát azért…
– Mindig a két legjobb dogát írjuk…
– Igen. Végül is… igaz.
– Mi lenne, ha csinálnánk egy versenyt! Holnap lesz doli matek helyett, az alkotókból, meg évszámokból vagy miből! Mi lenne, ha aki a jobbat írja, az és csak az kérné fel párnak Dorothéet?
– Hát igazából…
– Na, ne gyerekeskedj, menj bele! Ez tökre igazságos és csak mi tudunk róla!
– Jó, de pont ezért…
– Na, ne viccelj! Igazságos lesz! Sőt ha döntetlen, akkor is te nyertél, hm?
– Ez egy kicsit nem túlzás, Pajkos? Bár amúgy se hallják, rég elhúztak valamelyik kapun itt a teremben…
Pajkos felnevetett. Igazán menő volt és jól nézett ki, amikor nevetett. Az abszolút ideális pasi, már ahogy Phil elképzelte.
– Miért ne hallanák? Hisz itt vannak még a bástyában… És amit itt mondok azt nem szeghetem meg, igaz? – felelte Pajkos nyájasan – De ha nyerek, becs szóra behajtom Dorotheén az ígéretét, ugye tudod? – nézett társára gúnyosan. Phil vagy Milady egy féltékeny és dühös villanással viszonozta, amit persze eltakart a csuklya. A csuklyát pedig nem vehette le, hiszen annak még szerepe volt. Nagyon fontos szerepe.
Pajkos mentolos kezével levakart még egy bőr cafatot foszladozó arcáról és elhajította.
– Itt vannak még – mondta hangján, mert bár egy kicsit megváltozott az arca sérüléseitől, még mindig nagyon laza volt – és hallják, amit mondok. De nehéz ugrándozókat lekapni géppel, a kapuk pedig úgy is kijelzik merre mentek. Heh… Nem menekülhetnek…
– És most hova? – kérdezte Milady csendesen és elmélázva nézte saját, hatalmas dekoltázsát – Gondolom eszedbe sem jutott bekötni valamivel az arcod…
– Ugyan – kuncogott Pajkos – Egy jó vadászathoz, előbb jó puskát kell szerezni. Egy nagyon jó puskát!
Azzal elindult az ajtó felé, Milady pedig vigyorogva követte. Hiába, Phil imádta a nőket. És most végre az lehetett. A pasival. A tökéletes pasival…

Mr. Saussure csak úgy tudott csendben maradni, hogy egy folytában egy hazugságot akart ordítani, amit persze ebben a világban képtelenség volt. Leszámítva, hogy a tág világokban minden lehetséges, így felettébb nehéz egy jó hazugságot megfogalmazni…
Mikor a hangok alapján úgy ítélte, hogy Pajkosék elmentek, a könnyeit és mérgét elfojtó Dorotheével előkászálódtak. A lánynak a landolásnál összetört és elégett a fényképezőgépe, a fényképezést nem merték megkockáztatni így. A férfi gépére tettek fel mindent. Mindent, persze relatív, hiszen fényképezniük sem volt mit.
Az első emelet egyik világok közti kapujához léptek a férfi gyorsan beprogramozott adatokat.
– Kicsit lerázzuk őket, jó? – kérdezte a férfi suttogva – A hangtengerhez megyünk…
– Mész… – javította ki a lány.
– Hogy érted? – kérdezte döbbenten a férfi.
– Úgy ahogy mondom. – felelte a lány elvörösödve – Én nem megyek. Hiszen én csak a te képzeleted vagyok.
– Na, ne mondd! – válaszolta a férfi és életében először dühös lett a lányra. Nagyon dühös.
– Legalább Pajkos elmondta az igazat…
– Jobb érzés ezt gondolni, mint, hogy csúnya vagy, mi?
– Mi van!? – kiáltotta Dorothée értetlenül és arca pokoli fényben tűnt fel, ahogy a kapu megvilágította – Hogy találna ki az a szemét ilyesmit?
– Ha jól emlékszem azt is mondta, hogy lefeküdtél Adimnossal! – vágta rá dühösen a férfi, majd meggondolatlanul belépett a világba.
Egy pillanat alatt kis gömbnek érezte magát, ami zuhan. Valóban zuhant. Már megint. Freud szerint a zuhanás mindig szexuális szimbólum. Negatív jelleggel.
Egy foltos tengerbe ploccsant, mely felett, messze apró színes testek lebegtek, egyik felett a kapu, amelyből kiesett. Nagyon ideges volt és alig jutott eszébe mit kell tennie. Emlékezett, mikor legutóbb volt itt, csak a fájdalom segítette hozzá őket a megoldáshoz. Ahogy a különös fizikai formájuk, mely merőben különbözött a humán alaktól elnyelte és a legmélyebb zugaiba engedte ezt a savas nedvet. Felüvöltött kétségbeesésében. S lám csodák csodája hangképző szervéből (mely semmi esetre sem volt száj) egy kis színes test képződött, amely azonban hamarosan megolvadt és folyadékként a vízbe zúdult (esetleg szublimált, ha olyan volt). Hamar rá lehetett jönni, hogyan lehet tartós és más színű és alakú testeket „hangolni”, de Mr. Saussuret ez a móka most egyáltalán nem érdekelte. Pár egyszerű, tűzvörös téglán fellépdelt a kapuhoz, ahol már Dorothée, jól láthatóan hátat fordítva (már ha nevezhetjük azt a horpadt alakot hátnak) várta.
Most egy olyan világot kerestek, ahol épp nyílt egy másik kapu is. Nem valószínű, hogy kapu váltással lerázzák az ellenfeleiket, de talán lassítják. Ha futnak, talán még egy szusszanásnyi időt is nyernek. Dorothée csendben programozott. Ha érzelmeinek hangot adott volna, gigászi hegyek zúdultak volna alá…

– Mit képzelnek? – kiáltotta magából kifordulva a bástya szelleme és rémülten nézett végig Bob kibelezett holttestén.
– Heh. – kuncogott Pajkos – Azt hiszem már említettem, kérem. A könyvtár alatti szintre tartunk, engedelmével.
– Engedelmemmel!? – kiáltotta az öreg ijedten – Én semmiféle engedelmet nem adok! Takarodjanak innen. Üldözzék az ellenfeleiket! Még elkaphatják őket… És a nyeremény! Maguké lehet a nyeremény! Meg a fényképezés dicsősége…
– Teszek a nyereményre, meg a dicsőségre – mondta vicsorogva Pajkos és látszólag nem vette észre azt a testes fényképészt, aki egy fordulónál lapult a falhoz és hevesen próbálta tárcsázni Mr. Saussure számát a mobilján, melynek hatásköre pár világon keresztül is átment.
– Vegyétek fel… – suttogta kétségbeesetten, de nem jött válasz. Milady egy ideig gondolta, hogy elintézi, de aztán másképp döntött. Had értesítse a barmokat – elmélkedett – A kivégzés pont addig tartana, hogy ő itt lemaradna a műsorról.
– Nem mehet le! – kiáltotta az öreg – Hát nem tudod, ki vagyok itt?
– Heh. De tudom – mondta Pajkos – Ennek az épületnek a szelleme. Te nem tudod én ki vagyok…
– A saját terepemen, a saját épületemben végtelen hatalmam van. Csak gyere, légy bármi is…
– A dokumentátoroktól esetleg kizárhatsz, tata – mondta Pajkos elgondolkodva – De nem a verseny alatt, igaz…? Hisz itt csak mi számítunk! – azzal karba fonta a kezét és merengeni kezdett.
– Mit csinálsz most!? – sikította az öreg hirtelen.
– Csak várom, hogy a halálodtól eltűnik-e a bástya is és így lekerülök a földszintre vagy le kell másznom még az emeletről, hogy az alsó szinthez jussak. Nem szeretek gyalogolni, ez a baj…
– Hiszen még élek, kis fiam!
– Ugyan…

A végső fegyvert akarják megszerezni – döbbent volna rá Mr. Saussure, miközben felesége mögött egy utcán keresztbe rohant, mikor Mike nagyon különös dolgot látott. Éppen haza fel battyogott, viszonylag kihalt utcán (csak pár Öntörvényű üldögélt a porban) történetébe mélyedve, igyekezve nem gondolni a pszichiáterre, mikor váratlanul egy árnyat pillantott meg eltűnni a fal mögött.
Ez lehetetlen… – gondolta a fiú és kicsit gyorsított a léptein – Ő nem lehetett!
Egy pillanat alatt a kereszteződéshez ért és benézett. Egy árva lélek se. Pedig zsákutca! Mike lehajtotta a fejét. Amúgy is mi lett volna? Egy osztálytársa csak úgy átrohan az úton? Pláne Dorothée, akiért mindig kocsival jönnek? Különös… És az a ruha! Valahonnan ismerős volt… De honnan? Mike úgy érezte magát mint amikor a nyelve hegyén van a szó, és mégse bírja kimondani.
Váratlanul az apja jelent meg mögötte. Magas, méltóságteljes sziluettje mindig hatásos volt, Mr. Hancon számára.
– Légy üdvözölve és szeretve drága fiam! – köszöntötte az apja biccentve, de még ezt is fölényesen.
– Légy üdvözölve jó apám. Szeretlek őszintén. – felelte Mike és mélyen meghajolt. El is felejtette, hogy tulajdonképpen az apja küldte pszichológushoz. Vagy pszichiáter? Sose tudta…
– Kissé gyorsabban mentél a kelletinél – mondta az apja – Remélem nem a nap eseményei, mely részben az én hibám és szeretetem eredménye, zavart meg.
– Nem dehogy, édesapám, dehogy. Csak egy osztálytársamat véltem látni.
– Dorotheét?
Mike egy pillanatig habozott.
– Igen, őt. Sajnálom, édesapám, bolond vagyok.
– Mily nyílt szavú lettél! – lepődött meg Mr. Hancon. Mike nem tudta, hogy tud-e az apja a felesekről amit ittak. A pszichiáter szavai alapján persze könnyen lehet, hogy igen. – Figyeltem, nem telt különösebb eredménnyel a napod. Történelemmel jól haladsz?
– Igen, apám, igen.
– Ma is sokat dolgoztatok a házi feladaton. Had lássam!
Mike óvatosan belenyúlt a táskájába, egy pillanatra halálra rémült, majd megnyugodott. Hála Isten! Eltette az álházit, amit Thomas Cib osztogatott. Állítólag Manó és Balázs írta, miközben kettesben várták a társaságot a történelem árnyai között. Persze az egész színjáték tök felesleges, ha a felnőttek tudnak mindenről…
Mike nem kevés izgalommal nyújtotta át a lapokat.
Az apja csak ránézett, majd visszaadta, dörmögve valamit, amit a fiú nem értett. Némán indultak el a házuk felé. Apa és fia, a késő őszi napsütésben.
Mily érdekes! – gondolta Mike, de maga sem tudta miért. Csak sétált. Holnap dolgozat alkotásórából. Normálisan is izgult volna. Mindig izgul. De most ráadásul neki kell a legjobbnak lennie. Dorothée miatt. Vajon tényleg ő futott el vagy csak képzelődött. A logika az utóbbit sejtette. De olyan élethű volt… – ébredt rá Mike és nem hagyta nyúgodni. Biztos a szerelem teszi – elmélkedett, elfeledkezve magáról.
Győznöm kell – tört rá a zsigereiből egy késztetés – Győznöm! Talán – jött rá – a képzeletem segít. Annyi minden hasonlít a valóságban és ebben a történetben és gyakran a történet jár előbb. Talán – kockáztatta meg – talán ha Mr. Saussureként győzök, akkor… De rendes győzelem kell, nem egy hirtelen fordulat, az úgy nem ér. Végig rendesen a történetet! – jött rá, bár döntéseit nem tudta volna megmagyarázni. – Ez majd lelkesít – gondolta oldalra sandítva az apjára – A tanulásban. És így senki nem vádolhatja a képzelődéseiért. Hisz a tanulásért van. A jövőéért. És ezt a világot ő irányítja, senki más!

Phil nagyot nyújtózkodott. A wc csészén ült és éppen a herezacskóját simogatta és azon gondolkodott vajon Mike Hancon is csinál-e ilyesmit, de valahogy nem tudta elképzelni arról a komolykás arcról. Miladyre gondolt. Úgy gondolta csak tanulás után szövi tovább a történetet, de nem tudott ellenállni a kísértésnek.
Pedig kéne tanulni. Én nem kis bűntudattal folytatta imádott hölgye kalandjait. Nem is sejtette, még mi lesz a titokzatos fegyver. De annál jobban várta, hogy kitalálja végre!

INTERMEZZO

INTERMEZZO

– És arra nem is gondolsz, hogy miért hagyom ezt? – kérdezte Mr. Saussure nejétől, miközben átvágtak egy lakodalmi meneten a következő kapu felé. A két Hitler éppen ekkor esküdött.
– Mert teljesen hülye vagy – felelte Dorothée szomorúan – Belőled minden kitelik. Még az is, hogy direkt egy szenvedő lényt hozol létre. Végül is szerinted Isten is ezt csinálta!
– Nem! – mondta ingerülten a férfi is mondhatni szándékosan lökött fel egy ünnepi tortát – Isten nem direkt, hanem…
– Látod!? – kiáltotta Dorothée és mivel univerzális nyelven beszélt, ezért a körötte állók mind értették – Most is Istenről beszélsz, helyettem. De miért nem vetsz véget ennek? Tudod milyen szar érzés tudni, hogy a gyilkosomnak vagyok csupán a feltámasztható álma? És basszus, erre csak akkor ébredtem rá, amikor kilöktél az ablakon! Simán kihasználsz és belém programozod, hogy szeresselek…
– Így soha nem győzhetlek meg – mondta a férfi belépve a kapun, miután egy korábbihoz nagyon hasonló világot nyitott meg – Ahogy meggyőznélek, te rögtön azt hinnéd, elhipnotizáltalak vagy mi…
– Megöltél azon az este! – kiáltotta Dorothée – A vágyálmodban széttéptél, miközben Adimnos engem védett Pajkos bátyától.
– Figyelj, ha én teremtettelek volna, akkor nem egy ilyen hisztis ribancot csinálok ide! Egyébként is megmondanád miért nem tök mindegy mi az igazság? Létezel és ez a lényeg nem?
– Schájsze! Hogy merészelik ezt a führer esküvőjén! Tudják, hogy én ki vagyok?
– Lőj le! – kiáltotta Dorothée az új világban – Lőj le és teremts egy jobbat! Úgy is mindig csak visszafogtalak és megtiltottam, hogy használd a képességeidet! Gyere légy önmagad, szabadulj meg a lelkiismeret furdalástól! Vagy ennyire katyvasz van a fejedben, hogy ezt se tudod!? Túl sok Bleachet meg animét nézel mi?
– Miszt! Vás bedojtet „bliccs”!?
– Ó, fogd csak be! – mondta Mr. Saussure és mintha boldog lett volna. Egy ezüstös pisztolyt vett elő az övéből és előre emelte – Bármilyen fegyverrel jön is be a világba az a rohadék, ezzel a pisztollyal elintézem. Ha mégse jönnek visszatérünk arra a katyvaszra meg a Bleachre, te hülye kurva…
– Oh, májn got!

– Nem megyünk be a világba? – kérdezte Milady meglepetten. Pajkossal egyetemben, ő is valami különös ruhát viselt, amit a bástya alatt találtak.
– Felesleges. – mondta Pajkos – Amúgy is már tíz perce ugyanabban a világban vannak, de hopp! Hallottad ezt? Lövés dördült!
– Megölték egymást?
– Nos remélem nem az arcuk sérült… – jegyezte meg Pajkos, majd felemelte a kis fém gömböt, a tulajdonképpeni fegyvert, amit a ruhákkal együtt találtak a bástya alatt. – akkor eddig hol voltak?
– Egy hang világban, egy figyelt világban – sorolta Milady engedelmesen – itt ebben a náci világban, illetve ennek a párhuzamos valóságában, amely öt percet késik ehhez képest, de ugyanaz egyébként. És most is ott vannak, ha még „vannak” és nem lőtték le egymást…
– Heh… – kuncogott Pajkos – Mr. Saussure nyílván készül valamire, ha más nem egy hirtelen támadást próbál időzíteni…
– Próbál – kuncogott Milady.
– Ne nevess – torkolta le Pajkos – Elvégre nem mindennap állítod meg az időt! Heh…
Azzal a kis gömböt bedobta a világba, melybe Mr. Saussureék utoljára léptek be. A ruhák jelzése szerint a kis szerkezet tökéletesen működött.
A világ megállt.

– József Attila, 1900, mennyi is? – kérdezte magától Mike. Már valahogy nem is volt kedve elmélkedni a történeten, annyira lekötötte a készülődés. Még a szobájába jövet kicsit szőtte a történetet, de aztán belezavarodott a párhuzamos valóságoknál. Maga sem értette mi történt. Meg aztán lefoglalta a valóság is! Vacsoráig mindenképpen tanulnia kell. Muszáj, hogy ő legyen Dorotheével párban, hiszen akkor mi minden történhet! Már majdnem randi, a régiek szavával. És még a kamerák is le lesznek kapcsolva… Persze csak ha a felnőttek engedik vagy hogy van ez… Mike valójában nem csak a saját maga által szőtt történetet, de a valóságot sem értette. Tudnak róla és engedik a kamera lekapcsolást? Mindegy – gondolta – Csak tanulni. Ez a legfontosabb! Csakis a tanulás…

Philt teljesen lenyűgözte a világ megállító fegyver képzete, mint ha csak nem is az ő fejéből pattant volna ki. Ami elsőként meglepte azaz, hogy talán nem is csak a cél világ állt meg, hanem annak pár perccel lemaradt valóságai is és már vissza is fordult, hogy megnézze, de aztán rájött, hogy képtelen.
Az előtte álló látvány már-már meghaladta a képzeletét. Milady mindig úgy képzelte el, hogy ha megállna az idő (pontosabban végtelenül lelassulna) az emberek és tárgyak, mint szilárd kőszobrok állnának vagy lebegnének a légben, mint egy kimerevített filmen vagy fényképen. A helyzet azonban merőben más volt. Ez a hely nagyon is mozgott!
A testek, mint elmosódott ködfelhők lebegtek, s apró porszemcséik, mint megannyi méh a kaptár körül repkedett. Milady elképedve figyelte a látványt, átvágva a tömegen Pajkos mögött. Lassan előcsúsztatta saját sistergő kését és a fényképezésre is felkészült.
Pajkos valamivel előtte haladt, el a három Hitler előtt, egyenesen egy asztal felé. Kezében már neki is izzott a kés. A lány nem tudta még pontosan mi lesz a házaspárral, miután lefotózták őket, de sejtette, hogy Pajkos nem éri be ennyivel.
A férfi felemelte a kését.
Milady őszintén remélte, hogy Dorothée is meghal. Fájt bevallani, de féltékeny volt rá. De persze… Ez tette igazán érdekessé az életet.
A kés lesújtott. Üvöltés töltötte be a teret.
Milady gyorsan előrefurakodott a tömegben. Körülötte élesedtek az emberek körvonalai, s lassan életre keltek. A végső fegyver hamarabb felmondta a szolgálatot, mielőtt még kétszer is lesújthattak volna. Milady nagyon remélte, hogy a lány halt meg, az a naiv fruska és nem a férfi. Dorothée… Örömmel fogja a holttestét fotózni!
Milady végre odaért imádott Pajkosa mellé. Először nem is értette a látványt. A helyen, ahol ellenfeleiknek állniuk kellett volna csak egy ketté hasított terítőjű asztal állt. Pajkos izott a dühtől.
Az életre kelt tömeg csodálkozva nézett feléjük.
– Nem tűnhettek el! Ebben a világban nem használtak újra kaput! – üvöltötte magából kikelve a férfi és izzó késével újra belevágott az asztalba – Mi az Istent csináltak!?
Milady tehetetlenül vette elő a kézi számítógépét és elkerekedett a szeme.
– Ördög ez talán, hogy kapu nélkül képes világot ugrani!? – ordította a férfi, de Milady közbe vágott hirtelen:
– Ennél durvább… – mondta és nagyot sóhajtva az imádott férfi szemébe nézett. Tudta, hogy nagyon ideges lesz rá, ha ezt maghallja – Ebben a világban nem is jártak. – mondta s közben igyekezett nem nézni Pajkos elsápadó arcát – Itt minden jel szerint mi vagyunk az első más világbéli látogatók!
S az ingerült tömeg lassan köréjük gyűlt…

Egy jó beszélgetéssel mindent meglehet oldani, kivéve ha az ember hátsó agyfelében egy töltény nyitott utat magának. Ezt Hitler is hamarosan megértette, ahogy vért hányva, holtan zuhant a padlóra, még egy utolsó sájszét suttogva. Női alteregója és jegyese sápadtan nézte jövendőbelijét, majd izzó szemeit Mr. Saussurere emelte.
Hogy ezt a jelenetet miért nem láthatta Milady és Pajkos, Mike csak este találta ki, miután a tananyagot magában felmondta és lefeküdt a lehető legszabályosabb módon.
A megoldás Mr. Saussurétől eredt, aki egyszerűen annyit tett, hogy lelőtte a világ legismertebb diktátorát egy lövéses, ősrégi pisztolyával. És egy olyan világ, ahol Hitler halott már nem lehet ugyanaz, mint ahol Hitler él, így ez a világ megszűnt az öt másodperccel előtte haladónak a párhuzamos világa lenni és a világ ketté szakadt.
Pajkosék az élő Hitleres világ lemaradt változatába léptek át (mely már eleve paradoxon vagy örökké ismétlődő folyamat határmezsgyéjén mozog), de ez a világ, hála Mr. Saussure sors fordító tettének már nem ugyanaz a világ volt. Nem az előző ötmásodperccel lemaradt verziója, hiszen lényegesen más lett. Talán elég lett volna, ha valami abszolút ellentéteset csinálnak a második világban s nem feltétlenül gyilkosságot, mint az elsőben és talán ez is széthasította volna a világokat, de a fényképész biztosra ment. Így bár valóban egy párhuzamos valóságba léptek be, pár pillanattal később már nem abba voltak.
Hitler meghalt és sose tudta meg mi az a Bleach…
Ám az SS, ezt érthető módon kissé neheztelte és lassan bekerítette a házaspárt, akik körül ugyan szorult a hurok, mégsem közeledtek egymáshoz, mintha csak a másik fertőzött lett volna. Az, hogy egy kaput elérjenek esélytelen volt. Gépfegyverek szegeződtek rájuk.
– Legyek bármi is és gyűlöljelek bármennyire is – mondta Dorothée – Mert megöltél, majd feltámasztottál az emlékeidből, hogy kihasználj, azért szeretlek.
– Király! – mondta Mr. Saussure – Mert én meg nem. Soha egy pillanatra sem értettél meg. És folyton hülyének kellett éreznem, sőt játszanom magam, ha melletted voltam. Elegem van belőled!
– Azért teremtettél, hogy élvezd, ahogy szenvedek? – kiáltotta Dorothée.
– Ha ismernél – suttogta a férfi – tudnád mi a válasz.
Azzal a magasba dobott egy ezüstös érmét. Az párat pördült a levegőben, majd megállt. A katonák szeme várva az aláhullást, jó egy másodpercig az érmén időzött. És ez Mr. Saussurenek elég is volt, hogy fellökve kettőt, átvágjon a sorfalon, majd bevesse magát egy asztal mögé. A golyók éppen, hogy elkerülték.
Gyorsan lekapott az asztalról egy banánt, szétnyitotta, kidobta a belsejét, majd a héjat letette a földre. Biztos, ami biztos hátha bejön és elcsúszik egy ellenség.
Eközben Dorothée kedvetlenül átszaltózott a párkatona feje felett és elővillantotta tejfehér pengéjét. Ám ezúttal lassabb volt a szokásosnál, mikor földet ért, egy puskacső egyenesen rászegeződött. Már nem volt ideje kitérni és a fegyver elsült.

– Ne! – kiáltotta Mr. Saussure felugorva és rohant volna, de persze megcsúszott valamin és hátra vágódott. Sebesen felnézett ismét és Dorothéet kereste tekintetével. A lányt még soha sem látta ennyire megszeppenve és védtelenül. De sértetlen volt. A töltény egy előre nyújtott karba fúródott, mely szinte a semmiből került elő. A golyó kihullt és a seb sisteregve beforrt. S egy vigyor szelte keresztül a homályt, mire a rettenthetetlen SS katonák hátráltak egy lépést. Tejfehér fürtök libbentek meg a levegőben előttük és hegyes vámpírfogakkal néztek szembe.
– Te csaj, kicsit belassultál – jegyezte meg az újonnan érkezett – Nyílván a ruhák súlya teszi…
– Nem fogok levetkőzni a kedvedért, Mathias! – mondta Dorothée és egy hangyányival mintha jobb kedvre derült volna, de rögtön elkomolyodott – Miért jöttél?
– Téged meg a bátyámat kerestem – felelte a legdögösebb vámpírsrác, hátra simítva örökkön kócos fürtjeit, majd még mintegy mellékesen hozzá tette – A barátotok, Mr. Adimnos küldött.
S azzal elkezdődött a rock’n’roll…

Mike érezte, hogy lassan elnyomja az álom. Gondolatai kezdtek összekuszálódni és párnája olyan mélyen ölelte magába az arcát, hogy szinte érezte a zuhanást, ahogyan az álomba esik. Pedig ezen az éjszakán, muszáj eldöntenie a versenyt. Hiszen ennek a kimenetele megegyezik…
Persze, ha egy gondolatolvasó belelátva Mike fejébe, feltette volna a fiúnak azt a kérdést, hogy elhiszi-e, hogy a fantáziájában szőtt történet kihathat a valóságra, hevesen és nevetve tiltakozott volna, teljes meggyőződéssel. És mégis…
Egészen idáig teljesen bizonyos volt benne valahol mélyen, hogy ha Mr. Saussure és arája legyőzi ellenfeleit valami csoda folytán, akkor holnap az ő alkotás órai dolgozata fog jobban sikerülni.
Ám most hirtelen egy még hatalmasabb késztetés lett úrrá az agyán, egy vágy, mely lila ködével minden értelmes gondolatot elnyomott.
Talán pont a tiltások és az elfojtások okozták, de feltétlenül elakarta képzelni Dorotheét meztelenül. Ha csak egy pillanatra is. Pedig tudta, hogy ilyesmit elképzelni tilos. De pont ez tette izgatóvá.
És miközben küzdött, szőtte tovább a történetet, ám az egyre homályosabb és kuszább lett. Gyakran már nem is a Saussure szemszögéből látta az eseményeket, de már fel se tűnt. Egy szó, mint száz lassan tényleg elaludt, tudata elgyengült és vágyai felszínre akartak törni. Persze racionális alapon, a történetbe ágyazva, már amennyire a történet racionális volt. Saussurenek például nem lehetett köze ehhez ez biztos.
Mike már a saját gondolatmenetét sem értette. S félálomban széttépte a története kereteit.

Egy vízcsepp világ felhők fölé nyúló, óriási tornyait hidak kötötték össze a magasban.
– Nem lesz vicces, Adimnos, most szólok…
– Ő, Mathias… Mi történt a ruháiddal? Hihi… Csak nem…?
– Mondom, nem vicces! (Na jó vicces, de kuss!) Pedig még én mondtam Dorotheének…
– Mi történt?
–  Nindzsák voltak. Kétezren. Kétezer millióan!
– Szóval béna voltál a pár SS katonával…
– Csak megcsúsztam egy rohadt banánhéjon. Ráestem egy hülye késre és felvágta a ruhám…
– Mint valami rossz burleszk, nem igaz Dorothée?
– Hagyd őt, próbáltam már, de savanyú, mint a részeg ember vére.
– És te meg erre levetkőztél?
– Eddig ettől mindig felvidultak a lányok 😉
– Ne, poénkodj! Dorothée, mi a baj, hm? Ha nem akarod persze ne mondd el, adhatunk nektek egy külön szobát itt, vagy próbáljátok ki a lebegő medencét. Kicsit ijesztő, de feldobja az embert, na? Haver?
– Vele se mész sokra, Dorotheénél már csak ő a morcibb. Még a kalózos viccet sem értették.
– Azt senki sem érti!
– Adimnos… Az, hogy te nem érted, csak az összetett mondatot jelenti…
– Hülye! J Amúgy meg eltört a fényképezőgépe. Ha jól látom…
– Pff…
– Hé! Te meg elcsúsztál egy banánon!
– Az természetesen direkt volt.
– Mindenesetre van egy szerviz műhelyünk… MAT-HI-AS átkísér oda titeket, ha gondoljátok.
– Átkísérem őket, hogy tudj csalni és kevésbé altató legyen legalább egy ici-picivel a meccs…
– Barom! Simán lenyomlak.
– Kétszázhárom nullnál!? Pff… Álmodik a nyomor, Tekken 5 –ben verhetetlen vagyok. Na, játssz egy kicsit úgy, hogy nem vagyok, hátha így meg tudod ütni az ellenfelet. Ostoba… No, ti meg gyertek, emocskáim!
– Én… ha lehet inkább maradnék…
– Hm? Ha gondolod… Hozzunk valamit?
– Nem kell… Köszönöm…
– Jó, én meg elviszem a férjedet. Úgyis akarok kérdezni tőle valamit a citromokról…
– Beteg vagy, Dorothée?
– Én nem. Dorothée már sosem lesz beteg…

– Na, Dorothée, mi a baj? Biztos nem akarsz valamit? Annyira rossz, legalább had öleljelek meg! Megölelhetlek?
– Nem tudsz… Én nem vagyok… És azt hittem már te se…
– Hogy mi?
– Az a levél, amit írtál…
– Én!?
– Amiben azt írtad felakasztod magad. Meg, hogy mindennek vége, meg, hogy teljesítetted a küldetésed…
– Azt elküldtem? Egy csávó jött ide, kicsit dumáltunk és rávett, hogy írjam ki magamból, de aztán nem akartam elküldeni. Valami ló neve volt és ijesztő mosolya. Először azt hittem bosszút akar állni valakiért…
– Pajkos?
– Az, az… És hogy mondtad? Elküldte a levelet? Bassza meg!
– Nem is akartad elküldeni?
– Dehogy! Az istenért se! Viszont ő meg kért belőle egy példányt, basszus! Azt mondta író és kell a tudom is én mihez… Bocsáss meg! Bocsáss, bocsáss meg! Részeg voltam, nem akartalak megijeszteni… Vagyis örültem volna ha elolvasod, de ez most tök nem lényeges… Csak ez bántott?
– Hát ez is… Meg… Kicsit összebalhéztunk Mikekal… Na jó, nagyon…
– Ilyen a házas élet!
– Hülye! Ne poénkodj!
– De legalább elmosolyodtál…
– Adimnos… Te emlékszel, amikor elcsaltad Winklert, hogy ne bántson engem?
– Igen. Maradandó élmény…
– És… Tudod mit csinált akkor velem Mike?
– Nos… Szívesen mondanám azt, hogy nem, de… Ha ezt Pajkos mondta neked, akkor ő meg tőlem tudja…
– Adimnos… Én csak egy álom vagyok?
– …
– Adimnos!
– …
– Kérlek!!!
– Dorothée, én nem tudom… Annyira szeretném, hogy ne az legyél, de az a lány, akit én ismertem… És mégis annyira hasonlítasz rá, istenem! Lehet, hogy csak az agyadban manipulált valamit…
– Hogy az agyamban?
– Igen. Én nem tudom, de neked… Bárhogy is akarom, nem tudnék hazudni. Szerintem ez az igazi tested, de ő… Valamit megváltoztatott benned, nem tudom miért… Csak nem ilyen voltál azelőtt…
– De ő… Dühös vagyok rá, annyira, de ezt nem… Ezt nem tudom elhinni!
– Had… Had meséljek el valamit…

– Furcsa, hogy pont ide keveredtetek, bátyó. Szinte nem is kellett keresnünk titeket, mintha tudtad volna hol leszünk…
– Hmm…
– Véletlen? Vagy a titkos zsenialitásod, hogy ide jutottatok? Na, mindegy… Látod ezeket?
– Fúj! Ezek férfi aktok?
– Igen! Rólam… Nem jó?
– Gusztustalan!
– Nem… Annyi női akt van és ez olyan hímsoviniszta! Ki kell szolgálnom a rajongóimat…
– Jó, de ezeket a képeket nem a rajongóidnak csinálod valójában.
– Már miért ne nekik csinálnám?
– Magadnak. Hogy megismerd magad. Hogy rájöjj ki vagy, mi a célod, azontúl, hogy reggel megmosd a fogad és ne érezd azt a legőszintébb pillanataidban is, hogy megjátszod magad. Tudom, most tiltakoznál és tudom, hogy utálod ha magamhoz hasonlítalak, de ennyi idősen ha láttad volna az önarcképeimet én is tiltakoztam volna. Aztán, én legalábbis erre jöttem rá…
– Erre nem tudok mit mondani.
– Tudom… De ha eljutnál eddig az érzésig, jó érzés lesz tudni, hogy más is érzett így. És ezért vagyok dühös Dorotheére. Tudod, milyen valaki mellett élni, aki fel se fogja ki vagy? És csak a szerepeidet látja és nem lát át rajtuk… Mintha nem is téged szeretne.
– Te bratyó…
– He?
– Ugye vágod, hogy nem mindenki olyan filozófus lélek, mint te?
– Disznó! 😀 Itt öntöm ki a lelkem a bohócnak öltözött tesómnak…
– Ez visual kei! Ostoba…
– Jól van mindegy… Egyébként meg tudom… Nem vagyok formámban. És persze, megértem Dorothéet…
– Pompás! Ezt is megoldottam! Akkor szent a béke? Csak mert most jöttem rá, hogy múltkor elhasználtam az összes alkatrészt a műhelyből…
– Hát ha van egy csavarhúzó…
– Azt is… Igazából, mindet felhasználtam, egy kimondottan absztrakt műhöz. A címe lehetne: „Rom” esetleg „Lángoló csendélet” vagy „Megpróbáltam hegeszteni”… De legalább, te, ha velem most nem is, Dorotheével kibékültél?
– Nem vagyok rá dühös. Szerintem már ő se rám. Csak a hipnózisból kéne kirázni…
– Hipnózis!?
– Nos, bizonyos okokból, egészen jól tudom ha hipnotizálták Dorotheét. És éppenséggel Pajkos ezt tette. Ő egy fantázmagor.
– Honnan tudod!?
– Mindegy. És akit hipnotizál valaki azt követni is tudja, így Pajkos is megtalál, de ez egyelőre még nem fontos… A lényeg, hogy nem tudom pontosan hogyan és mit, de beletett valamit Dorotheé fejébe.
– Hát akkor szedjük ki!
– Felesleges. Nem nyúlhatott bele mélyen, csak egy pillanata volt, mielőtt kilöktem az ablakon. Tudod, ilyenkor csak pár kétségét vagy vágyát hozza felszínre…
– De azok is veszélyesek lehetnek!
– Idő után a többség úgyis felszínre került volna, például a velem kapcsolatosak.
– De Mike! Mi van ha mást is felszínre hozott? Valami durvát?
– Ugyan mi történhet? Hiszen barátok közt van!

– És tényleg szerelmes vagy belém, Adi?
– Hát… Igen és mint ahogy elmeséltem, már attól kezdve… Hé, várj, vidd el a kezed!
– Mert?
– Ez nekem túl jó!
– És? Mi az, hogy és? Nem fogok tudni leállni mielőtt…
– Mielőtt?
– Dorothée menj innen!
– Jól van, na! Visszafogtam volna magam, nem akarom…
– Kár…
– Hogy mondod?
– Kár, hogy visszafogtad volna magad…
– Mert!?
– Te vagy a leggyönyörűbb lány a világon…
– Tényleg így gondolod?
– Mike sose mondta?
– Ő csak mindig levezette, hogy miért lát és…
– Baromság. Te vagy a legszebb és kész. És ha jól értem, szerinte te úgysem érted meg őt… Dorothée, én mindenhogy mindig és mindenképp imádlak! Nincs perc, hogy ne gondolnék rád! És meghalnék érted, olvashattad, talán tényleg meghalnék érted!
– Hagyd abba! Nem akarom megcsalni őt! Eressz!
– Kérlek! Könyörgök! Miért tiltanád meg a saját vágyaidat! Éppen eleget hallgattál az ő vágyaira! Ne, ne menj el… Legalább a ruháidat vedd le, csak egy pillanatra.
– Mi!?
– Kérlek, az életemet adnám érte!
– Tessék. Körbe is fordulok, sőt…
– Hű…
– De most már elég, nem fogok oda menni hozzád, láttál épp eleget, megyek… Mennék… De valami… Ide visszahúz… Egy érzés…
– Könyörgök…
– Tudod mit, szép fiú most az egyszer teljesítem a vágyadat!
– Ah! De mi lesz, ha benyit Mike…
– Nyisson csak, nem fogok meghatódni! Úgyis azt hiszi lefeküdtünk egyszer már… De azért rázártam… Na, hopp, de nehezen nyílik ez az öv… Addig is tedd mélyebbre a kezed, én pedig vándor útra indítom a nyelvem…

– Visszamenjünk hozzájuk, Mike?
– Ne, olyan messze vannak, ücsörögjünk még egy kicsit. Elfáradtam.
– Jó, de akkor had kérdezzek valamit… Nos, hallottam Adminostól egyszer, aki büszkén emlegette, hogy te nem tudod… Kicsit kínos, de ha nem gáz megkérdezem, mert érdekel…
– Mondd csak, „öcsike”…
– Ostoba!!!
– Bocsi…
– Szóval Adimnos és Dorothée között…
– Azt gondolom-e, hogy szexeltek?
– Igen…
– Jaj, dehogy!
– De biztos? Mert…
– Persze, ez butaság! Két helyről ered ez a tévhit! Az egyiket ma vágtam Dorothée fejéhez, hátha ettől kételkedni kezd Pajkos szavaiban, de ehelyett rám lett mérges…
– De ha nem kételkedett, akkor nem lehet, hogy tényleg…?
– Dehogy! Buta… Ezt én hitettem el, Pajkossal! Emlékszel kérdezted, hogy találtalak meg titeket olyan könnyen. Ugye, ha fantázmagorként egy darabodat valakiben hagytad…
– Te beletúrtál az agyába?
– Hát igen, de ő volt az egyetlen, soha mást nem befolyásoltam… Mostanában főleg azért nem mert megesküdtem Dorotheének azután az incidens után, hogy többé nem használom az erőmet…
– De miért hitetted el ezt Adimnossal? Hisz lehet, hogy pont ezért a hitért nem tudja elfelejteni Dorotheét…
– Hát igen, őrült jó emlékeket tettem a fejébe Dorothée testéről, bár ha tudtam volna… De hát valamire ki kellett cserélnem az emlékeit!
– Kicserélni az emlékeit!?
– Tudod, Mathias, ez eléggé bonyolult. De azon sose gondolkodtál, hogy Adimnos, az akkori félénk kölyök, végeredményben, hogy tudott megmenekülni Winklertől?

Posted in Disc one | Comments Off on Hatások és vadászok

Ötvennégy pont harminc

Posted on September 22, 2010 by hummogo

Kedves Marci!

Nagy és őszinte lelkesedéssel olvastam eddigi munkásságodat, a fantázmagorokban is rengeteg jó részt írtál, láthatóan szereted is írni és nincs benne olyan hiba, amit megfelelő gyakorlással ki ne lehetne javítani. (A blog követhetősége azért kicsit kaotikus, erre figyelj. Írj esetleg összefoglalást vagy ilyesmit az újoncok kedvéért!)

Azt írtad, bármilyen „kívánságot, óhaj-sóhajt” elfogadsz tőlem, ami nagyon megtisztelő, bár kicsit vicces is. Pont ahogy olvastam az utolsó két részt, arra gondoltam, hogy írhatnál egy olyan igazi fantasyt, mint régen. Mert persze ezek is fantasyk, csak gúnyosak, ha érted… Talán csak az Uralkodónő volt valamennyire kevésbé olyan… Ha esetleg érted mit írok, akkor csinálhatnál egy olyat tehát.

(…)

ps.: Ja és még valami a fantázmagorokhoz! Honnan szedted a fenékzsemlét? 🙂

Innen keletre, de az Álmok dzsungelétől nyugatra fekszik egy komor, csupasz vidék, amelynek közepén óriásokkal építetett, piszkos fehér, elhagyatott bástya áll. A bástyának nincs neve, ritka látogatói egymás elkapott pillantásaiból tudták mindig is, ha róla van szó. Alja, miként gyökerek, mélyen a földbe nyúlnak és szerte ágaznak megannyi folyosóként. Ide lenn, a halál feketeségben, titokzatos könyvek ezrei sorakoznak szétszórva, rendezetlenül, s nem másról szólnak, mint művészetről, költészetről, nyelvtanról (arról, hogy lehet-e olyat írni, mint fenékzsemle?), filológiáról, de varázslókról, sárkányokról s visszajáró kísértetekről is találhat az ember feljegyzéseket s mágikus históriákat, ha elég alaposan körülnéz.

Feljebb, a felszín felett az ég felé, hol nap közben vérvörös felhők gyülekeznek és csillagok fénye sikítja át a sötétséget éjszaka, a bástya leges legfelső emeletén, egy hatalmas terem roskadozik, az Emlékek Csarnoka, melyről megannyi mítosz és mese szól szerte a világokban. A falon oldalt elveszett ismeretek könnyfakasztó képei hirdetnek más korokat s a terem aözepén az a kerek asztal mállik jó évszázada, amelyet az egyik angol világ Arthur királya is használt egykoron, híres kardjával, az Excaliburral oldalán.

E-termet, titkos zugaival és megannyi rejtélyével, bár híresebb mint a csillagvilágok főnixe vagy a Hajnalföld nyomtatója, gyakran lepi be évekre a pókháló, a por, a romlás és még a vihogó szellők is messze elkerülik hűvös zugait. Ám aztán, ottani idő szerint talán száz évente egyszer, megélénkül a terem, mégis megnyílnak a legendás kapuk, a hely fénybe borul és szorgos elfleányok takarítják és díszítik a romos termet csillagokból szőtt kendőikkel és a tejút cseppjeivel. Ilyenkor aztán, sok vendég érkezik messzi világokból hamarosan, olyanok is, akiket máskor nem láthat se halandó lény, se kóbor vinnyogó. Van e-különös látogatók között ruhátlan koldus, de dicső félisten, hősies fényharcos, de gonosz démon ivadék is erre jár. E lényeket csupán egy dolog köti össze és hajtja e-távoli tájra ilyenkor, egy titokzatos, csendes erő: a halhatatlanság lágy fuvallata.

Létlopóknak vagy fényevőknek is szokás nevezni a látogatókat, tán nem is jogtalanul, de sok tarka szóval illetik őket még megannyi ismert és elfeledett nyelven. Céljuk egyszerű, de nemes, hogy megőrizzék és meglopják a világot emlékekkel, legyen ez az emlék akár hang, akár fény, akár olyasmi melyre még szót sem ismerünk a földi nyelveken, hogy mindezt tovább adhassák az eljövendő korszaknak, az Egyszerűség korának.

Számtalan világ számtalan kincsét másolják, lopják el fényüket, illatukat, energiájukat, hogy megőrizzék az örökkévalóságnak. Ám néha még a végtelen világok s terek is hozhatnak oly esetet, melyek egy cél felé zúdíthatja e-nemes, amúgy egymás számára is homályba bújó gyűjtőket. Ilyenkor a béke, a rend és az igazság védelmét, hogy a rivalizálás ne kaphasson szikrára a névtelen bástyára kell bízni, annak ezeréves szellemére, hogy ő jelölje ki a legnemesebbeket és a legrátermettebbeket. Azokat, akik méltóak az idő és a tér halhatatlanná tételére. Nagy dicsőség ez olyankor a kiválasztottnak s gyakran ismertebb lesz, mint maga az esemény, melyet megőriz. S munkája jutalma oly hatalmas, hogy elképzelni is csak nehezen lehet és még a dicső legendák sem elég nagyok, hogy bennük megőrizzék. Csek egy pletyka járja, hogy díj sem nem arany, vagy földi kincs és sem nem csodás érzés, mint az örök boldogság, de bizonyos, hogy ki megnyeri, annak mindkettőből jut… Hogy  e- komoly ítélet minden világok lakói számára, ha nem is szabályos, de érthető legyen egy egyszerű versenyen alapul, párbajon, amely a sok jelentkező felett hivatott ítéletet mondani. E-párbajok egyikéről hallhattok mostan.

A reményteli versenyzők, távoli világaikból gyakran hamarabb érkeznek, mint hogy bírájuk előbújjon, s ilyenkor színes átjáróktól izzik fel a torony oldala, melynek mocskos téglái tán még nem is sejti, mily ragyogóak lesznek pár óra múlva, mikor a viadal kezdetét veszi. E téglák között a történelmi asztalon, a piszok és pókhálók között egy kecses árny moccant meg egyszer.

Kis porköd lepte be a termet akkor, megtáncoltatva szemcséit a roskatag tetőn benyúló, tejfehér csillagfényben, mint ahogy egy fáradt mutatványos a betanított csodalényeit játszatja, majd egy halk, csöpp sóhaj libbent végig a vénséges vén termen.

Egy törékeny, fiatal lány feküdt háton az ős öreg asztalon, Arthur király egykori, legendás támaszán. Edzőcipőben, formás lábait sejtető bő, fekete nadrágban, vidám lila trikóban volt a lány, karjain rengeteg karkötővel és pánttal, szimbólumaival, megannyi érdekes világnak. Feje nem feküdt az asztalon, csókra ingerlő nyaka hátrafeszült, arca fáradtan lógott félre, s hosszú haja aranybarna vízesésként hullott alá az asztal széléről, teljes egészében megmutatva lélegzetelállítóan szép arcot, melynek gyönyörűségét egyedül az izzó, vörös szembogarak lángjai törték meg, melyek szívbemarkoló bánattal tükrözték a csillagok távoli fényét. A lány sóhajtól megfeszülő kecses teste, lassan visszasimult természetes puha formájába, amikor váratlanul egy parancsoló hang tépte át kegyetlenül a sötétség szövetét.

– Mi a helyzet, Dorothée?

A lány, mint ijedt kis madár rándult össze, s követhetetlen sebességgel bukfencezett le az asztal széléről. Szinte ugyanebben a pillanatban egy tejfehér penge villant elő, fedetlen jobb karjából, oly hirtelen mint meglepett sikoly egy ajakról. Bíborban ragyogó szemei az idegen felé meredtek, akiről döbbenetére, nem tudta mikor érkezett.

– Az a sóhaj biztosan nem a jegyesednek szólt, nem tévedek? – jegyezte meg az árny gonoszan s lassan előrébb lépett az ijedt lány felé, az égről bekúszó fénycsíkok egyikébe. Kabát vagy köpeny suhogása hallatszott át a termen és egy kecskeszakállas arc vált láthatóvá.

– Winkler? – kérdezte a lány halkan akadozva csodálatos hangján, kiejtve a leggyűlöletesebb nevet, melyet ismert.

Az idegen hangosan felröhögött.

– Nem ő, boszorka! – felelte nagy sokára s még közelebb lépett. Már a vonásai is felismerhetővé váltak. – Őneki az Adimnos kölyök írt egy levelet, rólad. S csak nem kifecsegte az összes kis mocskos titkotokat, a lakcímedet, sőt azt is, hogy lefeküdtetek? Heh… – folytatta a férfi hírhedt kacagásával – Csak aztán éppenséggel aztán az egészet bekente démonpárával. Jó, mi? S ha nem tévedek neki szólt a sóhajod. Adimnosnak. De ez sajna szomorú…

– Pajkos? – kérdezte a lány döbbenten, ahogy az elegáns ballonkabátos alakot felismerte, oda sem figyelve, hogy miről is beszél az illető.

Emlékezett, hogy kiskorában mindig úgy képzelte el a nagy, hatalmas gonoszokat, hogy csúf, sebhelyes arcuk van. De pár évvel ezelőtt Pajkost megismerve rájött, hogy hatalmasat tévedett akkor. A sebhelyeseket mindig megtudta sebesíteni valaki, egy még hatalmasabb, igazi gonosztevő. Ellenben Pajkosnak tökéletesen hibátlan arca volt, mely kölnitől illatozott. A neve pedig egy beteges tréfa lehetett, a lány szerint, egy több világban is ismert rajzfilmsorozat aranyos kutya figurájától származhatott.

– Heh. – kuncogta Pajkos felelet helyett és menta illatú kezét Dorothée felé emelte. A lány megrántotta a tejfehér pengéjét, de a férfi könnyedén visszakapta kinyújtott tenyerét, sőt meg is koccintotta a penge oldalát egy villámsebes mozdulattal. – Így illik bánni egy másik fényképésszel? – kérdezte gúnyolódva és közelebb lépett a lányhoz – Pedig milyen romantikus így kettesben. Hogy örülne a bátyám!

– Ha jól értettem ő sajnos meghalt – mondta Dorothée visszaemlékezve a férfi korábbi szavaira, de azért ösztönösen hátrább lépett – Ha meg mégse, hát szívesen valóra váltom ezt a hazugságot!

– Ah, milyen tüzes valaki… – mondta Pajkos olyan hangsúllyal, amitől Dorothéen tetőtől talpig libabőrös lett. Még hátrált egy kicsit.  – De szegény bátyám, isten nyugosztalja valóban meghalt, nem csalok… – mondta Pajkos és kissé meg is hajolt mondandójához, mint egy rossz színész, ki tapsra vár – Habár, meg kell jegyeznem, ha nem haragszol, – tette hozzá mézesmázos hangon – hogy a gyilkosa sincs éppen jó bőrben. Nem aggódsz a volt szeretőd miatt?

– Nem volt soha a szeretőm! – sziszegte  Dorothée és karjai megfeszültek a haragtól.

– Talán a jegyesed előtt titkolózhatsz, de előttem? – merengett  el Pajkos, majd megfontoltan hozzá tette – Amúgy meg a jegyesed még izgalmasabb dolgokat titkol a te létállapotod felől, ha már itt tartunk, kedvesem… Vagy most jaj, kikotyogtam valamit? – a férfi szemrehányóan legyintett szájára – És szegény Adimnos, persze… – mondta és a lány érezte, hogy mindjárt ugrik – Talán esetleg meghalt? Felkötette magát?

Dorothée izmai hirtelen az utolsó szavakra akaratlanul is ellazultak, nem vetette rá magát a férfira, mintha mágia szállta volna meg belülről a testét.

– Nicsak, nicsak… – mondta Pajkos elégedetten – Hogy elsápadtál. Csak nem kapott valaki mostanában egy szomorú búcsú levelet? Egy régi baráttól, aki lassú halálról írt, lassú, megmásíthatatlan halálról, hosszú szenvedés közepette?

– Te tudod hol van Adimnos!? – ordította  Dorthée hosszas erőlködés után, hogy magában tartsa érzelmeit. Mint egy tehetetlen zsák úgy érezte magát a férfivel szemben vagy egy báb, akinek a zsinórjait Pajkos rángatja.

– Heh. – rikkantotta a férfi, majd felugrott az asztalra. Lépett párat és megpaskolta Dorothée fejét. A lány újult erővel, szélsebesen odarántotta a pengéjét, azt se bánta volna ha tőből lehasítja a férfi tenyerét, ám Pajkos ezúttal is gyorsabb volt. A lány lendületet vett és egy pillanatig komolyan elgondolkodott, hogy most vért fog ontani, történjen bármi is, de aztán esze egy jobbik fele figyelmeztette, hogy Pajkosnak pont efféle provokáció a célja. Nem fog se harcolni, se kérdezni, egyszerűen elsétál. Mégpedig most. – döntötte el s már ment is volna, amikor azonban Pajkos ismét megszólalt, szinte félvállról:

– A lelkiismeret furdalás hizlalni fog, szépségem… – kiáltotta – Adimnos halálát az irántad érzett szerelme okozza (ahhh!, de nyál…) és ahol most van ott biztosan nem fogod megtalálni időben… De menj csak, menj, adios!

Dorothée megállt. Nem bírta tovább a menekülést, pedig muszáj lesz. Visszatartott hősiesen egy váratlanul előbújó könnycseppet és nyugodt hangon így szólt a mögötte álló alaknak.

– Úgy se mondanád el melyik világban van, nem igaz? – azzal indult is volna, de a férfi kisugárzása elbizonytalanította.

– Heh. – kiáltotta amaz és egy elegáns, diadalmas szaltóval, mint győzedelmes atléta, leugrott az asztalról közvetlenül a lány mögé – Nos, találkoztam éppenséggel vele – suttogta a lány hajába – és a lelkemre kötötte, hogy ne áruljam be, pláne neked, de… – itt egészen közel hajolt Dorotheéhez – ha legyőzöl esetleg megszegem az ígéretem.

– Hazudsz. – mondta Dorothée és émelyegni kezdett a gyomra az átható menta illattól, ami a férfiból áradt.

– Ugyan – nevetett fel Pajkos csúfolódva a lány szavain – Itt állunk az Álmok dzsungelétől alig egy gondolatra. Elfelejtetted? Itt nem lehet hazudni. Még nekem se… Elmondom hát neked hol éldegél most…

– És én itt helyben széttéphetlek cserébe. – fakadt ki a lányból Pajkos felé fordulva – Meddig szeretnéd? Első vérig?

– Heh… Ki hinné, hogy egy lord lányával beszélgetek? – fordult el megvetően a férfi és elindult hátrafele – Még, hogy első vérig? Heh! Hiszen én csak egy baráti sakkozásra gondoltam. Miféle öldöklésről beszélsz, jaj…

– Sakkozni? – mondta Dorothée döbbenten és nem tudta a meglepetéstől vagy a szagtól szédült-e meg inkább.

– Hát persze! – mondta a férfi lelkesen és összecsapta a tenyereit – Izgalmas meccs lesz, akár itt rögtön a bástyában, hm? Ha szeretnéd a többiek szeme láttára. És itt még…

– …csalni sem tudsz… – fejezete be Dorothée a mondatot. Az Álmok dzsungele…

– És akkor elárulom hol van a barátod, mit szólsz? – kérdezte Pajkos mézesmázosan.

És Dorothée, bár alig láthatóan, s a levegőt visszatartva, de biccentett.

$

Tán egy óra sem telt el mire már ugyanebben a teremben, melyet immár kijavítottak és feldíszítettek aranyfénnyel ott ült Dorothée,  nagy tömegtől körülvéve a kerek asztal szélénél, egy felállított sakktábla előtt, szemben a vigyorgó Pajkossal farkasszemet nézve. A díszes sakktábla mellett egy jókora, vörös doboz állt, mely kifejezetten ennek a világnak a készítménye volt. A doboznak két ablaka nyílt. Az egyik ablakban Dorothée kérdéseinek kavarodása volt látható, a másik azonban egyelőre üres volt.

– Ez így nem lesz jó… – állapította meg Pajkos hosszas tanulmányozás után szomorú hangon – Neked is fel kell, sajnos, tenned valami tétet! Persze csak jelképesen, hogy megadjuk a formáját…

Dorothée nem pislogott.

– Mit szeretnél? – kérdezte vicsorogva és a dobozra sandított.

– Nos, semmi különöset tudod. – mondta Pajkos megrázva a fejét –  Csak éppen a bátyám is meg Adimnos is annyit áradozott rólad… Heh… – a férfi hangja zavartnak tetszett, de tekintete változatlanul kihívóan harcolt Dorothéével –  Egy estét szeretnék veled. – mondta – Nem az összest, csak egyetlen egy, röpke éjszakát! Tudod rabszolgaság, meg minden…

A tömeg láthatóan felhorkant körülöttük.

– Bele ne menj, Dorotheé! – kiáltotta egy testes férfi a tömegből, aki Diogenész névre hallgatott és régebb óta ismerte a lányt és fiúját – Végig ez volt a célja!

– Ez egy mocskos perverz… – jegyezte meg más is és sokan bekapcsolódtak.

– Micsoda pofátlan! Hallottad ezt, Bob?

– Hogyan merészeli…?

– És van bőr a képén akár feltételezni…

– Heh… – vigyorodott el Pajkos.

–  Szemét állat!

– Legyen. – mondta Dorothée és elhatározása kis fényjáték kíséretében jelent meg a dobozban – Adimnosért – magyarázta, de talán csak magát bíztatta. Pajkos híresen jó sakkozó volt. Apró teste remegett a mély levegővételektől. De nem szegte le a tekintetét.

– Akkor hát legyen is rögön a ma éjszaka! – rikkantotta elégedetten Pajkos – Csodás hálószobám van otthon…

– Csak ne bízd el magad! – mondta Dorotheé izzó szemekkel.

– Heh. – kuncogott Pajkos – Ne félj, kedvesem. Nem fogom.

A tömeg eddigre egyöntetűen Pajkos ellen hangolódott, néhányan már halkan fenyegetőztek is, még ha nem is tudtak mit tenni, kivéve egy, újonnan érkezett, kíváncsi alakot.

– Elnézést – kiáltotta a váratlanul hátulról eme fényképész s azon nyomban elkezdett előre tolakodni, a nyomatékosság kedvéért előreszegezve egy három és fél méteres vívótőrt – Bocsánat, helyet kérek, ne elnézzen, hanem álljon el az itt maradástól és nézze el, bocsánat, bocsánat! Tudják kiszállítok, bocsánat Bob…

– Ugyan semmi, semmi…

– Elnézést, helyet!

– Hé!

Egy kis lökdösődés támadt a csoportban a játékosok körül, majd nem sokára egy fiatal férfi bukkant elő, arcán absztrakt szőr műalkotással, kezében pedig egy jókora szatyorral és persze a vívótőrrel.

– Huhh, ez nem volt egyszerű… Á, szervusz, édesem! – mondta jókedvűen az alak és megcsókolta Dorothéet – Bevásároltam, hoztam tejet meg cukrot is, lócát viszont nem kaptam. És hoztam olyat is – vette suttogóra a hangját – amit nem szeretsz közzé tenni. Tudod, tavampovont…

– Á, Mr. Quine… – szólalt meg Pajkos illedelmesen

– Hjaj, helló Ferenc! – kiáltotta a férfi még lelkesebben –  Észre sem vettelek, annyi ember áll körülötted! Mondd csak, hallom mi történt, jobban van az édesanyád? – érdeklődött együtt érzően.

– Hogy mi!? – kérdezte döbbenten Pajkos, de kérdése süket fülekre talált. Mr. Quine már a kezébe is nyomta a tőrt, majd visszafordult Dorothéehez és lágyan elkezdte lökdösni. A lány először nem értette, majd felháborodva kijelentette:

– Nem és nem fogom átadni a helyemet!

A tömeg értetlenül felhorkant.

– De olyan kényelmes lehet ez a szék… – kezdte Mr. Quine és alsó ajkát lebiggyesztve, szemeit csillogtatni kezdte.

– Nem, nem és nem! – mondta Dorothée határozottan és karba font kézzel elfordult – Keress másikat – dünnyögte és igyekezett mérgesen nézni.

– De nekem ez kell, a hely meg minden…

– Figyelj! – mondta Dorothée hirtelen lendülettel – Ez az én kalandom és kész! Te az elmúlt hét fejezetben megfogtad a mellem, lefotóztattad magad mint a minta pasi, elvesztetted a mobilodat és a főnixemet és ráadásul lefotóztál meztelenül!

A tömeg férfi tagjainak érdeklődése itt láthatóan megnőtt.

– Úgyhogy… – folytatta Dorothée, de Mr. Quine gyorsan közbe vágott még mielőtt elvesztette volna a szópárbajt.

– Hoztam cukrot! Na? Játszhatok?

– Ezt te most tőlem kérdezed? – kérdezte ingerülten a lány – Utolsó tuskó!

– Hápogó liba!

– Borotvafób!

– Szöszi!

– Színvak! Barna a hajam…

– Jó, nem jutott eszembe jobb hirtelen… De… – mondta Mr. Quine és a legerősebb érven gondolkozott, majd ezt mondta – Lécci!

– Nem.

– Lécci!

– Nem.

– Lécci!

– Nem.

– Szeretsz?

– Nem.

– De had legyek még egyszer a főhős, kérlek! – könyörgött Mr. Quine – Ezután a kaland után soha többé nem leszek…

– Persze… – mondta Dorothée – Duma…

– Ha nem engedsz oda – mondta Mr. Quine, nagy levegőt vett és felemelte a mutató ujját – mindenkinek elmondom mit csináltál az étteremben múltkor azzal a kelbimbóval!

Dorothée szótlanul felállt és átadta a helyet.

– Jól van, ez nagyon gonosz volt. Megjegyeztem! – mondta. Mr. Quine pedig így szólt Pajkoshoz, aki egy könnyed fél mosollyal hallgatta a beszélgetést:

– Gondolom lesz annyira gec… akarom mondani gentleman, hogy átadja nekem a meccs lehetőségét, ha már ennyire gátlástalan feltételt adott az én kelbimbós nejemnek.

– Hé! – kiáltotta Dorothée dűhösen, de Pajkos meg se hallotta.

– A neje? – kérdezte Pajkos meglepve, de még (mint egész idő alatt) mindig mosolyogva.

– Igen, ja. – mondta Mr. Quine és felhajtott egy adag kristálycukrot – Én is csak ember vagyok… Két napja összeházasodtunk.

– Hát akkor üljön le maga szerencsés ember. Persze, hogy játszhat. – mondta Pajkos boldogan – És hát kezdjük a sakkozást.

– Jó! – mondta Mr. Quin is boldogan, majd furcsálva hozzátette – No, az mi?

– A sakkozás?

– Igen. Gondolom valami köze lehet a sakkhoz, nem?

– Hát amikor a sakkal játszunk azaz… – felelte Pajkos.

– Rendben. – mondta vidáman Mr. Quine és hintázott egyet a székén – És ez mi?

– A dáma. – mondta Pajkos és nagyot sóhajtott. De Mr. Quine csak tovább értetlenkedett.

– Én azt hittem sakkozunk!

– Lehet dáma a sakkban is!

– És, hogy ha a dámát mozgatjuk akkor dámázunk hirtelen? Nem értem… – mondta Mr. Quine, és elhatározta, hogy nem mozgatja azt a gyanús bábut.

– Kezdek – jelentette ki vidáman és lépett egyet egy gyaloggal, majd egy másikkal még egyet.

– Mr. Quine… – mondta Pajkos a fejét fogva – Elnézését kérem, hogy nem tájékoztattam, de ez nem amatőr játék. Ha megkérhetném egy körben csak egy lépést, hajtson végre…

– Savanyú alak… – dünnyögte Mr. Quine és visszahúzta az elsőnek kitolt bábuját. – Tudja milyen az élet? Mint a citrom.

– Savanyú? – érdeklődött Pajkos idegesen – Mert tényleg…!!

– Nem, dehogy, ne butáskodjon. – mondta Mr. Quine fejét rázva – Hát sárga…

Pajkos egy lovat játszott ki kissé hevesen, villámgyorsan mozgatva a bábut és későbbi lépései során sem lassított. Mr. Quine vele ellentétben, ha nem is lassan, de jóval több megfontolással választotta meg ezt követően a lépéseit, borostáját csavargatva, igaz, mintha nem is a meccsre koncentrált volna. Egyszer csak aztán felkiáltott:

– Hé, kettőt lépett! – mutatta a közönségnek is – Nem az volt, hogy – itt Pajkos hangját kezdte utánozni – „nem amatőr játék, grrrm, grrrrm”!? Ráadásul szabálytalant! A király nem ugorhatja át a bástyát! (Mármint a bábut, nem az épületet. Bár igazából egyiket sem, jobban megfontolva…)

– Heh. – kacagott fel Pajkos csúfolódva, miközben elégedetten nézte Mr. Quine dámáját amit utolsó lépésével teljesen bekerített – Ezt rosálásnak hívják. És nem mellékesen teljesen szabályos, Mr. Quine…

– Téééényleg? – kiáltott fel Mr. Quine őszintén meglepetten. A körül állókban azon nyomban pusmogás szaladt végig.

– Ez hülye? – kérdezte valaki.

– Kiáll sakkozni és nem is ismeri a lépéseket? A rosálás tök alap…

– Én se ismertem…

– Bob te semmit sem ismersz! Ez nem normális!

– Maradhatott volna a lány inkább! Úgy még…

– Ja, hagyhatta volna őt…

– Nyugalom – mondta a testes fényképész hirtelen, miközben rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy Pajkos vigyorogva leveszi Mr. Quine legerősebb figuráját a tábláról – Quine pontosan tudja mit csinál. Lehet, hogy szórakozottnak tűnik, de több világban is lett területi sakk bajnok.

– Hogyan? – kérdezték több helyről is.

– Nem lehet…

– Ez a fickó?

– És az eddigi meccsek alapján – folytatta a testes elvigyorodva – a legjobb dokumentátor sakkozó. Figyeljétek!

Mr. Quine egészen másik részén a pályának hirtelen megjelent egy futóval és egy lépés múlva, már ő emelte le Pajkos egyik bástyáját.

– Húsz másodperc – mondta Mr. Quine hirtelen határozottsággal – Pontosan húsz másodperc és vége a meccsnek.

Bár hangja rezzenéstelenül magabiztos volt, ellenfele mosolyát nem tudta lehervasztani egyelőre. S Dorothée ijedt pillantása egyre jobban a hátába fúródott…

Mike itt leállt a történetszövésben, egyrészt mert elfáradt az agya, másrészt lassan vége volt a nagyszünetnek. Ugyanakkor meglepetésére nem tudta kizárni fejéből a történetet, sőt amikor pár „barátja” kivételesen megszólította és ezzel megzavarta, kimondottan ideges lett. Meg amúgy is volt pár dolog ami miatt már ideges volt. Bár az egész csak a fejében zajlott, mégis teljesen, elemeiben felhúzta magát.

Először is egyszerűen nem emlékezett, hogy múlt este pontosan hogyan ért véget a cselekmény! Ez azért volt kínos, mert ha a levél alapján rögtön el is indultak a Bástyába, akkor nem volt idejük megházasodni a hősöknek, amit azonban Mike fontosnak érzett (maga sem tudta miért, csak így jobb volt). Mindenesetre nagyon nem akarta átírni még véletlenül sem a történetet, ezzel ha nem is valós, de érezhető időparadoxont okozva, így elhatározta, hogy a következő este csak addig szövi a kalandokat, amíg elég éber az emlékezéshez és aztán huss! Megvárja a holnapi napot.

De aztán más is zavarta a történettel kapcsolatban. Mike az eseményeket kívülről látta, mint egy filmben (csak persze homályosabban), ennek ellenére Mr. Quineal azonosult teljesen. Ám akkor, hogy láthatta Dorotheét, amikor ő még nem volt ott a bástyában? Mike nem tudott dönteni: most vagy két szereplővel azonosul (ez pedig nem skizofrénia?) vagy csak Mr. Quinenal s akkor Mr. Quine látta az eseményeket, csak éppen elrejtőzve, a bevásárlást már jó előre elintézve. Nehéz…

A harmadik probléma és a legsúlyosabb pedig a tudás volt. Hogy azonosuljon egy szereplővel, ha hol többet, hol kevesebbet tud? Mike például már előre tudta, hogy Mr. Quine elveszíti a sakkmeccset, holott roppant magabiztos, mint amilyen talán Mike is lenne, de azt viszont nem tudta pontosan, hogy a mostani fényképész verseny majd miért zajlik, pedig az nyílván az „esti” levélben benne volt. Csupán annyiban volt bizonyos, hogy a „Fantázmagorok éjszakája” a téma, amiért a verseny lesz. Egy különleges fényképezőgépet is kap a győztes csapat feltehetően, amivel álmokban is lehet fotózni, ha kezdetlegesen is…

Mike lassan kitépte tudatát a gondolatok örvényéből és körbe nézett az osztálytársain. Sok vízzel felfújt ostoba bőrhólyag, akiknél már csak egyedül ő a szánalmasabb. Az egyetlen kellemesebb, ám de annál durvább dolgot a jobb oldalsó sarokban fedezte fel. Ez már a második ilyen volt egyébként aznap. Kísérteties:

Egy gyönyörű szempár nézett komolyan egy táblára. Dorothée sakkozott!

Holott a történetnek ezt a vonulatát még két szünettel korábban találta ki Mike, így komolyan meglepődött, hogy bejött. Plágiummal vádolhatná a valóságot! És ráadásul egy olyan fiúval sakkozott, akiről akár Pajkost is formázhatta volna, csak ennek a srácnak nem volt egyenes haja és tömzsi volt, de jellemileg majdnem azonos Mr. Quine ellenfelével.

De ez már a második furcsa egybeesés volt, ha azt nem számítjuk, hogy az egyik órán szó volt Dianéről…

Ugyanis Mike reggel, a WC-ben kapott egy levelet, egy meghívót, méghozzá egy éjszakára. Egy „F”betűs éjszakára! A feltörők éjszakájára, Marczis Balázs szervezésében…

Pedig erről sem tudhatott még tegnap este, nemhogy a sakkról, aminél egyébként gondolta, hogy akárcsak a képzelgésben beül Dorothée helyére, átvéve a meccset, csak hát nem volt elég bátorsága… Meg amúgy is baráti meccs volt, nem tétekben játszottak.

Egysze rcsak elsötétült a tanterem. Mike meglepetten nézett körbe. Egy írott üzenet jelent meg a falon, melyet Mike először közönyösen, majd egyre lelkesebben olvasott, s a vörös betűs szavak lassan egy egész kellemes érzést váltottak ki benne. Mr. Dorgon, a testnevelés tanár felfelé jövet, váratlanul megbotlott és elesett a lépcsőn. Avagy hoppá! Tehát nincs következő óra, a teremben kell maradni. Csendben ülni lehetőleg… Szőheti azaz tovább a történetet, ha nem túl fáradt. Fáradt? Dehogy! Akkor most jön egy sor kudarc, hogy annál izgalmasabb és menőbb legyen később a sztori. Hisz, ha mindig vidám dolgok történnének, hol lenne az izgalom, az élvezet, a kaland? Kellenek erős ellenfelek is… És végül is ha véletlenül túl nagy pácba keverné Mr. Quinékaz, az se baj, hagyja őket és kitalál új szereplőket. Nem nagy ügy, ez a jó az egészben, nem…?

Tehát, közel két órája tartott már a meccs, messze meghaladva a kitűzött húsz másodpercet. Látszólag kiegyenlített meccs folyt a kristályból kifaragott készlettel, egyenletesen veszített bábukat mindkét szín, az átlátszó és a fénylő is. Ám az utolsó pillanatokban Pajkos „serege” egy támadóékké szerveződött és vad ütésváltásba kezdett Mr. Quine futóival, amik nem tehettek mást, mint hogy vesztükbe rohantak, ezáltal akadályozva a matt helyzetet. A lépései előtti gondolkozási idő jelentősen megnőtt Mr. Quine számára időközben, többen már morogtak is egy-egy hosszabb elemzés után, miszerint hogy sakkóra kéne. Pedig Mr. Quine már teljes egészében, tényleg a meccsre figyelt.

Dorothée megszorította férje kezét és lesütötte a szemét a túloldali, átható, mentás mosoly előtt. Már nem bírt a szempárba nézni.

– Figyelj, Tücsi… – könyörgött, mire férje lágyan visszaszorította a kezét.

– Nyugi, nem vesztek ilyen könnyen… – suttogta biztatóan és halkan, ám Pajkos így is meghallotta és felkuncogott.

– Heh. – jegyezte meg – Olyan biztos ez? Tudod, azoknál a sakkozókról, akik már nem csak a lépéseket ismerik, sokat meglehet tudni a játékuk alapján, jók-e, rosszak-e…

– Szeretik-e a narancsot? – egészítette ki Mr. Quine, mire Pajkos még jobban elmosolyodott.

– Tudja, Mr. Quine, Önben ez a legjobb: semmi jó nincs. Sőt ha megengedi, – folytatta – Önben szinte semmi nincs.

– Tulajdonképpen…

– Tulajdonképpen – vágott közbe Pajkos, leemelve Mr. Quine utolsó lovát is dámájával – Ön most egy teljesen ide nem illő megjegyzéssel vágott volna közbe, hogy elterelje azt az egyszerű tényt, hogy semmi gondolata nincs az eseményekről. Maga azt se bánná, ha veszítene, de annak sem örülne ha nyerne. Pár elemi ösztönt leszámítva, ami egy egyszerű állatnál is megvan, így a szex és az evés, maga teljesen üres és teljesen spontán lépeget, hogy eltakarja és óvja ezt a belső űrt. Jó taktika, meg kell hagyni, szétszórni az erőinket és véletlenszerűen reagálgatni. Céltalanul… De tudja mit, ezt is ki lehet védeni, mint annyi mást. Egyszerűen, a maga itt ott lépek egyet váratlanul és rögtönözgetek taktikájával szemben, egy célra törő taktikát alkalmazok, egy olyasmit értelemmel és okokkal van megáldva és hopp át is török a keszekusza védelmén, hiszen erői szétszórtak. És hopp, ennyi! Elértem a belső lényegét.

– Még nem fejeztük be! – kiáltotta Mr. Quine felemelkedve az asztaltól.

– Dehogynem – helyesbített Pajkos mosolyogva kétkockányira megközelítve királyával Mr. Quineét – Sakk és matt. Itt a vége, jaj…

– Jé! – mondta Mr. Quine meglepődve és visszaroskadt a székébe.

– Mily mókás hogy meglepődött. De sajnos ennyi volt… És most alkunkra visszatérve – mondta elégedetten Pajkos, miközben mentolos ujjait végig húzta az orra alatt – Ha jól emlékszem egy éjszakára igényt tarthatok az ön bájos feleségének szolgálataira.

– SOHA! – kiáltotta Dorothée, de Pajkos, mint mindig csak fél vállról, lenézően válaszolt.

– Ccc. Elfelejtette, hogy ebben a világban nem lehet megszegni a szavunkat? Heh. – lassan felállt és megigazította a haját – Talán még a férjére is igényt tarthatnék, hiszen ő ellene győzedelmeskedtem végső soron. Jó móka lenne végig nézetni vele az egészet, de… – itt megvetően végig nézett Dorotheén – Milyen gentleman lennék, ha bármelyikük szabadságával visszaélnék, egy meggondolatlan fruska ígérete miatt, nem igaz? Pff… Azért persze – és itt elővette a leggonoszabb mosolyát és odahajolt Dorotheéhez – Adimnos úr biztos magányos lesz ott egyedül himbálózva egy kötélen. De hiába, a szerelem nem lehet mindig viszonzott. Heh… S ilyenkor jobb, ha magunknak teremtünk valakit, nem igaz, Mr. Quine?… Elnézést. Milady! – szólt hirtelen Pajkos, maga felé intve tenyerével, mire egy csuklyás női alak jelent meg mellette, szinte a semmiből. Ketten indultak el, s a sakkozás miatt idegyűlt tömegben, s a döbbent emberek széles utat engedtek nekik.

– Két Jézus megy a sivatagban!

– Ez nem vicces.

– Azt ne mondd, hogy hirtelen megszállt a vallásos buzgalom… Ropit?

– Nem, kösz. De ez akkor sem vicces. Én már láttam két Jézust menni a sivatagban. Tudod, amikor retúr jegyet kértem a jövőbe…

– Ne hülyülj…

– Miért te is ott voltál…

– Mi van!?

– Retúr jegyet a jövőbe!

– Ja! Én retúr hegyet a köldökbét értettem. Annak meg semmi értelme.

– Miért ne lenne?

– Három füle van az embernek, négy szeme mégis mindent félre ért… Szóval voltál olyan világban, ahol tényleg két Jézus volt?

– Ennél durvább: voltam olyanba is, ahol három Hitler volt!

– Három Hitler?

– Ja. És ráadásul a kövér Hitler, aki egyébként ott belga volt, elvette a női Hitlert, aki olyan pacifista volt, hogy mindenki mindig is Pacának hívta és csúfolta… Adj mégis ropit. Krumplis?

– Ja. Mi legyen, zöldbabos? A sósat nem szeretem.

– Nem, nekem is a krumplis a kedvencem.

– Te, figy, nem zavar, hogy olyan csúnyán lejárattad magad, meg az asszonyt előbb?

– Nem igazán, a nagy kalandoroknak néha vesztenie is kell… Helyet cserélhetünk esetleg?

– Japp, persze, gyere, Dorothée meg majd mögéd vagy eléd áll, jó? Szóval, ez a Pajkos vagy ki szemét alak. Ráadásul szerintem valami van a füle mögött.

– Egy fél fülű ember.

– Nem, hülye! Valamit tervez, megérzem az ilyesmit.

– Hát szerinte, rajtam kívül mindenki tervez valamit…

– No, azt ne mondd, hogy a szívedre vetted azt a duma-dolgot. De figyelj erre visszatérünk, csak most jön az öreg.

– Nem, csak…

– Üdvözlet gyermekeim! Most a fantázmagorok éjszakájának megörökítése céljából hívtam össze, ha nem is az összes dokumentátort, de legalábbis a fényképészeket ide a az Emlékek Csarnokába. No! Hello, mindenki!

– Hello!

– Hello Bob… Szóval fantázmagorok éjszakáján a legöregebb és tehetségesebb fantázmagorok gyűlnek össze, blablabla, semmi kedvem szaporítani a szót, ez úgyis csak a győztest érdekli. De ki is a győztes? Ja, hogy még nem volt a verseny? Jól van. No. Szóval az idei verseny két szabálya: A verseny kettőnek és annak a felének az összege számmal kifejezett összegekor indul, ha az elhangzik az én ajakaimról. Megsúgom, ez nem a négy. A második: a győztes az, akinek az arcát utoljára fotózzák le. Csak egyszer lehet fotózni és csak a jelenlévőgépekkel. Ja, és aki a rohangálásban engem felrúg és nem kér bocsánatot, az automatikusan kiesettnek nyilvánítom. Emlékezzetek az értékelés itt lesz, a dzsungel mellett, semmiféle hipnózissal sem lesztek képesek hazudni… Szerintem, nos, gyermekeim ne szarozzunk, vártatok eleget, engem meg az asszony vár, csapjunk hát a lecsóba. Egy, kettő, sündisznó! ÁHÁHÁ! (jellemző, senki nem fotózott, na nem baj, készültem mással is! Bob, te mégis? Mindegy, elnézem neked…) Szóval, akkor egy…

Mike elkezdett gondolkodni, hogy milyen viccet süthetne el az öreg és arra jutott, hogy egy mondatba kéne belerejteni a „három” szót, úgy hogy az egyik szó vége mondjuk „há”, míg a következő kezdete „rom”. A rom persze önmagában is értelmes, de há-ra végződő szó nem jutott az eszébe, bárhogyan is gondolkozott. Háhá, esetleg? – merült fel benne, de túl gyengének találta… Na nem baj – gondolta – egy öregtől, itt az ő tudatában ez is vicces lesz!

– No, gyerekek, eddig senki nem nevetett. HÁHÁHÁ! Rombolom csupán a tekintélyem, úgy érzem…

A mondatot persze nem fejezhette be. Feltehetően nem Pajkos volt az egyetlen, aki megmozdult, sőt feltehetően Dorotheén, illetve az előtte álló Mr. Quinon kívül mindenki a fényképezőgépéhez kapott, ha nem is elég gyorsan.

Ugyanis Pajkos ballonkabátjának a szárai, istenekhez méltó sebességgel lebbentek fel és láthatóvá lettek a testére erősített vakuk, objektívek és röntgen lencsék. A többi fényképész egyszerre sikított fel. Az Angyali Vértezet, vagy Allah Szeme a világok leghírhedtebb fényképezőgépe volt s gondolatra reagált. Gigászi villanás töltötte be a teret rögtön, ellopva fotonjait a terem összes arcának, még mielőtt az azokhoz tartozó szemek egyet is pisloghattak volna. Azaz, hogy majdnem az összes arcának. A teremben bosszankodó sok fotós közé Pajkos is beletartozott.

– Heh. Hát nem pont a holttérbe álltak? – mosolygott.

– Te szemét! – kiáltotta az egyik fotós – Csaltál! Előre tudtad, hogy ez lesz a feladat, az orrunknál fogva vezetsz minket, hogy megkapd azt a gépet és eljuss az Éjszakára, mag a jutalom…

– Talán, Rufus, esetleg így van. Heh… – mondta Pajkos – Mindenesetre elég rossz kép lett az orrodról.

– Akkor most kezdődik a verseny? A villanásra?

– Bob, te tényleg hülye vagy!

– Tíz éve várok erre, basszus!

Az összes fényképész hangosan remegett a dühtől, sokan sírva fakadtak és keservesen zokogni kezdtek. Kivéve Pajkost, segítőjét, a néma Miladyt, a ropit rágcsáló Mr. Quinet és nejét, akikről nem készült kép. Még a bástya szellem is megrendült.

– Ez így nem is volt verseny…

– Még… Még fel se fogtam… Istenem!

– Miért? Nem merek haza menni…

– De innen elmész! – kiáltotta a bástya öreg szelleme és miközben végtelen dühhel figyelte Pajkost sebesen kiküldte a teremből a négy versenyben maradt játékoson kívül az összes többi látogatót, majd morogva eltűnt ő is. Hogy marad így legendás hírű a verseny? – morogta még magában, majd még Dorotheék felé fordult: – Sok sikert!

Mr. Quine nyugodalmasan rágcsálta idáig a ropiját, mikor azonban már a szellem is eltűnt jó kivánsága után, felemelte ujjatlan kesztyűs kezét, melynek tenyérrészén egy apró objektíven villant meg a fény.

– Négy arc, három gép…  – mondta nyugodtan.

– Heh. – kuncogott fel Pajkos és elővett egy aranyló tőrt – Heh… Hehe… Ez igaz, teljesen igaz, de vajon kinél van az előny? Annál, aki nem is biztos, hogy nyerni akar? – azzal a tőr pengéje tüzesen felizzott és mint kés a vajba, úgy hasított bele Pajkos a saját füle mögé. Egy pillanat alatt lemetszette a bőrét az arcáról, kis híján nem fojt ki a szeme. A lefittyedő bőr egy pillanat alatt elporladt a kés hőjétől. És amíg Mr. Quinék a borzalmas, sistergő látvánnyal voltak lefoglalva, a titokzatos csuklyával fedett arcú lány egy kis ravaszt húzott meg egy fotópuska alján.

– Tücsi…

folytatás következik

Posted in Disc one | 1 Comment

27.44

Posted on September 10, 2010 by hummogo

idekatt

Posted in Disc one | Comments Off on 27.44

30.41

Posted on September 6, 2010 by hummogo

– Kölyök, téged vajon ki képzelt ide, he?

Ezt a kérdést szegezte Mikenak, történetünk tragikus főhősének egy vörös ballonkabátos, hosszú hajú férfi, akinek a kezében egy kardhüvely pihent, s a belőle kiálló fémes végű markolat alapján, egy valódi szamuráj kardot nyugtatott magában.

Az idegen kérdése („téged vajon ki képzelt ide?”) Mike számára, akiről reményeim szerint többet is megtud majd az olvasó, roppant meglepő volt, zavarba ejtő, már-már kínos. Különösen, hogy Mikenak, bár magának csak alig-alig vallotta be, de mi tudhatjuk, igen-igen viszketett a feneke. Talán ez fölösleges és visszataszító információnak tűnhet az olvasó számára és ezért bocsánatot kérek, de lássuk be, ha már Mike történetünk főhőse, akkor nem úgy, mint más történeteknél, illene róla mindent tudnunk. Ráadásul egy ilyen kellemetlen viszketés az egész napjára kihathat az embernek. Mike ugyanis reggel, kivételesen zuhanyzás után intézte a nagy dolgait és hát feneke törlését nem igazán fejezte be… Na, nem mintha tévedésben élt volna a művelet befejezettségével kapcsolatban vagy netán nem lett volna rá ideje, mert késében volt az előEgyetemről, ahol jelenleg tanulmányait végezte. Nem, nem.

Mike egyszerűen elunta a fenéktörlést vagy legalábbis egy unalomhoz roppantul hasonló érzés költözött beléje papír tépkedése közepette, ezért a törlés befejezése előtt lehúzta vadonatúj WC-jüket, felvette alsó- és felső nadrágját, megreggelizet, elköszönt édesanyjától, aki a nappaliban üldögélt és ráérősen szürcsölgette kávéját, s elindult az iskolába.

A feneke viszketéséről meg egész addig megfeledkezett, míg a világ dolgain elmélkedve haladt az utcán, vagy tán idáig nem is létezett a viszketés, ki tudja? Mindenesetre most, amikor egy gyanús kinézetű ballonkabátos, hosszú hajú alak megszólította és gondolatai már beengedték a külvilágot is, a sok kis láthatatlan tű szurkálni kezdte a fenékzsemléit.

Persze arról szó sem lehetett, hogy megvakarja, esetleg félrevonul egy néptelen mellékútra és ott teszi ezt a roppant ingerlő cselekedetet, mert hát még megfigyelik. Igazából mindig megfigyelik.

– Egyébként a nevem Lord. – jelentette ki hirtelen a ballonkabátos szamuráj, akit ettől kezdve nevezzünk mi is „Lord”-nak az egyszerűség kedvéért, noha a név jogos viseletére se nekünk, se Mikenak nem volt alapja gondolni. – Azért jöttem – folytatta tehát akkor „Lord” – hogy elújságoljam milyen izgalmas dolgokat csinálok esténként az ágyamban.

Erre a kijelentésre Mike képzelete természetesen rögtön beindult. „Ágyban”. „Esténként”. A saját takarója ötlött föl homályosan az eszébe (pedig miért is lenne ugyanolyan takarója Lordnak, mint neki?), s az érzés, ahogy keze bátortalanul lábai közé vándorolt pár estével ezelőtt, majd visszarántja, mert nem teheti azt. Ott nem. Talán senki nem ismerte a mozdulat célját rajta kívül, de akkor is túl nagy volt a veszély, hogy valaki szóvá teszi. Például a szülei a reggeli alatt. Mike ettől félt leginkább.

– Folytatásos történetek – mondta Lord, láthatóan semmibe véve, hogy megszakítja hősünk eszmefuttatását – Folytatásos fantasy történeteket írok magamban, amiknek én vagyok a főszereplője. Bármit megtehetek így…

Mikenak rendet kellet tennie gondolataiban, hogy megkeresse a „fantasy” szó jelentését és nem vette közben észre, hogy a kezében szorongatott, amúgy féltett és kedves rajza, Mr. Wittgenstein borostás ábrája enyhén meggyűrődik. Fantasy! villant fel agyában a megoldás egy homályos irodalmi szöveg alakjában, mely az egyik kötelező olvasmányt elemezte és a „fantasy” szóval illette a benne megjelenő fantasztikus elemeket. Melyik kötelező is volt…? Az aranyvirágcserép! E. T. Hoffmantól! Hát persze…

– Minden este újabb résszel gazdagítom a történetfolyamot, roppant izgalmas! – lelkendezett Lord élesen gesztikulálva a kezeivel, mind közelebb lépve Mikehoz – Majdnem annyira, mint amikor még a saját világ…

– Mike – szólalt meg egy harmadik hang váratlanul Mike mögül.

– Apa… – suttogta Mike és maga sem tudta miért, csalódottnak érezte magát édesapja megjelenése miatt, nem mintha bármi másra számíthatott volna, mindenesetre eme érthetetlen érzés nyomán még inkább megszorította Mr. Wittgenstein becses képét. A rajzot egyébként az aznapi alkotás órára készítette, nem lett egy nagy mű, de nem is ez volt az óra lényege. Egy képzeletbeli személyt kellett megalkotni, akár fantasztikus tulajdonságokkal is felruházva és Mike úgy érezte, hogy a feladatot több, mint teljesítette.

Mert valamit tudnunk kell Mikeról, valamit, ami jóval sokatmondóbb a farpofa viszketésénél: Mike stréber volt, legalábbis ami az alkotás órát illeti. Képes volt hetekkel előbb elkérni a házi feladatokat és otthon gondolkozni, dolgozni rajtuk és minden szépnek elmondani az egyébként roppant csinos Ratcliffe tanárnőt, csak hogy az ő munkáját díjazza és emelje ki, ami pedig gyakran behízelgés nélkül is így lett volna. Ugyanis az osztályában az alkotásórát kizárólag Mike vette komolyan.

A mostani órára pedig különösen kitett magáért, lelkesedésében még arra is rászánta magát, hogy saját kezű rajzot is készít, pedig ez aztán végkép nem volt a házi feladat része. Mr. Wittgensteinen huszonhét teljes délutánt elmélkedett, kibámulva szobája ablakán, mint egy szerelemes, holott Mike valóban szerelmes volt, csábítóan csinos és okos osztálytársába, de erről később…

Mr. Wittgenstein egy fotógráfus volt mint azt Mike kigondolta és távoli világokat járt be,  különböző és néha teljesen ellentétes megbízatásai kapcsán (ugyanis szabadúszó volt szigorúan!), mindenesetben bravúrosan megfelelve a kihívásoknak. Természetesen nem volt tisztán pozitív karakter, mind belül, mind kívül (itt mutatja majd meg előadásában a rajzot) elég független és lázadó szellem, mint az például arcán, ruházatában és őrült mosolyában is látható. Mr. Wittgenstein, folytatná az előadását, óriási hatalommal rendelkezik, ebben biztosak lehetünk, mondaná, ám ezt egy adott okból, esetleg egy esküből vagy tragikus fogadalomból elfolytja és titkolja.

Azt hogy mi ez az erő pontosan, azt Mike még nem tudta (ezt nap közben szándékozott még kitalálni az órák alatt és órák közti szünetekben), ugyanakkor egy hirtelen ötlettől vezérelve, reggel indulás előtt, gyorsan elővette a lapot és Mr. Wittgenstein előrenyújtott, pisztolyt formáló mutató és hüvelykujja közé szétpattanó mágikus szikrákat rajzolt, melyek akár fénycsíkoknak is betudhatóak. Mert Mr. Wittgenstein, Mike érzése szerint, mégsem az a típus, aki csak úgy előrenyújtja a pisztolyt formáló ujjait, mint más, közönséges ember. Mr. Wittgenstein ujjaiból mágikus szikrák pattannak ki. És most pont ezeket a mágikus szikrákat gyűrte össze leginkább izzadó tenyerében.

Mike komolyságot megtestesítő apja, kit a legbizalmasabb barátai és feleségei is Mr. Hanconnak szólítottak, még a látszólag kizökkenthetetlen Lordot is megtántorította és torkába forrasztotta a szót. A hosszú hajú szamuráj azonban elvigyorodott, oly gyorsan, ahogyan szinte csak az anime hősök válthatnak hangulatot, meglibbentette hosszú, vörös ballonkabátját hátrafordulva, majd megindult elfele vállára csapott kardhüvelyével, míg nem elnyelte őt a reggeli köd.

Mike felnézett mögötte álló apjára, illedelmesen biccentett, miközben lassan megfogalmazódó helyzetfelismerése a tudata hátsófelében, enyhítette vele alkotása baljóslatú szorongatását.

– Csak egy Öntörvényű. – mondta szinte suttogva – Nem kellett volna jönnöd…

– Sosem tudhatjuk. – felelte válaszképpen Mr. Hancon és erősen végig vizslatta Mikeot.

A fiúra kétszeres erővel tört rá a viszketés, s kezei beleremegtek a tehetetlenségbe.

Mike teljesen elámult mikor először látta teljes életnagyságban Dorotheét. Persze előtte is feltűnt neki az osztálytermükben, pont egy alkotásórán, ahogy hozzá hasonlóan lelkesen jelentkezett és válaszolgatott, de a nagy szívdobbanás akkor érte, amikor óra végén a lány felállt és teljes életnagyságban elsétált a padja előtt. Mike nagyon ritkán szentelt figyelmet az osztálytársainak akkoriban, de akkor egy egész szünetre elegendő gondolkodni valója lett. A hosszú, hullámos haj, gyönyörű arc, babaszerűen alacsony, játékos termet, és azok a pompás mellek, melyeket csak villanásra mert megbámulni, nehogy valakinek feltűnjön, örökre a tudatába vésődtek.

Persze mindennek már vagy másfél éve, ami nem is olyan hosszú idő, ha azt nézzük, hogy Mike ez idő alatt semmiféle gyakorlati előrelépést nem tett Dorothée felé, csak csendesen imádta, távolról, alig-alig beszélve vele. Bár voltak izgalmas pillanatok, egyszer egy órán például mellé ült a lány és hasonló esetek, Mike azonban soha nem érezte úgy, hogy elérkezett a megfelelő pillanat, ha nem is a szerelmi vallomásra, de egyáltalán, hogy hosszabban a lánnyal legyen. Volt ez időben egy önértékelési válsága is, igazán nem hibáztathatjuk, mert olyan komoly depresszió lett rajta úrrá, hogy az végül a viselkedésében is kiütközött, főleg amikor egyedül volt, akkor nem tudta magába fojtani ütögette a falat az ökleivel és ezt végül az apja szóvá is tette egy vacsora után, miután Mike testvérei felmentek a szobájukba.

Mindenesetre ezen már túl van nagyjából, most már elhatározta, hogy nyit az emberek felé, lettek barátai, akikkel néha közösen írják a házi feladatot és most eljött erre a gyűlésre, melynek hirdetését a WC-ben fedezte fel, az egyetlen helyen, ahol nincsenek kamerák. Jól meglepődött.

Először is az üzenet fogalmazása volt meglepően eredeti (kis féltékenység is támadt benne, saját, alkotás órai írásainak sablonosságára gondolva), másodszor a tárgya volt roppant megnyerő és lázadó. Egy titkos találkozó, jegyzetelés címén, kilencszázötvenhatban. A Hősök tere mellett, mármint az akkori hősök tere mellett, ház szám, utca, minden. De Mike minden lelkesedés és jóleső izgalom ellenére talán mégsem megy el, ha a feliratkozott résztvevők között nem fedezi fel Dorotheé nevét. És a lány nem, hogy eljött, mellé is ült, igaz egy illedelmes köszönésen kívül nem nagyon törődött a fiúval és bőven megtartotta az etikus két és fél méter távolságot, amit a lányok és a fiúk között szokás. Abroncsos leányszoknya volt rajta, mint az összes többi lányon és az arcán, Mike szerint roppant helyesen, semmiféle smink nem volt.

Mike egy ideig próbálta követni a beszélgetést, amit Dorotheé folytatott a barátnőivel, reménykedve, hogy csatlakozhat, de sajnos a kívülről behangzó tömeg kiabálása, elnyomta a lányok halk szavait. Helyettük így inkább megpróbált a három szervezőre koncentrálni.

Egyiküket rögtön felismerte, már távolról, zongoraművész szerű frakkjáról, Thomas Cib, osztálytársa, s a HÖK elnöke, aki végül alkotásórán, jegyjavítás címén bemutatta saját figuráját, így Mikera nem jutott idő, csak a jövő héten szerepelhet. A másik két szervezővel már bajban volt, egész addig, míg be nem ugrott az a körözési fénykép, melyet még osztályfőnöki órán adott körbe az egyik tanár. A szökevények.

A lányt egyszerűen Manónak hívták, illegális jegyese pedig Marczis Balázs volt személyesen. Mike kettőjüket nézve még Dortheéről is majdnem teljesen elfeledkezett és legszívesebben odament volna ehhez a két isteni jelenséghez, csak hát nem tudta mit is mondhatna, ami pedig mégis eszébe jutott, az csak a fejében volt értelmes. Mint élő szimbólumok ültek ott, már-már egymást szemérmetlenül átkarolva, a két legenda, akik még iskolásokként szöktek meg a víziókba és mint mumusok bujkálnak ott azóta is, időközben jegyességet fogadva egymásnak, amit természetesen az állam nem fogadott el, sőt (!), de ők a saját szabályaik szerint igen.

Balázsnak állítólag azért kellett megszöknie, mert nem kevesebbet csinált, mint a nyílt utcán megcsókolt egy lányt. Ó, Mike hányszor elgondolkozott, hogy ő is megteszi ezt Dorotheével és egyszer még illetlenül közel is lépett hozzá, de aztán ezt egy megbotlásnak álcázva visszavonult. A lány szülei persze feljelentették Balázst (Mikekal is ezt tennék), de a fiú se volt rest: ahelyett, hogy visszatért volna a történelemórai víziókból, ahol már a kezelőszobákban vártak rá, megszökött és azóta se akadtak a nyomára. És hogy meglepődtek a szülők, mikor meggyalázott leányuk szintén eltűnt!

Manó, ahogy Mike azt néha el is képzelte, a meggyalázás révén érzéki jelenség lett, de a valóság még az ő belső képét is meghaladta: a lány majdhogynem meztelen volt, csupán egy nadrág, egy top és egy apró dzseki volt rajta, teljesen pucéran hagyva a lány hasát, amit elnézve Mike két lába között erős bizsergés támadt, pláne amikor rájött, hogy a lány talán még kacérkodik is és egyáltalán nem jön zavarba, ha nézik. Testén végig fektetette egyik kezét, míg másikkal szemérmetlenül játszadozott Balázs hosszú, rasztás hajának tincseivel.

Mike elképzelte, ahogy Manó váratlanul ránt egyet a tincseken, magához húzva Balázs arcát és szájon csókolja. Sőt utána le is vetkőznek hirtelen. Azonnal sikítás támadna, mindenki, pláne a lányok menekülni akarnának, Mike mondjuk jobban bírná, hiszen ő épp most már elképzelte ezt a jelenetet, de a többieket felkészületlenül érné. Mike tovább szőtte a képet s látta maga előtt, ahogy a felborult székek és rohanó emberek fellökik és már-már elmossák Dorotheét, amikor ő odaugrik és kiragadja. Megérinti…Vagy akár Dorotheé egyenesen ezt mondja a megmenekülése után:

– Te nem borzadtál el a csókon… – mert ő se, de ezt Mike akkor nem ismerné fel, helyette ezt felelné zavartan:

– Nem, én nem…

– Mert akár… – mondaná Dorotheé jóval közelebb hajolva – Most, hogy a víziókban vagyunk és úgyis mindenki kimenekült… Persze csak egy csók és mi nem folytatnánk, de…

Persze ez így is túl gyors lenne… – gondolta hirtelen Mike – Semmi romantika, márpedig az fontos. Meg amúgy sem biztos, hogy ilyen vadul rohannának ki az emberek!

Egy váratlan fenék viszketés rántotta vissza a valóságba és meglepődött, hogy hol járt az agya, azon meg pláne, hogy Dorothée továbbra is nyugodtan suttogott mellette a barátaival. Nem tudta, meddig járt távol a tudata, de szívesen szőtte volna az álmot tovább, amikor nem kis keserűségére, váratlanul Thomas Cib vette magához a szót és megnyitotta az ülést. A fiúk felálltak és jobbról balra meghajoltak minden lány előtt, Mike Dorotheé előtt félig szándékosan, félig ösztönösen kicsit mélyebben, de a lány csak semmitmondó, ildomos biccentéssel felelt. Nem úgy Manó! Mint Mike a szeme sarkából észrevette gúnyos mosoly ült az arcán, valahányszor biccentett. Hát már a puszta köszönésre is ilyen lenézően reagál? Ebben mi a kivetni való, még ha az ember lázadó is? Valahogy el kell kezdeni egy beszélgetést!

Miután ő is megkapta Manótól a neki kijáró, de már megfáradó gonosz vigyort, Balázst kezdte keresni a szeme sarkából, hogy vajon a jegyespár másik fele is ilyen gúnyos-e, de nem sikerült elkapnia. Mire szemével megtalálta, a kóborló szökevény már újra ott ült jegyes mellett és érdeklődve figyelt a szónoklatát megkezdő Thomasra. Mike is a beszélőre fordította a figyelmét és nem kis remegés futott végig a testén. A szabálytalanság remegése, amit eddig csak magában érzett, a WC-n egyszer-kétszer, amikor az ülőke mindkét deszkáját lehajtva csak ült és simogatta a falloszát. Az, hogy ez az érzés egy társaságban éri teljesen új és fantasztikus érzésként hatott a lelke legmélyéről feltörve.

– Egyek vagyunk. – szónokolta Thomas is indulatosan beszéde kezdetén – Egyek és újak. Újak, akiknek természetszerűen a világ formálását kéne vezetnünk életünkkel. De az előző generáció mesterkedései folytán, csak bábok lettünk, akiket az ő kezük vezet, s gondos tekintetük mindutlan felügyel, kivéve ha épp mi figyeljük az elmúlt korokat, szellemszerű testben – itt Manóék felé nézett – vagy ha éppen korunk trónján ülünk és szarunk, bár lassan ezt sem engedik… – itt általános felhördülés következett. Mike nem tudta eldönteni, hogy ezt a tudatlanság vagy a csordaszellem okozta, ő ugyanis régóta tudott a tervezett rendeletről, mely szerint a WC-ket is megfigyelik, legalábbis az iskolákban és egyéb közintézményekben. Mindenesetre megkétszerezte a figyelmét, mert amúgy is csak nehezen értette a szónoklatot és nem akart még jobban lemaradni – Nézzetek végig a történelmen, melyet oly aljas megfigyeléseik melléktermékeként láthatunk! Nézzétek ezeket a víziókat, mely mégis valóságosabb annál, mint amit rajtuk kívül látunk, akárcsak pont ezt az ötvenhatot! Hát kik irányítottak, kik vezették a forradalmakat, kik által mozdult előrébb a világ? Hát normális dolog, hogy csak negyvenes éveinktől kaphatunk jogot a víziók megtekintésére? Hát van értelme, hogy saját szüleink és más öregek kérik számon tetteinket és nem fordítva? Mily mesterségesen bebiztosították a hatalmukat, s ha nem engedelmeskedünk, kitaszítanak a társadalomból lényegében és az Öntörvényűekhez hasonlítanak minket…

Mike töretlen lelkesedését egy pillanatra megszakította a reggeli jelenet, azzal a különös Öntörvényűvel. Mit is mondott? Este. Az ágyban. Folytatásos „fantasy” történetek. Amiben ő a főszereplő… De mondjuk nem pont olyan lenne, mint ő, az túl lehetetlen, inkább mint…

– De persze nem baj, ha nem fejlődik a világ, hiszen a fejlődés megállásával, mindig hanyatlás jár, vissza az őskorba, amikor még a nyers akarat érvényesült…

… mint Mr. Wittgenstein! Igen, hiszen végig a saját álmait szőtte bele a lázadó figurájába, játszhatna pont ezzel!

– … tudás, a szeretet és a tisztelet helye. Emberek, ne tegyük ezt! A jövő kulcsa a mi kezünkben van!

Mike hirtelen nagyon lelkes lett, holott már máskor is fantáziált dolgokon és koránt sem tudott volna ésszerű okot mondani, hogy ez miért lenne más. De mégis érzett valamit, bár talán csak a körülötte lévők lelkesedése ragadt át rá.

Elmerültségében teljesen kizárta Thomas hangját és elkalandozásában még a fenekét is megvakarta ösztönösen, pedig ilyet talán még soha sem tett. Ugyanakkor számára csak pár pillanatig tartott az egész, a társaság órái, leszámítva persze Manóét és Balázsét, egyszerre kezdtek csipogni. Vissza kell térniük a valós térbe. Így hát illedelmesen elbúcsúztak, kikapcsolták a gravitációs rögzítőket és indultak. Mindamellett Mike már máshol járt, nem is hallotta, csak tudata alatt a Thomasnak kijáró lelkes tapsot és éljenzést, egy távoli világ távoli zugában egy szökőkút előtt járt, ahol oly szabadok az emberek, hogy azt korábban elképzelni se tudta. Mintha nem is ő képzelné, annyira újnak és szépnek tetszett az egész. Csupán Dorotheé látványa zökkenthette ki. A nevelőapja, egy gazdag lord, látva, hogy végzett a töri lecke „jegyzetelésével” a lány, azonnal megjelent érte kocsival. Pedig Mike egy kerülővel és egy kifogással szívesen haza kísérte volna a lányt, persze szíve mélyén tudta, hogy úgyse merte volna. Túl sok a változó és a lehetőség és persze semmi sem úgy alakulna, ahogy ő szeretné…

Nem úgy, mint Mr. Wittgensteinnél. Ő bárkinél jobban tudná mit kell tenni, még Marczis Balázsnál is, ebben Mike biztos volt, hiszen ezt ő, maga Mike garantálta. Ha ők ketten találkoznának, Balázs tisztelettel biccentene felé, megérezve azt a rejtett hatalmat és a lelki nagyságot. Még Manó is abba hagyná Balázs hajának a simogatását és teljesen el is feledkezne Balázsról, s csak bámulná Mr. Wittgensteint, aki csak ráérősen csavarintana egyet szakállán és a legfurcsább és leglázadóbb dolgokat mondaná. Balázs egészen hülledezne.De még ez a találkozó sem lenne olyan érdekes és izgalmas, mint amikor Mr. Wittgenstein dolgozik élesben, például egy magasra lövellő szökőkútnál.

Mr. Hancon először a nappali vízió kivetítőjén, majd élőben követte idősebb fiát, amint álmatagon fellépdel a szobájába. Teljesen illetlenül nem kért az elkészített vacsorából, a történelem házi feladatáról nem beszélt. Kis híján köszönni is elfelejtett, majd mikor mégis megtetette, álmatag, gúnyos mosolya akkor sem tűnt el az arcáról.

Mike az ágyába mintha menekült volna, az esti szertartásokat, illetve a fogmosást és a pizsama felvételét csak futtában tette.

Amint párnáját feje alá tette, lehunyta a szemét és világára sötétség borult. De még nem aludt, nem, nem, nagyon is éber volt. Szemei előtt egy új világ kezdett kibontakozni, egy alakkal, aki senki véleményére nem hallgat, akit csak a saját lelki belső világa érdekel. Öntörvényű, de nem lecsúszott alak. Lázadó. Lázadó, akinek hatalma van új világokat teremteni a kedve szerint, még ha nem is mindig akar. Ja, és imádja a lazacot, akárcsak ő, ez alap. – szögezte le magában Mike.

Mert igen, még nagyon is nem aludt, hosszú percekig, mint máskor, mikor illedelmesen csak ha fáradt volt, feküdt le. Nem érdekelte, hogy mit gondol róla az apja, annak feleségei, az anyja és annak a férjei vagy akár a testvérei. Talán még Dorothée véleménye sem érdekelte volna ebben a pillanatba, ha a lány megjegyezte volna, hogy milyen már-már illetlen pózban alszik.

Mert Mike nem aludt. Nem, nem.

Életében először álmodott, habár nagyon is ébren volt, s elméjével egy messzi világba repült…

Posted in Disc one | Comments Off on 30.41

…út…

Posted on August 23, 2010 by hummogo

Egyelőre itt olvasható:
…út… 1. rész
…út… 2. rész

Posted in Disc zero | Comments Off on …út…