„O nulla!
Inter ea penitus animis, in quantum fieri potest illa modica Acta, quae ultima a miseram, lacrimis in lineis Geneva dapibus comitissa domina Lautriv.
Confidens honestate
Miss Livia Lautriv Vivien.
Last salvus XXIII octobris Sherwood”
150. oldal
Ez idő tájt nem az ösvényen haladtam, ugyanis nem sokkal korábban észrevettem, hogy a nagymama gyűrűje lecsúszott az ujjamról. Úgy sejtettem, ennek akkor kellett történnie, amikor éppen félre hajtottam egy út fölé hajló ágat. Valószínűleg a kis ékszer megakadt egy kiálló, sápadt göcsörtben és ott is maradt, de sajnos, ez egy olyan rejtély, amit már minden bizonnyal sosem oldok meg. Mert akkor és ott, hogy egy széles kanyart és ezzel az időmet spóroljam, törpemamutomat levezettem a kitaposott útról. Ekkor hallottam meg a már említett első kiáltást. Alaposan megrémültem, talán ijedtemben le is bukfencezem Sütőtökről, ha a kedves állat nem nyúl hátra az ormányával és a derekam köré hajtva azt nem tart meg.
Egy nagyjából velem egy korú fiú feküdt az ösvényektől távol, az erdő közepén, ő kiáltott félelmében. Körülötte megannyi fémes színű hordó gurult szét, egyiknek kiborult folyékony tartalma: gyúlékony, kék olaj volt. A fiúnak gondosan ápolt arca és félelme ellenére is értelmes szeme volt, karja vékony, aranyozott, nemesi származásra valló ingje szét volt gombolva testén, kivillantva ha nem is túlzóan, de kissé testes, izzadságtól zsíros felsőtestét. Ám őt csak futólag tudtam megfigyelni, tekintetemet a fölötte álló alak vonta magára, aki mint egy kurtizán ült a fiún, már-már félisteni magabiztossággal. Kétségtelenül egy férfi volt, habár arcát sötét csuklya takarta el, amely alól csak tincsenként összetapadt, hosszú vörös haja lógott ki. Testén felhajtott gallérú, szakadt zöld ballonkabát olvadt bele az erdő alkonyi, smaragd színű egébe, izmos karján megannyi lánc és karkötő, különböző vallási szimbólumokkal a világk más-más tájairól. Ujjatlan kesztyűs keze, mintha a férfi egy pogány pap lenne, rajzolt olajjal valamit a fiú terebélyes mellkasára, miközben halk, szadista hangjából e-szavakat csíptem el:
– Gyújtogatni akartad az erdőmet… Nem is tudtad, hogy Sherwood maga a tűz? – mondta és bár nem láttam, tudtam, hogy szadista kéjjel vigyorog közben. Kíváncsi lettem volna, hogy mit ért azon, hogy az erdő maga a tűz, de sokkal fontosabbnak éreztem, hogy mielőbb közbe lépjek. Leszálltam Sütőtökről és bízva abban, hogy mamutom nem bolyong el sehova közelebb lopóztam. Hamar találtam az élettelen földön egy nagyobb és erősnek tűnő ágat, amelyet felemeltem, fegyver gyanánt. Még közelebb mentem. A férfi eközben végzett alkotásával, mint onnan már láttam egy mosolygó fejet rajzolt tehetetlen áldozatára, majd annak zsebéből egy ezüstös tárgyat vett elő. Torkomban a látványtól megfagyott a levegő. Egy zippo öngyújtó volt, amelynek lángja kékes fénnyel felragyogott. A fiú reménytelenül próbálta olajos testét elfordítani a tűztől, s mikor látta, hogy reménytelen, ismét felüvöltött, én pedig ijedten sandítottam hátra, remélve, hogy Sütőtök, nem ijedt meg a hangtól és szaladt el, tappancsainak puffanásával felénk irányítva a figyelmet. De legnagyobb meglepetésemre a csöpp mamutnak, akinek alig tíz méterre kellett volna tőlem álldogálnia, nyoma sem volt. Mint szellem tűnt el, titokzatosan. Kissé megrémültem, hogy ettől kezdve hátas állat híján gyalogolhatok, de mivel fülemben még visszhangzott a fiú kiáltása, figyelmemet a fontosabb feladat felé irányítottam.
Tudtam sietnem kell, a csuklyásnak lehetnek társai és a botot könnyen kicsavarhatja a kezemből, ha a közelébe megyek, arról nem is beszélve, hogy ha egyszer meggyújtja a fiút, fogalmam sem volt, hogy olthatnám el víz híján. A meglepetés erejével kellett hatnom.
Szerencsére a csuklyás még kiélvezte a helyzetet, magasra emelve az öngyújtót. Amilyen gyorsan csak tudtam, mögé lopóztam, talán csak pár másodperc volt, de akkori hangulatomban ezer évvel is felért, ráadásul, kétszer még reccsent is alattam pár ágacska. Ilyenkor mindig a torkomban éreztem a szívem és megfagytam, majd amikor láttam, hogy a két alak még mindig egymással van elfoglalva, megnyugodtam. Szinte biztos voltam benne, hogy tervem nem fog sikerülni, a csuklyás úgyis észrevesz.
Mikor végül ütés távolságba kerültem a botommal, nagy levegőt vettem, bár félelmemben inkább tűnt hangos szuszogásnak, halkan lájkoltam karizmaimat, majd vacogó fogakkal és remegő testtel lendítettem.
Következő oldal
