„Kedves megtaláló!
Mély érzések közepette kérem, jutassa el ezt az apró naplót, amelyek talán egy szegény lány utolsó, könnyes sorait tartalmazzák, Genf grófnőjéhez, Lady Lautrivhez.
Bízva becsületességében,
Vivien Livia Lautriv kisasszony.
Utolsó mentés: október 23. Sherwood”
149. oldal
Drága Mama!
Remélem bármily kalandok közepette is, naplóm eme része elkerül hozzád. Nem tudom képes leszek-e végezni kalandjaim tragikus fordulatainak felsorolásával, mielőtt a két marcona őröm belép és elkísérnek az utolsó utamra. Ezért mindenekelőtt szeretném elmondani, hogy tisztességem és becsületem végig megőriztem, családunkhoz hű maradtam, nem vétettem se földi, se égi törvények ellen s csupán az elbizakodottság róható fel nekem, hogy hittem, változtathatok sorsomon.
Időm könnyen lehet pillanatokon belül lejár, így sietve neki is kezdek utolsó napom felgöngyölítéséhez. Mint tudod, az év nagy részét Párizsban töltöttem, ha naplóm maradéka is megmarad, terrabájtnyi információt nézegethetsz boldog élményeimről, amit Lord Mathiasnál megszállva töltöttem. A lord nagyszerű ember, ez nem is csoda, hiszen a Tudományos Akadémián tanít és bár ifjú bakfisként oda nem volt bejárásom, elmém sokat pallérozódott környezetében. Bár ne kívántam volna még többet, gondolom most, de persze ez nem volt lehetséges, hiszen olyan hévvel iramlott belém ott a tudás és vele, mintha csak jegyben járnának, a kíváncsiság, hogy elkerülhetetlenül fellobbant elmémben a vágy Oxford iránt is. Az angol kutatók híresek szigorú pontosságukról, ami megdobogtatta csöpp porosz szívem és a lord, ó, a drága, aki nem sejtette, milyen vészt hoz ezzel a fejemre, elintézte utazásom és szállásom a szigetországban.
A hajóút szép volt és kellemes, megismerkedtem a nagy tudású kapitánnyal, akivel valószínűleg az utolsó kellemes beszélgetéseimet töltöttem életemben. Közeledve a kikötőhöz, éppen a díszes hajóorrban álltunk, mögöttünk a kémény búgott attól a fantasztikus erőtől, amely járművünket hajtotta, amikor megkérdezte, szinte illetlenül hirtelen, hogy melyik úton kívánok eljutni Oxfordba, balról vagy jobbról kerülöm-e meg Notthingamet és annak óriási erdejét. Kérdésén meglepődtem és rögtön be is vallottam, nem terveztem kitérőket, egyenesen átvágnék a neves sherwoodi rengetegen. A kapitány erre elfintorította arcát és akkor azt hittem még, tudom mi jár a fejében. Azt gondoltam, hogy ez a férfi minden kedvessége ellenére mégis csak egy alig iskolázott tiszt, akiben a népi hiedelmek még gyökeret eresztenek, bárhogy is küzd ellene. Természetesen én is hallottam Sherwood állítólagos démonairól és szellemeiről, amelyek különös módon megtámadják az átutazókat, de természetesen gyermeki meséknek tekintettem ezeket, mint bármely valamire való robotlány és minden viszontagság ellenére, megőrizve racionális szellememet, tekintem még azoknak ma is. Kikötésnél elbúcsúztam kedves ismerősömtől, aki útitervem ismerete óta morcosan nézett rám sűrű szemöldöke alól és bérelve egy öltöző fülkét, valamint egy törpe mamutot, még azon a délutánon indulni akartam.
A fülkében bekentem magam olajokkal, hajamba a legdíszesebb piros fogaskereket tettem, ízületeimet lájkoltam, hogy jobban mozogjanak és szintetikus selyem bőrömet illendően teljesen befedtem virtuálisszövettel, hogy csupán az arcom látszódjon ki. Így felkészülve, elindultam törpemamutomon, amelyet a kedves gondozó fiúk Sütőtöknek hívtak valamirt és neki vágtam az útnak, amely az utolsó lett életemben.
Alkonytájt értem az erdőhöz, amikor a kék ég a lenyugvó nap sárgás fényeitől smaragd zöld lett és az erdő sápadt fehér fáit megpillantva, ahogy levéltelen ágaikkal markolnak az égbe, mindjárt megértettem a babonák okát. Életnek nyoma sem volt akkor, csak Sütőtök talpainak tompa puffanása visszhangzott hosszan a rengetegben. Nyomott érzéssel mentem végig ezen a csúnya itt hagyott, értelmetlen rezervátumon, amelyet méreténél fogva csak évek alatt lehetett volna teljesen eltüntetni minden hősies szorgalom ellenére is. Már órák óta haladhattam, amikor meghallottam az első szívet tépő kiáltást…
Következő oldal