Búcsú

 

2.

 

Tulajdonképpen bárki álldogálhat egyedül egy házibuliban, egy sötétebb árnyból némán figyelve a sok kis összeverődött csoportot, amelyek közül valahogy egyik sem csábítja, elmerülve a furcsa esszenciában, amit a megivott túl kevés alkohol, a laptopról szóló jó-rossz zene és az ittas nevetés zsivaja tesz ki a félhomályban. Ez a valaki nem feltétlenül antiszociális, talán nagyon is vár valakire, aki nem jött el vagy még inkább túl szociális bizonyos fokig, eljött egy olyan bulira, ahol alig ismer valakit, de ami otthonról érdekes ismerkedési lehetőségnek tűnt, talán most unalmas, nyűglődős badarság lenne. Azon a bulin Te voltál ez a valaki.

Egész közel helyezkedtél el egy társasághoz, hogy azért ne legyél teljesen kirívó a kis szobában, de már nem emlékszel miről beszélgettek, talán valami egyetemről, kezedben egy félig megivott koktél vodkából és valami gyümölcsléből, neked kicsit túl édes. Tizenegy és éjfél felé járhatott valahol, még túl korán ahhoz, hogy elmenj (éjszakaiak talán nem is járnak), de túl későn ahhoz, hogy bármire is még érdemes legyen számítani. Persze, flörtölhettél volna felületes ujjgyakorlatként, de ez akár sikeresen sül el, akár igen kínosan, végeredményben akkor is csak egy felületes ujjgyakorlat lett volna és ennél még az utolsó szalámis szendvicsek levadászása is jóval nagyobb izgalmat jelentett neked. Aztán valamikor, nem tudod pontosan mikor és hogy (talán kicsit mégis hatott az a koktél) észrevetted Őt.

Részben hasonlított rád, szintén magában álldogált, de nem amolyan fennkölt spleenes közönyből, mint amihez hasonlót te éreztél éppen, de nem is félénkségből (igaz egy meghívott lány mások számára idegen ismerőse volt, így ez is benne lehetett volna, de nem úgy nézett ki), hanem azért, hogy téged figyeljen. Fejedben – miután agytekervényeid hálózatán átszűrődött és nem akadt meg egyetlen korábban látott arcon sem, tehát úgy sejtetted (persze hibásan), hogy nem ismered – számos csavarosabbnál csavarosabb kémtörténet, kezdetleges pornográf képzelgést (holott a sötétben nem is láttad az alakját) és zavart félremagyarázást találtál ki.

És akkor elindult feléd. De miért feléd? Miért egyes szám második személyben írom le mindezt, szakítva megannyi irodalmi hagyománnyal, kölcsönvéve a számodra valószínűleg ismeretlen Italo Calvino stílusát (mármint a valós éned számára, nem az itt leírt karaktered számára ismeretlen, hiszen itt művelt író vagy), hiszen ez az alak, Te, valójában az én fantáziámból származol, én teremtettelek, valószínűleg kissé a saját mintámra. És mégis, főhősöm bárki is legyen, akár te, Drága Olvasó, azonosulsz vele, az leszel akit én magamból neked teremtettem. Vágyok rá, hogy felfedezz magadban és én magamban téged, hiszen annyira nem különbözhetünk egymástól, hiszen jelenleg, éppen ebben a közös pillanatban is (ami furcsamód neked éppen most van, nekem meg szintén most, amikor éppen írok, de ez a tiédnél egy régebbi most), ugyanazokban a sorokban, mondatokban, betűkben létezünk. Ám annál fontosabb, hogy megértsd novellabéli önmagad, hogy miért volt olyan fontos ez a találkozás, miért indultál el tudat alatt a másik felé, mi derengett elő homályosan tudatod titkos bugyraiból.

Zeniteden ott van ő vagyis, mint azért sejtheted: Ő, nagybetűvel, jelezve, hogy ez a valaki több, mint a szokásos általános névmás, de még annál is több, mint hamarosan rájössz. Ahogy rád néz, fogságba ejt a tekintete, a szeme és talán a lelke, amit benne látsz. A tudatod alján kavarog valami, később nem értetted miért nem volt világos rögtön, pedig egyszerű: nem itt vártad, hanem másutt, visszasomfordálva a korábbi helyre, de hogy erre rájöjj, hogy ezt megértsd, ugranunk kell az időben, egy titkos, valójában meg nem történt esetre, egy másik beszélgetésre, amely sok más, múlt és jövőbéli beszélgetés gócpontja volt.

 

1.

 

1/E

Te: Ahogy nézel. Gyönyörű.

Gabi: Aranyos vagy. És persze büszke is lehetsz, te csináltad. De mennem kell.

Te: Amit csak szeretnél megteszem, csak maradj. Az egész világot megteremthetem.

Gabi: Ez beteges, te is tudod.

Te: De ez vagyok. Nekem több nem kell.

Gabi: Intelligensebb vagy ennél. Tudod, hogy több kell. És aztán várhatsz is rám ott kinn.

Te: Várhatsz is rám ott kinn? Ott kinn? Ezt hogy érted? Vicces, hogy te nem értesz engem. De tényleg nem értelek. Várhatsz is rám ott kinn… Ez valami kósza gondolat volt? – Ki tudja?

 

1/A.

Te: Francba, francba, francba. A francba. Meg van a világ legjobb története, mint valami égető pára marja az agyam (de szép hasonlat), de egyszerűen cseszettül képtelen vagyok megírni, szavakba önteni. Adott a szerelmes (akit magamról mintáztam) és adott a másik (akibe szerelmes, de az érzés nem kölcsönös) és érzem, itt van a tudatom peremén az egész érzés, de hogy kívülről lássam szavakká kell bontanom. A logika megöli az érzést, ha megmagyarázom a motivációkat, az érzéseket már nem tudom leírni. Pedig muszáj. Az alkotás az életem, nem is. Én vagyok az alkotás és ha a mű gyenge, én vagyok gyenge. Talán eljutottam a saját határomig. Ennyi… Pisztolyt nyomok a halántékomhoz. De akkor is… Miért nem szereti a lány a fiút? Talán csak félek megtudni? Ha Andrissal és Annával lenne ugyanez, mit mondanék nekik? Azt, hogy baszhatják. Látszik, hogy nem illenek össze, szimplán, mert… Mert nem tudnak megbeszélni semmit… Nem bíznak egymásba… Na, lám a logika győzedelmeskedett, az érzés meghalt… De nem, játsszuk tovább! Ezt nem én mondtam, hanem mondjuk Anna mondta. Én nekem még fáj, leírom majd a monológokat. Az elbeszélő… Az érzéketlen elbeszélő pedig Andris vagy Anna lesz.

 

1/B

Te: Nem engedik, hogy külön költözzek. A barátaimat lehülyézték. Gyűlölöm őket! A saját szüleimet! Most csodálkozol? Ez elég természetes érzés, ilyen a karakterük. Nem akarják, hogy már ne kelljen gondoskodniuk rólad. A te szempontodból megfosztanak a szabadságodtól. Mindkét szempont érthető felülről nézve. Ha mindent felülről néznék, akkor nem lennének érzéseim. Vegetálhatnék egy cserépben. Én csak tanácsot adok. Kezdek úgy beszélni, mint egy skizofrén. Kezdünk úgy beszélni. Haha! Amúgy nem hiszem, hogy a skizofrénia mesterségesen létrehozható. Amit olvastam róla, az alapján hiába lelki betegség, főleg örökletes. A szüleid meg tuti nem azok. Szüleink. Na, mindegy azért eljátszom a dologgal. Kitalállak. Szexi leszel és kívánatos. Ez csak természetes. Másrészt a nevedet nem tudom. És hát barkobázni is igen nehéz lenne veled…

 

1/C

Te: Nyertem.

Ő: Ez van, gyorsabban futsz. Legyőzted a képzeletbeli barátodat. Gratulálok. Dicsekedj vele!

Te: Vicces lenne, ha akárcsak említenélek téged. Persze, annyi is lenne az újdonsült párkapcsolatnak. Hamarosan meg kell válnom tőled. Mondjuk most.

Ő: Sejtettem.

Te: Nem merném bevallani, de amúgy szeretlek. Nagyon. Mert hát pont olyan vagy, amilyennek lenned kell.

Ő: De ez nem egészséges.

Te: Már amúgy nem is kívánlak.

Ő: Mondom, hogy beteges. Egy maszturbációt hasonlítasz össze egy valódi szexszel? Pff…

Te: Nem tudom, hogy juthattam el idáig… Valószínűleg az írás… Meg talán a magány… Mármint a valódi magány vagy nem tudom. Mindegy. Azért múzsának megmaradsz? Ebben ő annyira nem jó… Viszont most, menj! Nincs kedvem búcsúzkodni.

 

1/D

Te: Hogy hívnak? Ma szakítottam a párommal, szóval jogom van tudni. Szükségem van valakire.

Ő: Jogod van tudni!? Vadbarom. Mindegy. Mert nem árulhatom el, ez olyan, mint egy fordított egyiptomi név mágia, csak itt ha tudod a nevet nem a szolgáddá teszed a másikat, hanem felszabadítod. Ha már meg tudsz nevezni, elkülönítesz az agyadban és elvesztesz. Amúgy is, amilyen hasonlóak vagyunk, talán ugyanaz a nevünk.

Te: Könyörgök…

Ő: Gabi vagyok. J

 

3.

 

Le se kell írnom, hogy kinek a hasonmását láttad azon az estén, ott a bulin. „A várhatsz rám ott kinn”, ennek a furcsa entitásnak az utolsó, általad kitalált, de még sem értett mondata hirtelen világos lett. Gabi eljött a valóságba. De erre csak hetekkel később döbbentél rá és csak fokozatosan. Először csak a haja színe stimmelt, de hát ez nem csoda, mindig is a vörös volt a gyengéd. Ez még nem adott okot neked a gyanúra, végül is nincs olyan sok hajszín a világon. Aztán az érdeklődési köre, minden érdekelte, ami művészet, de amíg téged az írás, a dolgok logikába rendezése érdekelt, őt a zene és a képek. Te az érzelmeket szeretted volna megkötni, lehorgonyozni és láthatóvá tenni, ő a megkötések mögött kereste a láthatatlant. Csodálatosan kiegészítettétek egymást. Itt már néha el is viccelődtél magadban, hogy jé, hogy kitaláltad ezt a lányt korábban. Aztán a szeme színe. A hangja. Az öltözködési stílusa. (Tudni kell, hogy az arcát pontosan sose láttad a képzeletedben, ahogy ez már csak a képzelődésnél megszokott. (kivéve, ha festő vagy.)). És végül a neve. Igaz, nem Gabinak hívták, ez tény. De az álneve, amit facebookon és más közösségi portálokon használt, nos ez a név, Gabi volt. Ekkor ledöbbentél. Ez mindenesetre különös. De kinek mondhatnád el, hogy te, pláne te, aki íróként annyi karaktert találtál ki és annyi maradt csupán a fejedben, miért találod ijesztőnek ezt a lányt. Azt mondanák, hogy talán (és mi van, ha tényleg? – gondoltad) csak utólag magyarázod be ezt az egészet és annó nem is így képzelted volna el.

Pár dolgot azért tisztáztál magadban rögtön az elején. Először is, amikor a valódi nevén nem találtad a facebookon, a buli után, lefogadtad, hogy csak képzeled, skizofréniád immár valóságossá vált. Sok kutatás és beszélgetés kellett másokkal, akik ott voltak a bulin míg ennek ellenkezőjéről meggyőzted magad. Gabi vagy álGabi vagy valódiGabi vagy szóval ez a valaki létezett. Nem őrültél meg.

A másik, amiben biztos lehettél, hogy furcsa mód neked Ő nem jött be. Nem tetszett. Pedig szeretted volna, hogy tetsszen, sőt biztosra vetted az elején, hogy te felkeltetted az érdeklődését. Találkoztatok párszor egy közös film ürügyén, ami később színdarab lett. Szeretted volna szeretni, mert úgy érezted szeretned kell. De persze a korábbi skizofrén dologról sosem beszéltél és ő sem tett ez ügyben vallomást. Valahogy úgy érezted, nem bízhatsz meg benne. Nem teljesen úgy működik, ahogy szeretnéd. Nem azt mondja, amit te kitalálsz, nem mindig akkor mosolyog. (És persze profi hosszútávfutó. Te se voltál rossz, de sose nyertél versenyeket és Gabira valló játékos bosszú lehetne, hogy a valóságban csak azért is úgy jön át, hogy lehagyhasson… De mégis…).

Nem tudtad mi legyen. Már jó ideje nem ment az írás, egyedül ebből a színdarabból látszott alakulni valami (azért ez is különös, nem? Hogy pont, ami vele… De hát minek magyarázom, hiszen végül is rólad beszélek, nem de? :P)

Hogy mi lett a vége? Nem szívesen mondom el… Úgy érezted a lány egyre türelmetlenebb lesz, hiszen akart valamit, de te se nem bátorítottad, se nem utasítottad el. Túlságosan Ő volt az. És persze, úgy volt kitalálva, hogy azért félénk legyen a magánéletben, így biztosra vetted, hogy nem fog lépni. (Hogy miért félénknek képzelted, jó kérdés, de ehhez már egy pszichoanalitikus kéne). Nem szeretted, pedig nála tökéletesebbet (szó szerint) máig nem tudsz elképzelni. Veled lehetett a baj…

Végül, tettél egy próbát. Úgy mentél el találkozni vele, hogy minden korábbi érzést, ismerősséget kitöröltél a fejedből. Aznap este csak egy órára ért rá, héttől nyolcig. (Bár számmisztikailag vagy más szempontból ennek az időpontnak semmi jelentősége nincs, mégis fontos megemlíteni, mert te igenis fontosnak érzed.) Két percbe telt (amiben benne volt a köszönés és ahogy elmegy mosdóba, tehát amikor nem láttátok egymást). Igaz, csak felületes dolgokról beszélgettetek. Igaz, kiderült, hogy pont ellentétes az ízlésetek sok területen. Igaz, leöntötted magad kávéval.

De a világ helyre zökkent (anélkül, hogy az elmúlt évtizedekben tudtad volna, hogy nincs a helyén). Minden úgy mozgott, ahogy kellett. Átmehettél egy nyolcsávos úton és nem csapott volna el kocsi. Ha mégis, az sem baj, úgy kellett lennie. Mert minden végtelenül tökéletes és könnyű. De ezt nem tudtad volna leírni. Persze, balgán azt hitted, hogy tényleg minden rendben és ez nem csak egy rossz megérzés. Elkísérted a Blaháig azt blöffölve te is arrafelé mész (ez a Blaha is fontos, akárcsak a héttől-nyolcig). Elbúcsúztatok, megbeszélve a következő találkát. Ő leszállt a kombínóról. És te akkor utána.

Kérdem én, mi a franc ütött beléd? Miért nem hagytad csak úgy menni? Mi motoszkált benned? Megfogtad a karját, ő zavartan visszanézett, azzal a nézéssel, amit úgy szeretsz. Tudtad, hogy siet, de azt is, hogy ez így nem mehet tovább. Hogy az élet rövid. És ezt, mint egy valódi őrült, olyan őrült, mint amilyenek a skizofrének is, elhadartad neki, aztán meséltél Gabiról, a másikról, aki valójában ő és előadtad az egész históriát, kicsit zavartabban, de élet hűbben, mint ahogy ez az egész novella valaha is visszaadhatná. Hallgatott, amíg befejezted.

Az esti város élt, az autók és újabb villamosok elzúgtak, az emberek zsivaja, mint más dimenziók elhaló üzenetei tűntek el mellettetek. És most pont te voltál az a barom, aki némán fürkészte a lány arcát. Úgy gondoltad megérti. Mert most pont te vagy ilyen, aki ostobaságokat fecseg és máskor majd ő lesz. Írtál, tudtad (legalábbis azt hitted, hogy tudtad) a végső igazságot. Valójában csak egy ember van a világon és annak sok-sok másolata, aki éppen máshogy érez, épp másszögből látja a dolgokat. Az emberek, az autókban ülők, a város, mind-mind lehet, sőt bizonyára lesz is ebben a helyzetben, mint most te. Az elképzelhető alternatívák, az emberek, akik belül mind azonosak és az ilyen pillanatokban, amikor a lelke legmélyéről szól valaki, a legalapvetőbb lényét karcolgatva, amikor valaki egy szívbe markoló könyvet olvas, akkor hiába a más helyzetek, szögek egymásra találtok.

Ő mosolygott. Nem értetted a mosolyát (ahogy annó Gabi szavainak az értelmét sem értetted). Lehámozta az ujjaid, ezután valamit mondott, amire nem emlékszel, egyszerűen nem tudod felidézni, majd elment a találkozójára. Soha többé nem láttad. Ez nagyon fájt.

Nagyjából tudtad merre lakik, tudtad kombínóval jár, elképzelgetted, hogy összefuttok, mindig máshogy lejátszva ezt a jelenetet a fejedben. Aztán kiszámoltad egy matekos ismerősöd segítségével (belekalkulálva a kombínó sűrűségét, azt, hogy ő és te mennyit utazol rajta, illetve mennyire közel kell felszállnotok egymáshoz, hogy lássátok egymást) és arra jutottál, hogy átlagosan két évente egyszer találkozhattok így. Átlagosan, tehát ez sok év alatt lenne igaz, nem rögtön az első két évben. Addig te is, ő is hatszor költözik máshova. – magyarázta a barátod. Házi bulikra nem járt, facebook chaten nem láttad (talán letiltott), a közös ismerőseitekkel nem voltál jóban, az utána való nyomozást pedig elvből elvetetted. Teljesen eltűnt, mint egy gondolat. Talán, gondoltad mostanában, talán nem egy megvalósult Pygmalion történet volt, talán csak a Gabi név egyezett és egy sor belemagyarázás. Vagy mégiscsak képzelted az egészet.

Eltelt hat hónap eseménytelenül (jó azért pár e-mailt írtál a közös darabbal kapcsolatban, de nem kaptál választ). Sem tanulságot nem láttál az esetben, sem esélyt, hogy bármi is történjen. Végül, úgy döntöttél lezárod. A darab óta nem írtál semmit, itt volt az ideje. Kellett már a pénz is. De nem ment, csak a sebeket szakítottad fel. Felálltál, jártál egyet. Eldöntötted inkább ács leszel.

Aztán eljátszottál a gondolattal, hogy hogyan mesélné el egy ismerősöd. Megjelent a monitoron, szinte magától egy sor. Majd még egy. Bár fájtak az emlékek egy kedves pillantást éreztél magadon és ez megnyugtatott. Újabb sor. Majd megint egy. Egy hajszál hullott a monitorra. Mintha kicsit vörösebb lett volna, de nem érdekelt, félre söpörted. Írtál, egyre jobban belejöttél, egyre jobban belejössz, míg végül már nem is te írsz, hanem valaki más, aki eggyé válva mesél nekem. Nekünk.