Az eltitkolt remekmű

Anathup aznap nem volt ott, amikor a katasztrófa történt. A fáraónak szolgált fel a keleti palotában az Anubisz kutya halálát ünneplő szertartásos ebédhez. Az űrhajó pedig pont dél körül érkezett a piramist építő rabszolgák fölé, így még véletlenül sem láthatta a leszállást, nem hogy testközelből, sem azt ami utána történt. A jármű csészealj alakú, lüktető teste egy pillanatra eltakarta a zenitjén izzó napot, majd lassú ereszkedésbe fogott, míg végül közel tíz méterre közelítette meg a homokos talajt és ott lebegni kezdett. Számítottak az érkezésére valamikor, bár nem ilyen hamar, így amikor a zöld, vaskos indacsápjait leengedte magából a földre, egy szolga már el is rohant Hórusz napistenért. Anathup később nagyon szánta ezt a szolgát, amiért ott kellett hagynia az űrből jött látogatókat, pedig vele ellentétben ez a szolga már tudta miről maradhat le azokban a percekben, ha futás közben visszanézett. A többi ott lévő izzadt munkás, poros arcukat hűsítve az űrhajó kavarta légáramlattól, elhűlve nézték a hatalmas körgyűrűt, közepén egy terem méretű, rögzítetlenül is a helyén maradó üveggömbbel. Mintegy hatalmas, élő medál, olyan volt, magyarázták aznapeste sokan a Anathupnak. Akkor még nem sejtettek semmit. Csak a szokásos – gondolták – Egy űrhajó érkezett Egyiptomba.

Az idősebbek, habár már láttak jó párszor hasonlót és égtek a vágytól, hogy hangosan összevessék tapasztalataikat, akkor délben még nem jutottak szóhoz, a fiatalabb társaiknak pedig szabályosan elakadt a lélegzete, ahogy a három leereszkedő csáp lassan visszahúzódni kezdett. Csodálattal és undorodva figyelték a nyálkás, csuszamlós mozgást.

A munkát felügyelő ostoros tisztviselők kivételesen nem nógatták őket, holott a birodalom vallása szerint a tétlen szolgánál, csak a kutyákat utálták jobban. De most ők is ámulva figyeltek csupán.

Három alak vált láthatóvá lassan az űrcsatang csápjai alól. Először is a balszélen álló fiatal férfi vonta magára a figyelmet, arasznyi, színes fénytüskéktől izzó koponyájával. A hajó főmestere lehetett. Ajkai utánozhatatlan félmosolyra kanyarodtak, ahogy végignézett az őt bámuló kis tömegen. Karján egy apró, vöröses szalamandra rohant végig, a Világlélek egyetlen olyan teremtménye, amely testének sokszorosát is képes lehűteni – csakis ez magyarázhatta, hogy az idegen nem lett rosszul több réteg ruhájában ebben a rekkenő hőségben. Itt még izgatott csodálat hatotta át a tömeget.

A középen álló alak jóval szolidabb és nemesibbnek tűnt fénylő fejű társánál, ahogy elősejlett a visszahúzódó csápokból. Ez a férfi nagyjából egy idős lehetett a másikkal, hosszú, ezüstös ballonkabátot viselt és, mint Anathupnak mesélték, messze ő tűnt a legszimpatikusabbnak az idegenek közül. Arca szabályos volt és pár kóbor fürt kivételével hátrafésült haja látni engedte bölcs homlokát. A legtöbb nő kimondottan jóképűnek találta, csupán a szemében vélt látni némelyikük valami elmondhatatlan fájdalmat.

És ekkor történt a fordulat.

A boldog csodálat azonnal alább hagyott, amint a harmadik alak feje is előtűnt. Amint a csáp vége elhagyta az arcot, a rabszolgák jól eső izgalma, hirtelen félelembe, majd remegő dühbe csapott át. Pedig láttak már jó pár űrből jött vándort vagy képviselőt. Tisztelték, sőt félték is őket. De a tanult tiszteleten egy kettőre úrrá lett valami mélyebb. Egy jelentéktelen szimbólum. A lány göndör, fekete fürtjeiből két vörös rókafül kandikált ki és ahogy a tömeg ellenszenvét érezve, zavartan megmozdult, csípője libbenése egy selymes rókafarkat engedett látni a hátán. Egyértelmű volt, a lány kutya neműek leszármazottja volt. A halálivadékoké. A rabszolgák azonnal hegyes botszerű szerszámaikért nyúltak. A tiszteletteljes fogadásból, egykettőre mészárlás közeli helyzet lett.

Anathup birodalmában, amely bolygójának ez időben a második legfejlettebb térsége volt, ugyan hallottak az emberi génmódosításról, amelyet egyes naprendszerekben gyakoroltak, hát persze, hiszen Hórusz napistennek sem véletlenül volt sólyomfeje, mégsem tudták vallásos tisztelet nélkül nézni a fél lényeket. Isteni hatalmak képviselőinek gondolták őket, őserőknek, amelyet pusztítani vagy imádni kell. A legtöbb állat kedvelt és tisztelt volt, mint a tejet és húst adó tehén, vagy a folyókban úszó ponty, ám a sivatagban dögevő sakál és a hozzá hasonló minden farkasszerű élőlény ösztönös gyűlöletet váltott ki a népben. Ez nem egy olyan információ volt, amit akár a tapasztalt űrutazó is ismer, hiszen ebben a birodalomban a látogatók főleg csak le és felszállásnál töltöttek időt a galaktikus szempontból civilizáltabb palotán kívül a nép körében. Annak az esélye, hogy egy űrutazó ilyen helyzetbe kerül egy volt hatszázhoz. Hatszáz űrutazó évszázadok alatt sem jön a birodalomba, így ha valaki ismerte is volna a nép izzó gyűlöletét a kutya neműek iránt sem tartotta volna megemlítésre érdemesnek a dolgot.

Ami ezután következett, az Anathupnak azt sugallta, hogy élete legnagyobb eseményéről maradt le. Legalábbis akkor még ezt hitte.

 

Enumi érezte, ahogy a tömeg lassan hármuk ellen hangolódik és amit még elképesztőbbnek érzett, hogy ennek a gyűlöletnek ő a gócpontja. Bár elég sok orgazmust okozó koktélt ivott és ettől kicsit szédült és bár még csupán másfél hónapja utazott a Világlélekben égitestről égitestre, mindez elég volt neki, hogy érezze: valami nagyon nem stimmel. A legtöbb bolygón szeretettel fogadták a vándorokat, különösen ha olyan nemesi tag is van köztük, mint Chraes. De láthatóan még egy Marduk rendű arisztokrata sem hatotta meg a tömeget. Itt valami mélyebb vagy szervezettebb dologról van szó – gondolta a lány a rámeredő gyilkos tekintetek között és mint mindig, ha ideges volt, alkoholos pálcikáihoz nyúlt, de erőt vett magán.

„Itt egy probléma van, amit meg kell oldani” – határozta el magát és a függőségtől remegő kezével végig simította az ajkait. Az űrhajó csápjait sajnos innen lentről nem lehet gyorslehívásban alkalmazni, annak pedig, hogy komótosan értük jöjjenek nem sok teteje lett volna érzése szerint. Más megoldás kell. Annyi idő alatt ez a tömeg simán széttépi őket, már ha tényleg ez volt a céljuk. És valószínűleg igen, mert szinte mint egy csapat hipnotizált vallásfanatikus jöttek egyre közelebb.

Gis persze az egész semmit sem vett észre. Fürrenccsel a vállán, aki azért félénke összegubózott gazdája vállán, gondtalanul elindult a tömeg széle felé, ahonnan azonban azonnal visszalökték. Gis meghökkenve rántotta fel a szemöldökét.

–          Ostobák! – kiáltotta és ezzel Enumi komoly ijedtségére megpecsételte a sorsukat – Velem akartok kikezdeni!?

Chraes, mint a villám ugrott a tömeg és Gis közé, de minden gyorsasága ellenére már késő volt, csupán annyit ért el, hogy a hegyes fadorong nem Gist, hanem őt találta el. És azzal, hogy a tömeg leütötte a nemesi ifjat, mintha csak egyenként megsúgták volna az embereknek, nincs visszaút. Lavinaként ömlöttek az idegenekre.

Chraes vérzőfejjel esett össze és hamarosan Gis is megkapta a magáét, igaz ő még fel tudott állni Enumi mellett. A tömeg pedig, átgázolva Chraes mozdulatlan testén a lányra rontott. A galaxis hosszú történetében talán először fordult elő, hogy békésszándékkal érkező legénységet, látszólag minden ok nélkül megtámadnak. Enumi, bízva abban, hogy valami tévedésről van szó, kérdezni akart, de az őt megragadó kezek egy pillanat alatt torkába fojtották a szót. A lányt elrángatták, térdre kényszerítették és arcát egy forró téglához préselték. Enumi sikítani akart, de egy hang sem jött ki a torkán, egy pillanatig azt hitte megfullad a tűzforró portól. Egy rozsdás kés emelkedett a magasba egyenesen a lány feje felett.

Eddigre állt fel Gis. Enumiban egy pillanatig még feléledt a remény.

–          Csak ennyi telik tőletek? – kérdezte a fénylő fejű fiú, ám a következő pillanatban már az ő szava is elakadt.

Az egyik munkás lecsatolta Chraes karjáról az energia-ágyút és rálőtt a fiúra.

– Ostoba… – suttogta Gis.

Emberi vér és testrészek repülte szerteszét.

 

 

–          Jézusom! – kiáltotta Hórusz és nem törődött vele, hogy szolgái mit gondolnak istenük vallási nézeteiről – Ezek a barmok galaktikus inváziót akarnak indítani a bolygónk ellen? Azt a hajót a Francia Akadémia küldte! Ez a Fantázmagor idióták!

Szinte teljesen felállt a rabszolgák által hordozott súlyos trónszéken és apró csőrével, amely emberi hangját akár a tízszeresére is növelhette, minden zajt túlzengő ordibálásba fogott.

–          Elég, agyalágyultak, elég! – kiáltotta – Hát mik vagytok ti állatok!? A sakál nem tépi szét az ellenségeit úgy, mint ti a vendéginket.

A tömeg a hangra azonnal megdermedt, de nem nyitottak utat a főistennek. A rabszolgák messze túlerőben volt a főisten kiséretével szemben. Egyiptomi állt szemben egyiptomival.

– Ez a némber a sakál! – kiáltotta egy felügyelő, aki társaival egyetemben szintén osztozott az idegenek iránt érzett dühben. Hórusz szívesen kivégeztette volna a megszólalót, de figyelmét az említett lány vonta magára, feltehetően a hajó kormányosa, ahogy véres fejjel fekszik egy kődarabon. Hórusz egy pillanatig azt hitte a kavarodásban, hogy a lány nyakából áll ki a munkások egyikének a rozsdás kése, de aztán észrevette a szerencsétlen rabszolgát, akinek a kezét a késsel a lány feje mellett szegezte le valaki. „Istenem, csak add, hogy mindhárman túlélték! Nem tudnánk megakadályozni egy háborút!”

– Ez nem sakál, emberek, hanem róka! Arra pont, hogy vadásznak a farkasok! – üvöltötte fennhangon – Legyetek észnél, megértem az ellenérzéseiteket, de csak nem gondoljátok, hogy a halált szállítják ezzel a fontos űrhajóval? Az akadémiában ne ismernék fel a halált?

Hórusz érezte, hogy szavai hatnak a tömegre, ahogy a nép primitív vallását az akadémiával vonta össze. Az emberek lassan utat nyitottak neki, ám a tömeg közepén csak még szörnyűbb dolgokat látott és egy pillanatra meg kellett állnia a beszédben míg feldolgozta az élményt.

– Ti… – kezdte, de megint elakadt.

Jobbra egy véres test feküdt, arcát teljesen belepte a homok és a tömeg már nem is törődött vele, valószínűleg a kapitány, nemesi öltözékéből ítélve, de nehéz volt megállapítani, mert a a sáros talpak jó párszor átgázoltak rajta. Balra pedig egy adag szénfeketévé fagyott véres hús paca. Az alaknak még kivehető volt előre nyújtott karja és Hórusz legnagyobb megdöbbenésére egy energia ágyú volt szabálytalanul rácsatolva. A bolond szolga elvette az egyik energia ágyút és töltetként a saját test hőjét szívta ki ahelyett, hogy az energiagyűjtő cellákat a nap felé fordította volna.

–          Ennél ti jobbak vagytok! – mondta Hórusz bámulva a hullát, ám ekkor egy alak emelkedett ki a rabszolga mögül, akinek a kezét késsel odaszegezték a rókalány mellé. A férfi össze volt verve, mégis feltehetően valahogy elkűzdötte magát a pilótához és megszerezve a kést, megmentette társa életét.

–          Menjetek csak. – mondta a fénylő fejű idegen és felszegte a fejét – Már ha csak így feladjátok. Csürhe…

„Ez teljesen elmebeteg!?”- gondolta Hórusz rémülten, ahogy a már megnyugodó tömeg egyszerre hördült föl.

A férfi felállt és a leglenézőbb pillantásával mérte végig a nagyjából negyvenszeres túlerőt. Egy pillanatig néma csönd honolt, szinte hallani lehetett a homokszemek egymáshoz koppanását, majd az egyik rabszolga, akinek a keze odavolt szögezve a késsel a kőhöz, felemelte az öklét és hasba vágta az idegent, aki nyomban össze is esett. Hórusz rémülten nyelt egyet. A szolga újra felemelte a kezét, de végül csak legyintett és inkább a másik kezéből húzta ki a kést. Majd felállt és elsétált. Hórusz megnyugvással tapasztalta, hogy a többi szolga, ha lassan és morogva is, de követte. Amint nagyjából feloszlottak, felcserélt küldetett és utasításba adta, hogy kerítsenek három darab fekhelyes gyaloghintót, amivel az idegeneket szállítani lehet.

Miközben a legénységet feltették óvatosan a hintókra, (a lányhoz kimondottan undorral értek hozzá még a katonák is), Hórusz feltekintett az égben lebegő hajóra, majd az összevert idegenekre, különösen a fénylő fejűre.

„Hihetetlen” gondolta „hogy ezek lennének az akadémia megbízottjai.”

Egy pillanatra egy kissé furcsa gondolat ütött tanyát az elméjében, majd gyorsan elnyomta. Pont elég volt egyetlen botrány is mára, nem valószínű, hogy a balszerencsék párosával járnak…”

Azzal felkapaszkodott trónjára és az idegeneket cipelő szolgák kíséretében elindult vissza a palotához.

 

Gis egy szűk, sötét helyen tért magához. Legalábbis amennyire meg tudta állapítani szűk volt és sötét, ugyanis amint kinyitotta a szemét, egy apró, selymes kéz takarta el a tekintetét.

–          Tisztelt uram, lenne szíves még megközelítőleg nyolc és fél percig ájult lenni? – kérdezte egy meleg, női hang és Gis valami puha mocorgást érzett az oldalánál.

–          Sajnos, a tétlenség a legnagyobb ellenségem – mondta Gis megfontoltan – így ezért dupla erőfeszítésembe fog kerülni az engedelmesség.

–          Nos, azon túl, hogy egy koporsó méretű, szűk helyen fekszel…

–          Erősebb vagyok, mint hogy zavarna a klausztrofóbia!

–          És a tested eléggé roncs állapotban van még…

–          De még így is bizonyára szexi vagyok!

–          Sajnálatos módon közlöm, hogy teljesen meztelen vagyok.

–          Nem értem hol a hiba, Hölgyem! – felelte Gis – Ennyire ronda lenne?

–          Közlöm veled, hogy a birodalom legszebb Hölgye vagyok fiam, amit te nyílván zsenge korod miatt nem lennél képes megfelelően értékelni. Láthatóan önimádó hólyag vagy és puszta egóból úgy érezneéd, hogy ki kéne kezdened velem. Amúgy is, ha kérdezzem meg: Hány éves vagy, tizennyolc vagy még kevesebb? Lássuk be, kicsim, túl fiatal vagy még az ilyesmihez!

–          Miért Ön hány éves?

–          Pont elég, hogy tapasztalataim messze meghaladják tieidet, apróság!

–          Mennyi is?

–          Tizenhét! És semmi közöd hozzá!

–          Áh, így már minden világos! Amúgy huszonkét éves vagyok…

–          Hazudsz!

–          Talán…

–          Ott középen nem látszik. Vagy ez a korral csökken?

–          Hogyan!?

–          Te is tök pucér vagy!

–          Nos, lassan azt hiszem ideje lenne feltennem azt a kérdést, hogy miként kerültem egy koporsóba meztelenül, összezárva egy nagyszájú csitrivel?

–          Hol itt a csitri?

–          Szerintem csókolóznunk kéne minimum.

–          A fáraók családja azért építette a több fős gyógyító koporsókat, mondván, hogy az erkölcsi tisztaság úgyis távol tartja az alantas szándékokat.

–          Alantas!? Ezek a fáraók elég hülyék. Te ki vagy amúgy?

–          A fáraó lánya!

–          Áh… Mindent értek. Szóval ezek gyógyító koporsók… És mi lesz a lelki sebekkel?

–          Ha hozzá érsz még egyszer a mellemhez, kivégeztetlek! Hű! Valami rezeg! Asszem mozgunk. Ott lent, mintha feszítenének valamit.

–          Én is érzem lent a feszülést..

–          Nem kedvellek!

–          Te miért kerültél ide?

–          Kiestem az ablakon véletlenül.

–          Csak úgy spontán?

–          Mi van?

–          Sétáltál a szobádban és kiestél csak úgy hirtelen?

–          És ha igen!? Csak nem gondolod, hogy meg akartam szökni?

–          Nem szerintem ki akartál esni.

–          He?

–          Meg akartál sérülni…

–          Mi? Hülye vagy?

–          Ide akartál kerülni a szexi testem mellé!

–          Szolgák!

–          Letelt máris a nyolc perc!?

–          Tökmindegy! Szerintem rajtad már semmiféle gyógyítás nem segít!

 

„Hogy lehettem szerelmes?”

Enumi magányosan haladt a keleti palota folyosóin és igyekezte elkerülni a szembejövő cselédek pillantásait. Legalább egy kapucnija lenne, hogy eltakarja a füleit! Szíve mélyén mindig is idegenkedett a rabszolgaságtól, de amióta ki akarták végezni, azokat az embereket a halálba is szívesen küldte volna. Habár már bizonyos fokig lehiggadt, míg a gyógyító koporsójában lebegett, dühe nem párolgott el a fertőtlenítő gázokkal. Különösen Chraes miatt aggódott, aki még mindig nem tért magához. A felcserek szerint jobban lesz és mutattak néhány primitív röntgen képet (legalább az orvostudomány nem volt több évezredes elmaradásban, csak évszázadosban), de aggodalma, ahogy idegessége sem, nem múlt el. Enumi alig vallotta be magának, de nagyon kedvelte Chraest, jobban mint azt kellett volna vagy szabadott volna. Ráadásul érzelmei, most, hogy a rabszolgák támadása során elvesztette alkoholos pálcikáit extra erővel tört rá. Most minden lelki trükköt kipróbált. Igyekezett emlékeztetni magát, hogy Chraes a kapitánya és Enumi legjobb barátnőjét jegyezte el. Ugyanakkor e-két tény egyike sem bírta jobb belátásra érzelmeit eddig…

„Rusnya vagy lapos és ostoba arcú, ráadásul kezdő alkoholista és őrült is.” szidta magát kétségbeesetten és hiába „Felejtsd már el!”

A lány nagy levegőt vett, végighúzta kezét ajkain, majd amikor az őrt álló harcos biccentésével jelt adott áthaladt a bársonyos függöny alatt és belépett a hatalmas trónterembe. A puritánnak ható terem fehér falai a délutáni enyhébb fény és az apró ablakok dacára is csak úgy ragyogott a világosságtól. A terem szinte teljesen üres volt, a vele átellenes oldalon pár trónszék magasodott Hórusznak, a helyi követnek és a fáraó családjának. A lánya és a felesége között, a legmagasabb trónon ült a fáraó, öreg és megfáradt teste mintha már életében megkezdte volna a mumifikálódást. De szemei még mindig tett vágytól lángoltak és vizslatva méregették Enumit, aki zavartan lesütötte a szemeit.

Enumi mellett Gis álldogált, láthatóan jó kedvűen és mint Enumi egy futópillantásból megállapította az ő sebeit is meggyógyították a koporsókban. „Vajon az ő koporsójában ki lehetett még?” kérdezte magától Enumi „Bárki is az, Gist ismerve, reméljük nem lány és ha mégis nem látjuk viszont…!”

Végig nézett a fáraó családján, majd térdre borult és meghajolt, sorra a trónon ülők felé.

Ezután pár formaság következett, amit Enumi olyan automatikusággal hajtott végre, hogy kimondottan meglepődött, amikor a fáraó a sok betanult üdvözlés után, hirtelen a tárgyra tért.

–          Nos, kedves Bilga Més főmester – szólt az öreg Gishez és hiányos fogazatát kivillantva elmosolyodott ravaszkásan – Most, hogy társa is megérkezett és sajnálatunkat és bocsánatkérésünket igyekeztünk kifejezni egyelőre csak szavakban, kérem árulják el, hogy minek köszönhetjük megtisztelő, ám de korai látogatásukat.

Gis és Enumi egymásra néztek, majd Enumi szólalt meg. (Hálaisten Gis is észnél volt).

–          Had válaszoljak én a kérdésre, felség. – mondta és igyekezett legyőzni a fáraó leplezetlen ellenszenvét, amit a fülei bámulásával fejezett ki – Sajnos közölnöm kell, hogy mi nem a rendszeres, ellenőrző és kapcsolat fenntartó látogatás céljával érkeztünk.

–          Nocsak! – mondta a fáraó elégedetten és furcsa fény csillant a szemében. „Ez az alak akar valamit” gondolta Enumi és kissé zavartabban folytatta. Nagyon hiányolta az orgazmusos koktél pálcikáit.

–          Űrhajónk kapcsolata, eddig tisztázatlan okok miatt megszakadt az anya könyvtárral, – magyarázta – így nem férünk hozzá a művészeti alkotásokhoz. Mint tudják az űrcsatangok a művészet kiváltotta érzelmek segítségével képes tájékozódni a Világlélekben, így ez számunkra azt jelenti, hogy nem tudjuk folytatni felderítő utunkat. Ebben szeretnénk segítséget kérni.

A fáraó megdörzsölte állát. Láthatóan nem ilyesmire számított. Lopva Gisre pillantott és Enumiban erős gyanú ébredt, hogy amennyire irtózik ez a nép a kutyáktól, annyira ragaszkodik a fáraó a Fantázmagor fénylő fejű főmesteréhez. Talán a fáraó a fiúkat kedveli?

– Népünknek a piramisokon, pár ételen és festményen kívül nem sok érzelemrögzítése van. – mondta a fáraó – Ha ezek közűk kell valami, szívesen segítünk Önöknek.

– Nos, – mondta Enumi – nem egészen. A hajónk bár nehezen, de képes bizonyos érzelem vagy lelki mintákat azonosítani és szerencsénkre talált a birodalomban, sőt egészpontosan a palotában egy egyént, akiben meg van az úgynevezett I-sejt.

– Az I-sejt!? – döbbent meg a fáraó – A mi korunkban!?

Enumi megdörzsölte a száját. „Igen” – gondolta – „De ez még semmi, öreg!”

– Igen, az I-sejt. Valaki van itt, aki művészetet képes teremteni. – válaszolta Enumi és élvezte, hogy megdöbbenést tudott kelteni – És ráadásul pont annak az érzelemnek (ez egy fajtája a szerelemnek) a kifejezésére képes, amire nekünk szükségünk lenne.

– Nem tévednek? – kérdezte Hórusz. A mellette lévő királylány ebben e pillanatban, mintha eszébe jutna valami, elvörösödött és lehajtotta a fejét.

– Mi? Tévedni? – kacagott fel Gis megvetően – Én ellenőriztem.

– Ez megnyugtató… – jegyezte meg Hórusz.

– Tulajdonképpen – vágott közbe gyorsan Enumi – elég könnyen felismerhető az Ihlet sejtes lelki mintázat és azt hiszem meg is tudjuk mondani, hogy ki az.

– Ki az? – kérdezte Hórusz és lopva a fáraóra pillantott – Nyílván, igen különleges személy…

– Én… – kezdett el valamit mondani magáról megfeledkezve a fáraó lánya, de aztán mint akinek hirtelen eszébe jut a női szólásszabadságot tiltó illem, gyorsan elhallgatott.

– Nos, ha jól tudom rabszolgaként dolgozik a palotában. – válaszolta Enumi – Elnézést ha tévedek a társadalmi hovatartozását illetően… Ha minden igaz, Anathupnak hívják.

Ahogy Enumi kimondta az utolsó szavakat, jó egy percre csönd lett. A trónon ülő nemesek döbbenten hallgattak. Végül a fáraó szólalt meg nagy sokára, kissé zavartan.

– Érdekes, nem rémlik a neve…

–          Lehetetlen. – mondta Hórusz hirtelen indulattal – Hiszen csak egy rabszolga! Nem igaz?

–          Elemezzük ezt a kijelentést valaki olyan szájából, aki egy istenhez hasonlatossá operáltatta és nevezte magát. – jegyezte meg Gis – Továbbá ma délben is szenzációsan sikerült idomítania a szolgákat. Nyílván sérti az egódat, hogy nem te vagy a kiválasztott.

Hórusznak elállt a lélegzete. Azon kapta magát, hogy az a fiú oktatja ki, akinek nem rég mentette meg az életét, ráadásul az egóról, ő, aki negyvenszeres túl erőben is magára haragította a rabszolgákat. Érezte, ahogy karja lassan megfeszül, de végül sikerült uralkodnia magán. Csak egy kölyök. – gondolta – Csak egy ostoba…

–          Bár kijelentésem valóban befolyásolt talán eddigi, több éves tapasztalatim során, amelyek szerint rabszolgáink ösztönlények, mit sem művészetre képes alanyok, azonban úgy gondolom, hogy megfontolandó a javaslatom és nem hiszem, hogy hozzáértésemet védenem kéne.

–          Akkor miért véded mégis? – kérdezte Gis, de mielőtt folytathatta volna, Enumi közbe vágott.

–          Elnézésüket kérem társam miatt. – mondta és gyilkos pillantást vetett Gisre – Csupán eléggé bizonyos jeleket adtak az eszközeink és szeretnénk segítséget és engedélyt kérni a vizsgálathoz…

És innen Enumi még hosszan folytatta, de érezte, hogy szavai nem érnek el a fáraó fülébe, aki egyre csak Gist figyelte. „Ó, bárcsak Chraes magához térne már!” gondolta Enumi, amikor hirtelen a fáraó felemelte a kezét.

–          Sajnálatosan még mindig nem emlékszem, hogy kicsoda ez az Anathup. – mondta a fáraó – De természetesen, mindenben segítjük Önöket egy feltétellel.

–          Feltételekkel próbálkozik? – kacagott Gis.

–          Fogja vissza magát! – emelte fel a hangját Hórusz – A fáraó itt a legfőbb hatalom.

–          Elnézést kérek a társamért, én… – kezdte Enumi, de a fáraó közbe vágott.

–          Ne kérjen elnézést a társa miatt folyton. Felfogtam, hogy ő ilyenfajta… – mondta és felemelte a kezét. Enumi érezte, ahogy borzongás szalad végig rajta – Tetszik, nagyon tetszik. Kifejezetten uralkodói vonás. Íme a feltételem. Mától ez a fiú itt marad és Hórusz helyére lép.

–          Felség? – döbbent meg Hórusz.

–          A rabszolgák ellen erős akarat kell, láthatóan még a vendégeink ellen is támadtak.

–          De hát felség! – szólt Hórusz – Engem tisztelnek azok a rongyosok!

–          Akkor ez a jövőben változni fog! – felelte a fáraó – Hórusz csend legyen. Te csak egy követ vagy.

–          De felség, ne legyen már őrült! – kiáltotta Hórusz. Nem akarta felemelni a hangját, pontosan tudta, hogy ez badarság, de indulatainak nem tudott gátat szabni. Talán tényleg igaza van a kölyöknek és védeni akarja az egóját.

–          Hórusz… – mondta a fáraó – Te nem vagy Isten.

Azzal felállt és tekintetéve belé fojtotta a szót a tiltakozni vágyókba.

 

–          Mintha nem lennél annyira meglepve… – jegyezte meg Enumi Gisnek, amint lassan sétáltak a folyosón. A lány egyelőre nem tudta mit gondoljon a fejleményekről, kavargott a feje, ezért egyelőre úgy döntött megkeresi Gissel Anathupot és aztán foglalkozik a többivel. Amit azonban nem tudott kiverni a fejéből, hogy a fiú önteltségében fel sem fogja micsoda ellenséget szereztek maguknak Hórusz személyében.

–          Tudod, a fényes egyéniségem mindenhol utat tör magának.

–          Ez akkor is… durva! – mondta Enumi. Igazából sokkal több, mint durva volt, csak éppen még nem talált rá megfelelő szavakat.

–          Annyira nem – mondta Gis és Enumi arra számított, hogy a fiú egy újabb öntelt szólamot fog szónokolni, de tévedett – Nézzük a tényeket: a te róka fülű, halálkutya szereplésed valószínűleg elgondolkodtatta a legtöbb helybélit, így a fáraót is, hogy a génmanipulált testek csak a látszatot takarják és nem a valósággal egyeznek meg. Ez egy olyan figura népszerűségének, aki Hórusz napistenné operálta magát nem tesz jót. Ha te nem vagy a halál, már pedig mivel egy híres hajó pilótája vagy nem lehetsz, akkor ő sem napisten. És hirtelen a fáraó tudatalattija ellenszenvet kezd táplálni ellene, mert végig becsapva érezhette magát. Aztán jön egy magabiztos idegen, aki átengedi neked az unalmas részletek elmagyarázását, hogy csak királyi megjegyzéseket vessen oda. Ugyanez az idegen, megszégyeníti Hóruszt, a Fantázmagor főmestere és jól kijön a fáraó lányával.

–          Kivel jön ki jól!? – döbbent meg Enumi – Csak nem…

–          A fáraó lánya híresen hebehurgya, gyakran megsérül, így nem csoda, hogy a landolás utáni kisbunyó közös koporsóba vezetett minket. – mondta Gis – Az emberi lelkek legalább olyan logikusak, mint a fizikai jelenségek. Már csak azért is, mert a lélek is egy fizikai jelenség. Csak sokan túl bonyolultnak találják végig követni

–          Ez már-már úgy hangzik, mintha az egészet kitervezted volna… – mondta Enumi és kis tiszteletet érzett egy pillanatig társa iránt.

–          Sajnos, bár képességeim alkalmassá tettek volna rá, ez csak utólagos okoskodás. – mondta Gis –  Ezt még én sem jósolhattam meg. A kutyák ösztönös gyűlöletéről például nem tudhattam, sőt a fáraó személyiségéről sem.

–          De Hóruszról tudhatnál! – kiáltotta Enumi – Az a férfi megmentette az életünket és bár nyílván nincs erkölcsi érzéked, attól félhetnél, hogy bosszút áll!

Gis eleresztett egy félmosolyt és beletúrt színesen izzó tüskéibe.

–          Csak irigykedsz, mi?

–          Hibbant vagy! Ezt meg okoskodhatod utólag!

Enumi dühtől izzó tekintettel fordult el és zsebéből elővette a tartalék pálcikáját. Fogalma sem volt milyen erős, jár-e kéjes ájulással, azonnal a szájába tette. Már-már beleszívott volna, de aztán még is kivette a szájából. Tényleg irigykedett, ismerte el. Az érzései káoszában talán pont az irigykedés volt az alapja mindennek. De természetesen nem Gis újdonsűlt posztjára. Valahogy Chraessel kapcsolatban érzett irigységet, de mielőtt megfejthette volna érzéseit egy sólyom sötét szemei néztek vele szembe.

–          Átgondoltam a dolgot. – mondta Hórusz és hangjában nyoma sem volt a megjátszásnak – Bocsássatok meg, hogy túl reagáltam a dolgot. Most pedig elvezetlek titeket Anathuphoz.

–          Mert, ha amúgy parancsolnám nem tennéd meg ugyanígy, mi? – szemétkedett Gis.

Hórusz nagyot sóhajtott.

– Kövessetek! – mondta és elindult egy folyosón, amit Gis és Enumi eddig észre sem vettek. Hosszan mentek lefelé. – A szolgálók szállásához vezet. – magyarázta Hórusz hátrafordulva. Egy folyosóra értek a lépcsősor végén, amely feltehetően a föld alatt volt, csak a folyosó oldalán lévő fáklyák adták a fényt. A föld ellentétben a fenti folyosókkal, poros volt és mocskos. Bár lábnyomok sokasága látszott a földön, senkit nem láttak magukon kívül, pedig hosszan gyalogoltak, amíg egy benyílónál Hórusz végre azt mondta megérkeztek. A volt kegyelt csőrén mintha mosoly játszott volna.

„Csapda?” ötlött fel váratlanul Enumi fejében, de bárhogyan is próbálkozott nem tudta elkapni Gis tekintetét, aki szokásához híven önelégülten nem törődött semmivel. Enumi ezért közelebb lépett Gishez, de Hórusz váratlanul felcsattanó erőteljes hangja megdermesztette.

– Mint említettem – szólt Hórusz – nem hiszem, hogy pont egy rabszolga lenne az a galaxisban, aki képes művészetet alkotni. Állatként nőnek fel, nincs módjuk mély érzéseket magukévá tenni.

Enumi nem tudta, hogy Hórusz hova akar kilyukadni, ezért azt válaszolta, ami természetesen is a nyelvére jött.

–          Nos – mondta – Egy rabszolga is képes lehet az önkifejezésre. Festhet vagy írhat…

–          Valóban? – kérdezte Hórusz és elnevette magát, majd kinyitotta az ajtót. Odabent csak egy alak volt a földön, már ha alaknak lehetett nevezni. – És ő vajon festeni fog vagy írni…

Enumi arca elé kapta a kezét, hogy elfojtsa sikolyát. Még Gis is megrendült.

– Ez egy… – kezdte, de torkára forrt a szó.

A földön fekvő alaknak sem kezei nem voltak, sem lábai. Mint egy széttaposott giliszta próbált előbbre kúszni. Arcáról a bőr foszlányokban lógott lefele.

– Bemutatom Anathupot. – mondta Hórusz gúnyosan – Kérlek tekintsetek el attól, hogy köszönjön. A nyelvét már gyerekkorában kivágták.

Azzal jól eső kacagásra kezdett ismét és ott hagyta a Fantázmagor megdermedt legénységét.

This entry was posted in New generation. Bookmark the permalink.

Comments are closed.