Az időt sajnos nem lehet befolyásolni, ami megtörténhet az meg is történik. Egy reggel arra ébredtem, hogy Dia eltűnt. Éppen Rio de Janeiroban szálltunk meg, kicsit elszakadva a cirkusztól, azon kevés turisták egyikeként, akiket sokkal jobban érdekelt a strand, mint a világhírű Jézus szobor, amely a város fölé magasodott. Ha hosszabb ideig maradtunk volna, talán felkeressük a város nevezetességeit, de inkább csak paródiából, mint komolyan érdeklődve, magunkban nevetve a többi látogatón.
Mikor felébredtem az ötcsillagos szálloda hatalmas, tengerre néző szobájában rögtön tudhattam volna, hogy baj van. Deszka reccsent alattam. Az ágy elkorhadt és száz évesnek tűnt, akárcsak körülötte minden egy fél méter sugarú körben. Tudtam, sok pénzzel lehet majd csak a személyzet pletykálásának gátat szabni, de figyelembe véve az este még szenvedélyesnek tűnő, borgőzős szeretkezést, úgy gondoltam megérte. Nyugodtan ültem fel az ágyon, bár feltűnt, hogy ismeretségünk során talán először ébredtem fel később a hétalvó Diánál. Gondoltam kávét vagy habos kakaót rendel a másik szoba telefonján a lenti bárból, esetleg megmártózik a nappaliban kéklő medence vizében.
Ha korábban megkérdezik, minden bizonnyal azt mondom, hogy nélkülem biztos nem hagyná el a lakosztályt, a szállodát meg pláne nem, de aztán döbbenten vettem észre a levelet a párnáján. (Valójában a franciaágy minden párnája az övé volt, ezt az önzést első közös együttlétünk óta gyakorolta.) A pulzusom az egekbe szökött, amikor kezembe vettem a kézzel írt egysorost: „Ennyi. Nem bírom tovább. Ég veled!”
Ekkorra végre leesett, hogy komoly baj van. A sorok színpadiassága nem foglalkoztatott, akárcsak én, Dia is hajlamos volt még a legőszintébb érzelmeire is rájátszani. Ismertem gyerekként is és a megismerkedésünk óta eltelt négy év alatt összesen kétszer veszekedtünk komolyan, mint később megbeszéltük, akkor is csak azért, hogy tányérokat és lámpákat dobálhassunk egymás felé. Talán, ha nem éreztem volna már este is valamiféle nyugtalanságot, amit a különböző helyi italok és fröccsök ügyesen elnyomtak, akkor most is csak játéknak véltem volna a viselkedését.
Így viszont ijedten kaptam fel az úszónadrágnak is használt sortomat, azt a rózsaszín inget, ami csak Dia szerint állt jól és a flipp-flapp papucsomat, amiben hamarosan végigtotyogtam a tengerparton.
Rövid és kétségbeesett keresgélés után, a reménytelenség átjárta minden porcikámat, a rendőrségre mentem, igaz sejthettem volna, hogy ez nem lesz jó ötlet. De hát Diával kapcsolatban ilyen bizonytalanságot legfeljebb a megismerkedésünkkor éreztem. Akkor is pont attól féltem, hogy nem jön vissza. De akkor visszajött.
A budapesti vidámparkban dolgoztam, sem én, sem Dia akkor még nem rendelkeztünk a mostani különleges adottsággal. A kisebb szellemvasútnál voltam ügyelő, a meleget leszámítva hálás munka volt, ugyanis kicsi volt a forgalom és egész nap olvasgathattam különböző filmes újságokat (akkoriban ez érdekelt). Csak pár anyuka tévedt arra a csöpp kisgyermekével, akik amúgy is annyira féltették apróságaikat, hogy felesleges volt ellenőriznem a csatokat és a biztonsági öveket, hogy elég szorosak-e, igaz, hogy fontosnak tűnjek, mindig megtettem.
Szinte soha nem jött senki vissza, kivéve Dia, aki rögtön kétszer. Egyedül volt a vidámparkban, hatalmas vattacukorral és mindkétszer mosolygott rám. Szinte meghaltam a vágytól, hogy utánamenjek, hogy kövessem és pénz, állás, ide vagy oda, majdnem meg is tettem. De nem és úgy éreztem, talán oda az életem egyetlen esélye, hogy jó legyen. Akárcsak most, csak most már a vidámparkkal ellentétben biztosan tudtam mit veszítek.
Amíg az őrsön bevezettek egy irodába, még az átlagnál is nagyobb tisztelettel bántak velem. Nem azért, mert felismertek a cirkuszból, Rióban, igaz telt ház mellett, de csak egyszer léptünk fel és amúgy sem volt rajtam a jelmezem és nem is azért, mert egy láthatóan megtört, hetvenéves figurával illik tisztelettel bánni, hanem mert külföldi létemre tökéletes helyi tájszólásban beszéltem a nyelvüket. Azt nem tudhatták, hogy az én helyzetemben ez nem volt akkora teljesítmény, ráadásul a spanyolnak csak igen lustán álltam neki, pusztán két hónappal azelőtt, ráadásul a francia szép dallamossága után, igen kevés lelkesedéssel. (Egyébként, valójában nem tudom mi okozta az ellenérzést bizonyos nyelvek iránt. Az olaszt, a németet, a görögöt és az észtet örömmel tanultam, az utóbbit pár hét alatt csupán, ellenben az oroszt, a portugált, a finnt komoly ellenérzésekkel. A kínait és a japánt, nehézségük ellenére imádtam, különösen az írásjeleket, az utánuk tanult koreait azonban, Diával ellentétben legszívesebben a holtnyelvek közé száműztem volna. Talán az egész hátterében az állt, hogy életem nagyobb részében csak angolt és magyart beszéltem viszonylag tűrhetően és ezek valami különös, nyelvészetileg nehezen igazolható elvárást oltottak az elmémbe a nyelvek iránt.)
Miután elmagyaráztam, hogy egy eltűnt személyt keresek, az irodába egy fiatal, ám de roppant komor tiszt lépett be, aki személyleírást kért Diáról. Itt kezdődött a baj. A keresett személy nevét még meg tudtam mondani.
– Vörös haj, fehér bőr, kék szem, kicsit szeplős arc… Általában.
– Általában? – kérdezett vissza és mintha egy pillanatra mégis kételkedett volna az amúgy hibátlan szókincsemben – Mennyi idős a Hölgy? – kérdezte.
– Hát – bizonytalanodtam el – valahol tizennyolc és harminc… Legyen inkább tizennyolc és negyven között.
A rendőr furcsán nézett rám, majd mintha hirtelen megvilágosodása lenne, megnyugodott.
– Elnézést az indiszkrét kérdésért, de pontosan milyen kapcsolatban is állnak?
Azt kellett volna mondanom, hogy a lányom vagy inkább az unokahúgom, akivel rég találkoztam, ezért kevésbé ismerem, de számomra fontos és közeli rokon. Ehelyett elmondtam az igazságot, hogy Dia a barátnőm és a szeretőm.
– Nos, tudja bácsika – mondta és becsukta a füzetét, amibe eddig jegyzetelt – Ahogy a mondás is tartja, ami Rióban történik, az sajnos és szerencsére Rióban is marad. Kivéve a foci.
És jóízűen nevetett a saját viccén, én meg gondolkoztam azon, hogyan magyarázhatnám meg további félreérthető kínlódás nélkül, hogy Dia nem egy szenilis vénember alkalmi kurvája, amikor az egyik alkalmazottja lépett a tiszt mellé, nagy csörtetéssel vonulva és bár sugdolózni akart, közelebb hajolva feletteséhez, tisztán és pontosan értettem amit mond:
– Főnök, ez a fickó a bűvész!
– A cirkuszból? – kérdezett vissza a komorszemű tiszt. Valószínűleg azért ő is látott pár plakátot az utcákon.
– Igen, de ami fontosabb: körözés van kiadva rá. Mégpedig – tette hozzá az alkalmazott nyomatékosan – elég magas helyről.
A tiszt rám nézett.
– Hát akkor – mondta kicsit hangosabban, hogy én is értsem – Kérjünk tőle elnézést és vigyük egy olyan cellába, ahonnan nem tud megszökni, még bűvész létére sem.
És valóban, némi plusz mentegetőzés és adat felvétel után (sajnos, olyan több oldali fotósorozatot nem csináltak táblával, mint a filmekben) egy rácsos cellába kísértek. Végig néztem a rácsokon. Nem tudom mit hallottak a mutatványomról Diával, de valószínűleg azt hitték, hogy tényleg csak mutatvány, ami előkészületeket igényel és itt helyből nem lehetbne megcsinálni (persze, ezért nem lehet hibáztatni őket, mutatványért megy az ember cirkuszba, nem varázsaltért). A közönség egy apró dobozt látott, amibe a bűvész (én) bepasszírozza gyönyörű segítőjét (Dia), rácsukja a fedelet, majd rögtön ki is nyitja és ta-damm! A lány sehol.
Természetesen ebben még nem lenne attrakció, ha a mutatvány nem lenne elképesztően gyors kivitelezésű, és ha a Nemzetközi Bűvész Egyesület nem ajánlott volna fel több mint 90 millió dollárt a megfejtésért (amit természetesen csak a bizottság kijelölt tagjai láthatnak, hogy magát a mutatványt ne tegyék tönkre.) De senki, még a társulat többi tagja sem ismerte a trükköt. Mondanom sem kell, hogy azért, mert nem volt trükk. Pontosabban, nem olyan, amit a bizottság elhitt volna. Ránéztem a rácsra és az oszlopai közötti hézagok méretét saccolgattam. A kezem elkezdett kisimulni.
Dia annak idején ott várt rám zárás után a vidámparkban. Késöbb azt mondta, hogy órákig gondolkozott, hogy mit mondjon, mit hagyott a szellemvasút egyik kocsijában, hogy beszélhessen velem. Az nap este mind a ketten leettük magunkat gyrossal és csókolóztunk a Budai várban. Úgy érzem ennek így kellett lennie.
Átszaladt testemen a jól ismert, már-már idegtépő bizsergés és mivel sok időt adtam le gyorsan, kicsit meg is szédültem. Mindezt Dia apjának köszönhettük, aki neurobiológus volt, de későbbi olvasmányaim alapján mondhatom, a férfinek annyi köze volt ehhez a szérumhoz, mint Dr. Jekyllnek az alakváltoztatáshoz. Jó úton járt, de a kulcsmomentum egy hibásan leszállított alapanyagnak volt köszönhető, amire azóta sem sikerült fényt deríteni, így a kísérlet megismételhetetlen maradt. Szívesen mondanám, hogy mint Pókember vagy Hulk tisztában vagyok a képességem pontos mibenlétével, de dacára az elolvasott könyveknek, a vegyszer mibenléte meghaladja a felfogásomat.
Azt tudom, hogy bár a gyerek test épebb és energikusabb egyedfejlődési szempontból, mégis, ahogy most is, ha hetvenévesből hatévesre váltok az energia felszabadulással jár. De összesen ennyit értek, meg azt, hogy a gyermeki test kisebb, átfér a rácsokon, belefér a bűvész doboz rejtett rekeszébe, ahová Dia felnőtt teste nem férne és a gyermeki agy valóban jóval nagyobb kapacitásokkal rendelkezik és villámgyorsan megtanul nyelveket. Dia zsebpénzt kapott, egy elég különös rendszer szerint, részt kellett vennie apja, már-már flúgos, de többnyire ártalmatlan kísérleteiben. Csórók voltunk és szerettünk élni, így egyszer én is felhajtottam egy kémcsőnyi löttyöt. Dia szerint ez is meg volt írva valahol a nagykönyvben és azt én is elismerem, hogy ehhez egy kolosszális véletlen kellett.
Átosontam a rácsokon, átemeltem gyorsan kinőtt ruháimat, amik leestek rólam a méretváltozáskor és visszaindultam az iroda felé. Eszembe jutott valami, rájöttem, hogy nem gondoltam át elég rendesen Dia levelének a tartalmát. Azt írta „Ennyi.”. Ez be kell látnunk több, mint szemtelen. Különösen ahhoz képest, hogy mennyire szerettük egymást. Tökéletes társak voltunk, mint testileg, mind lelkileg. Amiután az apja elvégzett rajtunk egy sor vizsgálatot és titokzatosan hümmögött, felmentünk Diáék lakásába, bezárkóztunk a szobájába és szeretkeztünk. Sokan mondják, hogy a partnerrel az első szex a legjobb. Ez nálunk biztosan nem így volt.
Nem tudom, hogy szimplán nem tűnt fel vagy csak az élvezettől nem tudatosítottuk. Abban az orgazmusban a gyermekkori első önkielégítéstől, az öregkori újra egymásra találáson át minden benne volt, sőt talán több is… Másnap szótlanul ballagtunk az utcán, én nem tudtam mit mondani. Dia egyszer csak, elhaladva egy cukrászda mellett fagyit kért. Bár igazából én télen is ettem jégkrémet, akkori szórakozottságomban azt vágtam rá, hogy hideg van. A következő pillanatban valami lehúzta a karomat.
– De én akkor is fagyit kérek! – mondta Dia lentről és amikor odanéztem egy nyolcéves lány mosolygott vissza rám. Elképedve sétáltunk vissza hozzájuk (természetesen kapott fagyit), ahol azonban egy meglepetés fogadott. Az ajtók nyitva voltak és egy halom kutató kinézetű férfi állt ott, de Dia bogaras papájának nyoma sem volt. Felragadták a nyolcéves kislányt, engem megbilincseltek és betuszkoltak egy sötét autóba.
Féltettük egymást és szerettük. Dia gyakran még a hollywoodi romkomokon is felháborodott, ha úgy érezte, hogy a szereplők nem szeretik annyira egymást, mint mi. Az egyik ilyen az volt, amikor a női karakter egy levéllel szakított.
– Mi az, hogy „ennyi”!? Ilyet akkor mondasz, ha tele vagy és nem bírsz többet enni… Ilyet nem mondhatsz egy kapcsolat végén… Miből ennyi? Ennyi ideig kellettél? Ennyi telik tőlem!? – teljesen ingerült volt, igaz egy kicsit ittas is, amivel és a vele járó oktalan dühével mindig megnevettetett – Én csak akkor írnék neked ilyet, ha elfognának… Akkor tud ez egy jel lesz, hogy csak kamuból szakítok…
Jó, jó, nyilvánvalónak tűnhet így leírva. De kinek jut eszébe egy részeg eszmecsere, amikor ott hagyta a barátnője… Pff…
Beléptem a komorképű tiszt irodájába. Egész közel lopóztam hozzá mire észrevett.
– Hé, emberek! Mit keres itt ez a meztelen kölyök!?
És már lökött is volna ki, amikor a pisztolya felé nyúltam. Egy laza legyintéssel félre akarta lökni a kezemet, így jó ócskán meglepte, amikor egy férfi kézbe ütközött. Ráfogtam a fegyvert. Csak addig öregedtem, kábé negyven éves koromig, amíg felismert. Döbbenten hőkölt hátra.
– Felesleges ámuldoznia. – mondtam – Késöbb se maga, se más nem fogja ezt igaznak hinni.
Közben elhátráltam az ajtóig és elfordítottam a zárat. Szerencsére a tiszten és rajtam kívül nem volt más belépésemkor az irodában, jobban jött ki a dolog, mint vártam, így van pár percem kérdezősködni. Feltéve, hogy a tiszt valami titkos gombbal vagy máshogy nem jelez az alkalmazottainak.
Elképzeltem, mit tenne a helyemben Dia. Valószínűleg felpróbálná a tiszt asztalon heverő rendőrsapkáját, majd vadítóan és szexin elsétálna az ablakig és kiszökne, mint egy igazi mesterbűnöző. De Dia nem volt itt és én éppen ez ellen szerettem volna tenni valamit. Ha ő lett volna a rossz kisgyerek, akkor én voltam a jó. Letettem az asztalra a pisztolyt és elemeltem róla a kezem. A testemet egy fokkal fiatalabbra vettem. A negyvenes külső jó volt tekintélyparancsolásra, a harmincas eleje pedig együttérzésre számíthatott a hasonló korú tiszttel.
– Ez… Fantasztikus! – mondta. Igen, tudom. – gondoltam, ahogy Dia is tudta, aki sok más nővel ellentétben, akik ezzel a képességgel az örökfiatalságot választották volna feltehetően, mókásnak tartotta a dolgot és az életkorok teljes spektrumát bejárta. Számomra a legdögösebb egyébként ötven körül volt mindig is, egyedül a szeplői hiányoztak.
– Figyeljen – szólítottam meg, hogy a mondandómra koncentráljon. Tudtam, hogy nehéz lesz, hiszen egy olyan ember állt előtte, aki bárki lehet, kisbabától csoszogó öregig. A bennem élő nyomozó sztereotípiának ez maga volt a pokol.
– Figyeljen – ismételtem meg – Meg kell mondania, hogy hol vannak az Aeron bűnszövetkezet fejesei. Érti?
– Tessék?
A fickó még nem tért magához. De ez még hagyján. Ami rosszabb volt, hogy a nevén szólították és kopogtak az ajtón. Egyre hangosabban. És én még nem tudtam semmit, ami Dia nyomára vezethet.
– A barátnőmet elrabolták. Ők küldték, valószínűleg az Interpol vagy a Brazil állam nevében a feljelentést. Ez egy kis utánajárás után maguknak is nyilvánvaló lesz. Az Aeron.
Egyre hangosabban kopogtak, sőt már a kilincset is rángatták.
– Semmit nem tudok az Aeronról. – mondta a kapitány. Talán nem vagyok túl intelligens, de most biztosan tudtam, hogy hazudik.
– Ne vicceljen – mondtam erőteljesen és az eddig békítő szándékkal magunk közé, az asztalra tett pisztolyt, amit a tiszt döbbenetében észre sem vett, újra felvettem és ráemeltem. Ezzel azt kockáztattam, hogyha betörik az ajtót, szinte biztosan le fognak lőni, mint fegyverest – Az Aeron eddig azért nem csapott le ránk, mert tudta, hogy a rendőrség figyeli. Valahogy kicsalták a barátnőmet. Tudnom kell, hova viszik.
Az ajtót valami nehéz és tompa tárggyal elkezdték betörni. Már csak másodperceim lehettek.
– Mit akar maguktól egy bűnszövetkezet?
– Maga szerint?
Az Aeron eredetileg hormoncsempészettel és klónozással foglalkozó illegális bagázs volt, akiről az utóbbi időben a híradóban is sokszor beszámoltak (nem mintha sokat néznék híradót, de ez még nekem is feltűnt). Kapcsolatban álltak azzal a gyógyszeripari céggel, ahol elrabolt szerelmem apja dolgozott. A cég az Aeron irányítása alatt kísérletekbe kezdett rajtunk, rögtön a lötyi megivása után egy nappal, egyre durvább kísérletekbe, később olyat is hallottam, hogy még csak nem is az örök fiatalság receptjét keresték. Amit kerestek, azt én leginkább kellemetlen mellékhatásnak hívtam.
Az ajtó félig betört.
– Maga mit csinál!? – kérdezte a tiszt és ijedten nézett a pisztolyomra. Hát ez az. – gondoltam – akárcsak ma reggel az ágy, csak fordítva. Csak egy ostoba sci-fi író gondolta volna, hogy az emberi testnek, a bőrhámsejtjeinek pontos határa van. Talán a DNS-em okozta, talán más. Ez az, amit az Aeron valójában keresett, egy pusztító vagy teremtő erő. A rozsdás fegyver alkatrészei, bár tisztábbak nem lettek, szemmel látható változáson mentek át, ahogy az anyag egy része (nem az egész fegyver) fokozatosan egyre fiatalodott. Halványan, de valamiért fényleni kezdett. Eldobtam a fegyvert és a kezemet a tiszt felé tartottam.
– Amit magával is fogok csinálni, ha nem beszél! Hol van az Aeron!?
Az ajtó betört, én felkaptam a rendőrsapkát és kiugrottam a nyitott ablakon. Szerencsére első emeleten voltunk, de így is sikerült alaposan megütnöm magam. Sajnos, a sebek begyógyítása nem ment még tökéletesen, bár nem gondoltam, hogy lehetetlen. Gyorsan magamra kaptam az a nadrágot, a feltűnő színű inget pedig bedobtam egy kapualjba. Tizenhét éves voltam és elvegyültem a tömegben. Mire a rendőrség észbe kap, már rég eltűntem, a tisztnek meg, tapasztalatból tudom, úgysem hisz majd senki igazán. Ott létem szinte teljesen nyomtalan marad, egy öregember sétált be, majd eltűnt egy szemvillanás alatt egész Rióból.
Számomra mégis hasznos kitérő volt. A tiszt, mielőtt az ajtót betörték, még elsuttogta az információt, amire kíváncsi voltam. „Repülővel” – tátogta – „Budapest”.
Így hát kezemben a sapkával, haza rohantam pénzért és útlevélért. Nem mondom, hogy nem voltam kétségbeesve, de jelenleg nem volt jobb ötletem.
Haza kellett mennem.
