Poros, hűsítő szellő fújt végig Théba kihalt utcáin. Az épületeket befedő puha homokselymet fellibbentette és újat terített szét helyettük. De füstöt is hozott, talán valahol máglyát raktak… Hajnalodik. – állapította meg Antahup, ahogy a Nap vörös korongja méltóságteljes lassúsággal előbukkant a piramis csúcsa körül. Akár egy korona… – gondolta vacogva.
Sokan Ré napisten szekerének gondolták a nézhetetlenül fényes kört az égen, mások Athon minden látó szemét látták benne. De bármelyik Isten is kezdte meg uralkodását az égen, ilyen gyűlölettel még nem kellett szembenéznie, mint ami a roncsolt testű rabszolga szemeiből sugárzott. Talán mégsem élő és gondolkodó lélek volt a hatalmas égitest, hogy nem tántorodott el a megszokott pályájáról a rá és teremtményeire irányzott gyűlölettől.
Csak gyűlt, gyűlt az adrenalin Anathup remegő testétben, de hogy levezesse, karját nem szoríthatta ökölbe, lábával nem rúghatott a házak oldalába, nyelvével nem szórhatott szitkokat a világba. Csak halk, suttogás szerű üvöltés hagyta el a torkát egyfolytában.
Kicsúfolták, megalázták és most még megfosztották az egyetlen dologtól is amit szeretett. Valaki meggyilkolta a fáraó családot és az került a trónra, aki kint hagyta a sivatag közepén múlt éjszaka. Valaki meggyilkolta a fáraó családot és ezzel megölte az egyetlen embert, a fáraó lányát, akit szeretett a világon. Valaki meggyilkolta és ő, Anathup, szerelmét, félelmét és vágyait nem annak az ajkán mesélhette el a halottnak, hanem másnak adta ki legbelsőbb érzéseit, valakinek, aki aljasul kedvese ruháit és koronáját viselte. A világító fejű, a róka lány és a harmadik is… – gondolta fogait szorítva, ha már üvölteni nem tudott és véreres, cafatos fejét teljes erőből a falhoz verte.
A Fantázmagor legénysége bár pusztulna!
Egy feketén csillogó, sötét férfi állta ki sziklaszilárdan az űr ijesztő végtelenségét a térképteremben. Bár az alakot egy vákuum-biztos, vastag üvegkupola választotta el a sötétségtől, mégis az embernek valahogy az volt az érzése, ahogy a figurát a hatalmas mindenséggel szemben látta, hogy ez az alak vagy rendíthetetlen hős vagy ostoba barom, hogy a puszta fekete, elemi semmi nem szippantja magába. Talán vak volt, gondolhatták az érzékenyebb lelkek, hogy nem fogta el annak az ősi érzésnek a milliószorosa, ami az embert egy tenger horizontját vagy gigászi hegycsúcsokat pillantva borította el még az egy bolygó-korszakban. Itt a világmindenség legszélén, ahova a csillagok fényét és az embert nem szánta a teremtő, látva a végtelen ürességet, a legtöbb lényt elfogta volna a rettegés saját jelentéktelensége miatt.
Ám a férfi, az űrcsatang flotta főmestere, a Francia Akadémia főtanácsának ezüst medálos tagja, kopasz, fénylő üveghomlokával, félszemével és mesterséges lábával, már-már kedvetlenül bámulta a semmit, a Világlélek legbelső érzés kavalkádját, amelyet még aznap át akart lépni. Egy kis, ókori Egyiptomot szimuláló kolóniára irányította a flottát, ahol végre bosszúja talán beteljesedhet. Egy poharat emelt az ajkához és hosszan elemezte magában a nyelvét átjáró ízt. Nem gondolt arra, hogy vajon Gis is ezzel az itallal határozta meg a koordinátákat, sem a bosszú édességére, elnyomta a személyes vágyait, csak az erőteljesen savanykás ízre koncentrált. Koponyája felizzott feketén és az egész flotta egyszerre kelt életre. A csillagok felizzottak és a legénység minden tagja átérezte a főmester gondolatait.
Átléptek a gondolati síkra már, amikor a főmestert ismét elözönlötték érzései. Bosszút esküdött a lánya sírjánál, egy halálos bosszút, egy kívánságot, amelyet fél éve űzött szakadatlan, előbbre helyezve mindennél, ami addig fontos volt neki.
Gis, Chraes, Enumi.
Ha eddig nem…
A Fantázmagor legénysége bár pusztulna!
Bár a hajnali napfény már elérte a királyi palotát, még így is látszódott falain a távoli máglya fénye. Hatalmas tűz volt, amit a kutyaszerű boszorkány elégetésére raktak. Enumit nem bántották, mielőtt tűzre vetették, végeredményben még hozzá érni is undorodtak.
A lány lehunyta a szemét miközben a tűzhöz vezették. Mit is gondolhatna az ember halála előtt? – kérdezte magától. Azt mondta magának, hogy nem fél a haláltól – mégis ájultan esett volna össze, ha a két rabszolga nem tartja két oldalról. A királylány ruháit nagyrészt letépték róla, abból a szövetből nem egy szolga fogja megvásárolni a szabadságát. De Enumi immár szívesen lett volna rabszolga, mint ennyire tehetetlen. „A csók” gondolta. Anathup varázsa. Egy egész fájdalmasan romantikus történetet mesélt el a csókjával és ő átérezte a nyomorék férfi végtelen szerelmét és fájdalmát. Az érzés ami irányíthatná a Fantázmagort… Ezzel elmenekülhetnének Chraesék… Feltéve, ha még élnek…
A lányt, egy kis felfelé mutató fahídra vezették fel, amit a máglya előtt állítottak fel. Legalább rálökni akarják, nem eleve odakötözték a máglya közepére. Megkötözve várni sokkal idegtépőbb lett volna. – gondolta.
Valahogy jelt kell nekik adnom – rohanta meg hirtelen az érzés, ahogy kilökték a híd szélére. Már érezte a meleget. Érezte, ahogy térdei remegnek. „Bármilyen jelet, mielőtt még…” Egy érdes tenyér lökte meg hátulról.
„Nem” rimánkodott Enumi „Csak még egy másodpercet. Hogy megmenthessem a fiúkat és akkor boldogan halok meg!”
Azzal, a lány a híd szélén megpördült és elkapta a rabszolga izmos karját. Nem védekezni vagy küzdeni akart csak egy utolsó jelet a többieknek. „Végül is nem rondább, mint Anathup” állapította meg, azzal nagy levegőt véve, megcsókolta a rabszolgát. Chraest képzelte maga elé, végül ha meg hal az ember, had álmodozzon. És egy pillanatra tényleg Chraes volt.
A rabszolga döbbenten lökte el magától. Sajnos, Enumi csókja nem volt olyan legendás, mint Anathupé. Nem váltotta meg a világot. De azért talán elmesélik a többieknek, hogy csókolózott halála előtt. Bárcsak ebből értenék…
Enumi halványan elmosolyodott miközben lábai elhagyták a hidat. Zuhanás közben végig simította ajkait.
– Hé, Gis… – suttogta mielőtt még földet ért volna – Összességében, bekaphatod!
Azzal elérte a lángokat.
– Mondj bármit is – mondta Chraes – Azért mégiscsak jobb képű, mint az a rabszolga, akinek a torkán ledugtad a nyelvedet…
– Chraes? – döbbent meg Enumi, ahogy a fiú karjaiban kijutott a lángok közül. A kapitány oldalról átvetve magát a lángokon elkapta a lányt és két támadót felrúgva földet ért a máglya túloldalán.
– Látom, amíg aludtam, jól szórakoztatok. – mondta Chraes vigyorogva, miközben letette a lányt és egy pörgő rúgással ismét elintézett egy fanatikus rabszolgát, szinte oda se nézve. A lába, mint egy előre koreografált táncban suhant el éppen a támadója kardja felett, betörve annak orrát. – Gis fáraó lett, te meg bepasizol. De azért mégis – vigyorodott el a fiú – Jobb pasit nem találtál?
– Mi lenne, ha inkább visszavetnél a tűzbe és nem cikiznél? – kérdezte sértődékenyen Enumi – Amúgy is csak segíteni akartam…
– Ezért lettél félmeztelen! – mondta Chraes és végigmérte a kisebb tömeget, ami a máglya elé zárta őket.
– Nem is vagyok félmeztelen! – mondta Enumi – Mind a csípőm, mind a mellem el van takarva a cafatokkal, amit rajtam hagytak.
– Volt. – mondta Chraes – Sajnos rosszul kaptalak el.
– Hát már rád sem lehet számítani!?
Chraes még válaszolt volna, ám ebben a pillanatban egy több mint két méteres figura vált ki a tömegből. A rabszolgák kuncogni kezdtek. Kiáltásaik alapján a fickót Zeiffnek hívták és egy megvadult bikát is képes volt lefogni. Enumi úgy érezte ők leginkább a bika szarvaihoz hasonlóak, vékonyka termetükkel az óriás mellett. A rabszolga kezében egy dárda volt, amivel korábban megszúrták Chraest, még a leszállásnál. Az óriás felemelte fegyverét, majd döfött.
Chraes miután megbizonyosodott róla, hogy ha elugrik, Enumit sem találja el a lándzsa, kitért és egy villámgyors mozdulattal hátratolta az óriás álkapcsát.
– Csak szundikál. – mondta Enuminak, amikor visszaért a lány mellé – Amúgy azzal a lándzsával vigyázz.
– Fiúk, ezt a tagot már tegnap megöltük! – kiáltotta az egyik rabszolga és teljes erejéből, kardját előreszegezve futni kezdett Chraes felé. A hátára támadt, amíg a kapitány magyarázott.
– Csak ez a fegyverük veszélyes. – mondta Enuminak hadarva – Mérgezett. Amúgy elég primitív harcmodoruk van szerencsére…
Eddigre már a többi rabszolga is egyszerre rontott a fiúra. Dühösek voltak. Izzó gyűlölettel. A legközelebbi kard lesújtott.
– Vagy egy fél napig kereste a szervezetem az ellenmérget… Ukhf..
A kard mint a vajat nyeste ketté Chreas koponyáját.
A vágás tulajdonosa Enumi mellett állva elhűlve nézett áldozatára.
– Ki K-ki ő? Hogy… Hogy értette, hogy a szervezete kereste a mérget?
De Enumi nem válaszolt. Csak mosolygott
– Tudod haver… – mondta Chreas is elvigyorodva – Úgy, hogy halhatatlan vagyok.
És egy könnyed mozdulattal kirántotta fejéből a kardot.
A Világlélek azon eldugott részén, amely a savanykás íz érzetének volt montázsa a valósággal, egy hadiflotta jelent meg hirtelen. Ez a hely volt felelős annak az italnak élményéért az univerzumban, amit a flotta főmestere felhörpintett. Az éjfekete alak döbbenten nézett körbe.
– Kukh! Hiszen itt semmiféle bolygó nincs! – kiáltotta – Hogy a francba kerültünk ide!?
– Uram – szólalt meg az egyik fiatal másodtiszt, majd nagyot nyelt mielőtt folytatta – Nem lehet, hogy az érzés, amit Ön átadott a flottának nem volt pontos? Talán csak…
A másodtiszt egy pillanat alatt elnémult, ahogy a főmester félszeme rápillantott.
– Az egyiptomi kolónián vannak – mondta ingerülten – Kukh! Az információt maga a helyi képviselő küldte… Bolygónak mindenképpen kéne itt lennie… Kukh… Ki pontosította utoljára a bolygó koordinátáit a központi könyvtárban?
– Uram, úgy látom az utolsó módosítás elég jelentős volt… – mondta a másodtiszt kissé remegve – Egy bizonyos Astri Humwawa hajtotta végre, Chraes kapitány, a Fantázmagor parancsnokának a jegyese… Az Ön lánya volt, Uram…
A másodtisztnek ezek voltak az utolsó szavai mielőtt halántéka a padlóra préselődött.
– Pontosan tisztában vagyok ki volt a lányom – sziszegte a főmester beosztottjának a fülébe és a kesztyűjén át szinte érezte ahogy repedezni kezd a férfi koponyája – Kukh… Sajnos, szegényke élete vége felé megőrült és egyfolytában olyasmiket tett, ami későbbi gyilkosait elrejti előlem. Kukh! Nem tudta ki vagy mi a jó neki, mintha csak…
De nem fejezte be. Egy halotthoz értelmetlen volt beszélni.
– Irányt váltunk, kukh! – kiáltotta felpillantva – Szóljon a kapitánynak, kérem a módosítás előtti koordinátákat.
Pár perc múlva a hajót újra elborította egy érzés, de valahogy most az egész legénységen nehezebben tudott úrrá lenni.
– A fáraó lánya életben van, amúgy… – mondta Gis és kidörzsölte az álmosságot a szeméből – Szal nem kell aggódni. Errefelé, ha valakinek van energia ágyúja egyértelműen egy túlhidratáló sugarat fog használni, ha valakivel végezni akar. A sugár vízgőz alapú és azért kegyetlen, mert errefelé az emberek inkább szomjan szoktak halni. Ráadásul az itteniek szervezete is érzékenyebb a túl sok folyadékra.
– De akkor, hogy élte túl pont a lány? – kérdezte Chraes hangja az adóvevőből.
– Meglepő módon pont szüksége volt egy kis dehidratlásra, mert… – itt Gis egy kis szünetet tartott – Kibaszottul részeg volt!
– Igen, azt én is éreztem, amikor odaadta a ruhát. Ahogy te is az vagy. – mondta Enumi és eltakarta az arcát a szag miatt. Új típusú adóvevők voltak, amik akkor születtek, amikor az emberek hiányolták a távkommunikáció életszerűségét. Ezek az eszközök nem csak képet és hangot, de illatot, légnyomás egyenlítést és sok más egyebet is cseréltek a felek között.
– Mindenesetre – mondta Gis ásítva egyet – Örülök, hogy még azelőtt felébredtél, hogy Hórusz eljutott a koporsódhoz.
– Na, ja és így segíthettem szegény Enumin…
– Mi? – döbbent meg Gis. Enumi azonnal érezte, hogy egy kilátástalan veszekedés elején tartanak.
– Nos, igen, de csak páran voltak – mondta Chraes – Semmi komoly. Nem szimpatizáltak a kutyákkal.
– Róka… – javította ki Enumi megszokásból. Mit szólna az apja, ha látná, hogy egy egész birodalom nem ismeri fel az ősi, családi jelképet?
– Hát persze a tűz… – mondta Gis és hirtelen elvörösödött – Szóval, kihagytatok a kalandból…
– Nem, Gis, még éppen eléggé…
– Kihagytatok!? – vágott a lány szavába a főmester – Hányszor mondjam még, hogy élmények nélkül nem tudom vezetni a hajót!?
– Gis – emelte fel a hangját Chraes – Ha téged kerestelek volna meg előbb, Enumi már nem élne. Amúgy se tudtam mi az a tűz, csak…
– Hát nem érted!!?? – kérdezte Gis ordítva – Tényleg nem fogod fel!? Nekem mindig, érted, mindig ott kell lennem!
– Sajnos, az egóddal nem mindig férsz oda az első sorba! – felelte Chraes – Most is hála neked, nem tudunk elmenni, mert fáraóvá neveztetted ki magad! Csak mert neked minden lehetőséget meg kell ragadnod és minden lányt meg kell dugnod!
– Fiúk, szorít az idő…
– Jól van, rendben… – mondta Chraes és rácsapott az asztalra. De Gisen látszott, hogy még mindig ideges – Mi hitelesíti a fáraóságot?
– Egy tábla, amibe a fáraó az utódja nevét vésette. – mondta Enumi – Ez általában a fia vagy a tanácsosa, hacsak nem rendelkezik máshogy…
– És gondolom most nem rendelkezett… – mondta Chraes – Ezt ki nézi meg?
– A fáraójelölt, mások kíséretében…
– Akkor hamisítanunk kell… – mondta Chraes – Gis! Megpróbálom kicserélni, te ne tegyél semmit, csak húzd az időt. Eléggé sietnünk kell, ugye mert jönnek a…
– Menjetek a jó büdös… – mondta Gis, ahogy hirtelen kirobbant a mérge. Megszakította a vételt. Még, hogy húzza az időt… Persze… Hát ő most a fáraó jelölt vagy mi a franc??
Kicsivel késöbb Hórusz döbbenten hallgatta a híreket a trónteremben.
– És azt mondtad neki, hogy az egész őrség tudja, hogy valószínűleg valaki meg akarja hamisítani a végrendeletet? – kérdezte a szolgát és a csőre csak úgy pattogott beszéd közben – És hogy bárki is az le fogják fejezni, ha nem hivatalosan nyúl a végrendelethez?
– Igen, Istenem.
– És azt, hogy a flotta közeleg? Meg, hogy őrség vigyázz, nehogy a fáraó elhagyja Szent palotáját?
– Ezt is Istenem… – felelte a szolga és kezdte kínosan érezni magát, ahogy Egyiptom főistene zavarba jön válaszaitól.
– És mégsem szökni akar, hanem koronázást. Mégpedig azonnal. Mondott valamit, hogy mit akar még tenni?
– Arról nem felség… – válaszolta a szolga és elfordította tekintetét.
– Hát akkor miről?
– Hogy ünnepséget akar. Egy fél óra múlva minden lakost, nemest és rabszolgát a szentély főbejárata előtt akar látni, ahogy őt ünneplik.
– Mindenkit? – döbbent meg, ha lehet még jobban Hórusz.
– Igen, Istenem. Mindenkit. Ezt igen sokszor hangsúlyozta is.
– Ezt a pózőrt… – vigyorodott el elismerően Hórusz – És már intézkedtél?
– Igen, Istenem. A lovasok szélvészként vágtatnak fel alá a városban. – mondta a szolga és kicsit büszke volt magára – Még az őröket is odarendeltük mindenhonnan. A városszéléről is.
– Na, várj! – mondta Hórusz és hirtelen pördült egyet vele a világ. Ez a villogó fejű még se lenne ennyire hólyag? – Ennek a szentélynek hány bejárata van?
– Van egy kicsi, hátul is, Istenem – felelte a szolga – Miért? Érdekes, ezt a fáraó jelölt is megkérdezte…
– Add le ismét az őrségnek a névtelen tippet, hogy valaki el akarja lopni a fáraó utolsó rendeletét.
– De, Istenem, miből…
– Csak tedd.
A szolga nem értett semmit. Akkor utoljára úgy érezte tényleg egy természeti erővel van dolga. Vagy egy Istennel.
Az űrflotta még két irányváltás után végre megkezdte a landolást az ókori Egyiptomba. A lány úgy nézett ki sokkal jobban megbabrálta a könyvtárat, mint hitték. Még hat tiszt lelte halálát aznap a parancsnoki csatangon.
Odalenn a birodalomban pedig kezdetét vette az ünnepség, persze Hórusz ebből semmit sem látott. Amikor az öltöztető rabszolgák elhagyták a szobáját, a hamarjában kinevezett ceremóniamesterek érkezése előtt, kiosont a szobájából. Mellékutcákon keresztül megkerülte a szentélyt (szerencséjére már mindenki a főbejáratnál várt), majd belépett a hátsó kapun. A terem homályba burkolózott, csupán egy hatalmas, színarany szekrény állt benne, a főbejárat felé, Hórusznak háttal.
Felizzította az energia ágyúját. „Még egy pillanat” gondolta „Egy utolsó pillanat”.
Azzal térdeit behajlította és a szekrény túl felére vette magát. Elképesztően gyors volt. Isteni mutációja ugyanis nem merült ki arca átalakításában és hangjának megnövelésében. Izmai is emberfelettiek voltak, valószínűleg nem akadt párja a közeli galaxisokban.
Hórusz automatikusan tüzelt is, még mielőtt látta volna a célt. Tűzzel. Had égjen a nyavalyás.
Ám lövedéke nem ért célba.
A terem rajta és a ládán kívül üres volt.
„Előbb érkeztem?” kérdezte magától és visszanézett a hátsó bejáratra. Mindenkit a másik kapuhoz rendelt. Még az őröket is. Egyértelmű, hogy itt akar belopózni, az a hólyag Gis. Vagy már ellopta volna a végrendelkezést?
Hórusz óvatosan kinyitotta a szekrényt. A tábla benne volt. Ahogy sejtette. A következő fáraó a korábbi fáraó tanácsosa lesz.
Még egy trükkre gyanakodva kiemelte a táblát, de semmi. Már visszatette volna, amikor egy hang állította meg.
– Add fel, Hórusz!
– Gis! – kiáltotta az Isten, felnevetett – Már megijedtem! Hát tényleg bejöttél a hátul, hogy beelőz mindenkit és kicseréld a táblákat?
– Nos, előfordulhat… – mondta Gis – De sokkal valószínűbb, hogy a főbejáraton jöttem, mint egy ostoba hólyag.
Hórusz ijedten kapta fel a fejét. A teljes város állt ott a kapuban, élükön a világító fejű főmesterrel.
– Őrség! – kiáltotta Gis – Kivételesen igaz volt a pletyka, tényleg valaki csalni akart a választáson… Vagyis nem választás, hanem kinevezés, mindegy… (Érthető féltékenység…) Vigyétek!
– Te szemét!! – kiáltotta Hórusz, de négy rabszolga fogta le, így nem tudta használni a fegyverét – Ne érjetek hozzám! – kiáltott rájuk, de hiába.
– Nos, uraim – szólt Gis a rabszolgákhoz felkapva a rendeletet – Önök tudnak olvasni?
– Mi… Nem… – hebegték a szolgák és zavartan egymásra néztek.
– Kár, pedig az előző fáraó rendelete egész érdekes…
– Hazudni fog! – kiáltotta Hórusz és az őt cipelő őrök megzavarodtak.
– Ugyan miért hazudnék magam ellen? – kérdezte Gis – Nem én leszek a fáraó…
– Ostoba! – nevetett fel Hórusz – Ha engem nevezel ki, akkor…
– Nem, dehogy… – mondta Gis – Téged csipegetésre rendelt a főtéren. Ellenben, nem is fáraó lesz, hanem… hanem… liónya… leónya… Jaj, ezek a hieroglifák… Lánya! Nos, a fáraó lánya lesz a fáraóné!
– Ez elképesztő! – mondta valaki.
– Hihetetlen!
– De… De akkor ki lesz a fáraó!? – kérdezte egy erőszakosabb szolga.
– Hát nem tom… – mondta Gis – Gondolom bárki, akit ő választ magának…
– De fura! Bárkit?
– Rabszolgát is?
– Tényleg, rabszolgát is?
– Úgy néz ki… – mondta Gis – Nem írja… Miért van ötletük, hogy kit választ?
A rabszolgák sokat mondóan egymásra vigyorogtak.
– Nos, van egy jelölt… – suttogták titokzatosan.
– Nos, ez remek. – mondta Gis és felsóhajtott – Ez egészen meglepett.
– Hazudsz!!! – kiáltotta Hórusz – Anathup…
– Zárják már kalitkába! – mondta Gis és az őrök végre elvitték az Istent. A főmester is indult volna, ám egy szolga még feltartotta.
– És izé… Ezt tuti, hogy a fáraó írta?
– Látja alul azt az öt jelet?
– Igen…
– Nos – mondta Gis – F, Á, R, Ü, Ó. Ez biztos egy aláírás, de vajon kié?
– Nem, fáraó????
– De tényleg! – csapta össze a kezét Gis – A hülye hieroglifákkal mindig is betűzési problémáim voltak…
– De a hieroglifás írás nem képírás? Tudja, képek, nem betűk… – kérdezte valaki.
– Általános tévedés. – felelte Gis és roppant határozott képet vágott, miközben eloldalgott –
Amúgy is… Én ne tudnám? Amúgy is, itt az áll, hogy én vagyok az egyiptomiak fára… fára… fáradhatatlan ivója. Szóval, azért egy szobrot emeljenek!
– Most akkor Gis is megcsókolja Anathupot? – kérdezte a Fantázmagor parancsnoki hídján Enumi egy alkoholos pálcikával a szájában. Az űrcsatang lassan emelkedett el a bolygótól.
– Csak te vagy az, aki folyton smárolni szeretne. – mondta Chraes gúnyolódva – Gis megelégszik a lányokkal, akik tetszenek neki és nem ám minden szembe jövő rabszolga…
– Vicces! Mondtam már, hogy csak üzenetet akartam hagyni nektek… – zsörtölődött Enumi. Valahogy most nem ízlett az alkoholos pálcika. Talán Anathup csókja? Vagy az, hogy majdnem halálát lelte egy világvégi birodalomban? – De, hogy akarunk elmenni? Ha így emelkedünk, hamarosan karambolozunk az akadémiai flottával!
– Aggodalomra semmi ok, hű legénységem! – mondta Chraes és kényelmesen hátradőlt egy elnyűtt, de így is kényelmes bőrfotelben – A te lélekgrafikonod alapból rajta van a hajón. Gis csak ellenőrzi, hogy mi változott benned a csók hatására és az nagyjából elég. Még mielőtt kiszúrnának eltűnünk a Világlélekben, ígérem!
– Azért… – kezdte Enumi, de elakadt a szava. A hajó beindult, egy pillanatra újraérezte ajkain Anathup csókját, majd a kijelzők megugrottak. A semmi közepére kerültek, olyan gyorsan, ahogy csak a gondolat haladhat.
– Hát nem voltunk túl pontosak… – mondta Chraes a műszerekre pillantva – A célbolygó háromszáz csillagászati egységre van. De egy ilyen áttételes érzelemhez képest, nem is rossz. Be kell látni Gis tehetséges…
– Miért ne lennék az? – kérdezte a fénylő fejű fiú hirtelen belépve. Kicsit megizzadt. – Ez mindig is alap volt.
– Te, Gis… – váltott témát Enumi gyorsan, miközben egy szemetesbe dobta a pálcikát – Honnan tudtad, hogy a rabszolgák nem tudnak olvasni? Már megint kicsit olyan, mintha az egészet megtervezted volna…
– De hiszen ez nyilvánvaló lehetett bárkinek. – mondta Gis és mint egy király a trónszékbe ült le az egyik fotelbe – A rabszolgák, korcsok nem csak testben és rangban nyomorékok.
– Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte Enumi – Engem is boszorkánynak néztek! Az majdnem nyomorék…
– De csak egy rövid időre. – mondta Gis – És még így is eszedbe jutott, hogy a világ szar és végezni kéne mindenkivel… Gondolj bele, milyen lehet Anathupnak. – majd öntelten hozzá tette – Nem véletlenül őt tettem utódommá a fáraói széken.
– Hogyan? – kérdezte Chraes – Azt hittem csak jót akartál a…
– Dehogy. – mondta Gis – Anathup egy korcs rabszolga, aki fáraó lett. Ráadásul izzik a gyűlölettől. A pincékben a helye, nem a trónon. Szerinted mekkora káoszt fog okozni a birodalomban? Tönkre zúzza az egész tízezer évvel elmaradt birodalmat.
– Végre! – kiáltott fel Enumi – Olyan igazságtalan volt, hogy létrehozták a rabszolgaságot, csak, hogy figyeljék a rendszert és…
– Cö… – nevetett fel Gis – Kit érdekelnek a rabszolgák? De a flotta… Elég sok időre lefoglalja, amíg megoldja a nyomorék fáraóval kezdenek valamit. Nem nagyon fognak utolérni, amíg azt a korcsot…
– Hogy lehetsz ennyire önző!? – kiáltotta Enumi – Chraes dobjuk ki már valahol, miért, miért kell… – és minden szerelmével erősített reménnyel nézett a kapitányára. – Könyörgök… Hogy viselhetjük el, hogy mindig…
– Csend! – kiáltotta a kapitány, mire Enumi megszeppent. – Hogy lenne ezen a hajón bárki önző? Elfeledkezel a célunkról? Hogy kiről mondtunk le és kiért csináljuk? A halállal randevúzunk, hogy visszahozzuk a barátunkat.
– A te barátnődet. – mondta Enumi sziszegve – Ezért elloptunk egy hajót és feladtunk mindent, ami normális. Ha nyugodni hagynánk azt a ribancot, akkor… akkor… – majd elfordult és elindult az ajtó felé. Kilépés előtt még odavetette. – És még mi ítélkezünk a korcsok felett, akik bosszút akarnak. Szánalmas!
Azzal elindult a kabinjába, az alkoholos pálcikái felé, miközben a Fantázmagor méltóságteljesen siklott tovább a Világlélek sötétjében. Még hosszú ideig maradt itt…
VÉGE (?)