Azon az estén, ott a sötétben, egyedül fekve a nagy francia ágyon valami baj történhetett a szívemmel. Egyenletlenül, szúrósan pumpálta a vért. Egy ideig figyeltem a furcsa dobbanásokat, mikor hirtelen abba maradtak.
Pánikszerűen kaptam levegő után. Ritka erős halálfélelem lett úrrá rajtam, a levegőt nem a tüdőmben, csak a számban éreztem. Ám a dobogás újra indult és rájöttem, nem haltam meg. De azon az éjszakán már nem tudtam aludni. Nagyapám is elaludt és nem ébredt fel többé, nem akartam én is így.
Felhúztam a gatyámat, zsebre vágtam a cuccaimat, majd megkerültem a szobatársam ágyát és ki a hűvös utcára. Nem vettem kabátot, élveztem, ahogy átjár a hideg.
A szívemről eddigre elfeledkeztem, csak a félelem maradt meg. Két smst írtam. Az egyiket a haveromnak, aki a moszkván lakik, a másikat Neki. Pont egy éve szakítottunk. Ja. Ezen az estén történnie kellett valaminek.
Két fiú sétált a budai várban aznap éjfél körül.
– Pénztáros: Kenny.
– Durva voltam a hóval annó.
A két beszélgető meglepődve saját szürrealista szóváltásán, rekord idő alatt rájött, hogy elbeszélnek egymás mellett. Mivel a saját témámba nem akartam belemenni, ezért egy kérdő hümmögéssel tereltem a figyelmet, valahogy így:
– Hm? – (csak ezt kicsit magasabb hangon) . Ám a spanom persze visszakozott:
– Semmi, semmi.
Ekkor átcsaptam udvariaskodásba, hogy az ő révén igenis megmaradjon a beszélgetés egy fonala:
– Bocsánat, elmerengtem. – majd hozzátettem csendes nyomatékossággal – Figyelek.
– Semmi – kezdte ismét csalódottságomra, de aztán váratlanul igéretesen folytatta – Csak, hogy rányomtatják a csaj nevét.
– Hm? – hümmögtem ismét, de ez már egy elégedett hümmögés volt, méginkább egy “ah!” jelezve, hogy nyertem, beindítottam a beszélgetést és most folytatni is kívánom, kiélvezve győzelmem zamatos gyümölcsét.
– A pénztáros nevét. – mondta – Várj, itt a fény alatt – terelt egy lámpa alá – Nu… Nézd! Rányomtatták a számlára a a nevét. Többet jelenik meg nyomtatásban, mint én.
– Írói féltékenység a Burger King alkalmazottai ellen? – kérdeztem félig elmosolyodva.
– Ja. – mondta – Ráadásul minden alkotása személyre szóló, még ha vannak ismétlések is. A miénk például két sajtburger. Te jó Isten!
– Mi az? Sajtalergia?
– Oda nézz! – mondta ijesztően komolyan és a számlát tartó ujjával Savoyai Eugén lovas szobrára mutatott. Egy csöves kinézetű alak feküdt a talpazatnak támaszkodva. Látszólag, amennyire a sötétben kivehető volt, túlságosan is speciális pózban. A barátom felé kezdett szaladni és emiatt, úgy érezve ez a legtermészetesebb, én is rohanni kezdtem.
– Nem hittem, hogy ma még halált is látok!
Eszembe jutott a korábbi élményem az ágyban, de gyorsan kivertem a fejemből.
– Már holnap van – feleltem kitérően.
– De az még relatív ma. – vetette oda és addigra elértük az ismeretlen halottat. Aki azonban, mint rögvest kiderült, nagyon is élt. Csak a csellóján végzett lehajolva valami finom hangolást.
– Oh, urak! – kiáltotta vidáman mikor észrevett minket és az auránkat azonnal ellepte az alkohol bűze – Mit játszak ezen a késői órán?
– Nem fél, – kérdezte a barátom óvatosan – hogy sok ember zokon venné a dallamait?
– Manapság, viszonylag kevesen laknak a várban, akiket felébreszthetnék… – felelte vigyorogva a csöves. – No? Egy kis Mozart? Éji zene?
– Nem köszönjük – feleltem – A barátom is zenész.
– Oh, és min játszik?
– Dobon és gitáron.
– Az szép hangszer. Manapság divatos.
– Valóban. Köszönjük, viszlát. – zártam le a beszélgetést és gyorsan tovább lépdeltünk a sötétben. Miközben én elmélyedtem a változatos kilátásban, a társam a fejét fogta.
– Gitározik? És ha rákérdez a húrokra? Egyébként is, erről mindig az jut eszembe, hogy kifogás mindig van.
– Mire? – kérdeztem megütközve. Szavaimra fehér gőz szállt ki a számból. Egyre hidegebb lett.
– Hogy miért ne adjunk nekik pénzt. – válaszolta ő – Van aki a családjára hivatkozik, van aki arra, hogy csak a szüleitől kap pénzt, van aki a maffiára, az államra meg hogy biztos volt oka, hogy így lecsúszott…
– Te se adsz nekik.
– Nem, de legalább én ennek tudatában nem. Ráadásul szegény Aladdinnal mindenki együttérez, amikor a gazdag az elején sárba löki.
– Erre nem emlékszem, de nézd! – mutatok rá a Nemzeti Galéria plakátjára. – Esher…
– És?
– Pont ugyanez a kiálítás volt akkor is, amikor Katával szakítottunk.
– És pont ma írtál neki smst hosszú hónapok után. Móka.
– Ja és ma (vagy tegnap) egy éve, hogy szakítottunk. Hjaj! Nehéz az élet.
– Ezt most megmondtad.
– Ja. – vigyorodok el. – Igyunk egy sört. Valahol még biztos kapni.
– Amúgy sosem mondtad – kezdi a barátom visszafele indulva, de kicsit lassítva, fürkészve pillantva arcomra – Tulajdonképpen miért szakítottatok? Ha persze… nem túl intim…
– Nem az – mondom könnyedén – De igazából nem emlékszem a konkrét indokra. Mármint ami végül elvezetett idáig. De tudod nem is fontos. A sok kis hülye apróság, meg az, hogy nem illettünk össze. Valami fiúja is volt ráadásul és persze azóta nem találkoztunk. De csak az érzés a lényeg, nem a kifogások… Meg akkor akartam megkérni a kezét is.
– Ja, arra emlékszem. Mondtuk is hogy korai…
– Mindegy a gyűrű azóta is megvan, itt hordom a kabátomban a következőnek. Hehe. – kacarásztam zavartan – Mindenesetre érdekelt volna mit mondott volna.
– Most megkérnéd, ha visszamehetnél akkorra?
– Hjaj, a szokásos kérdés.
– Na ja, de mégis! Mit tennél?
– Szerintem ezen már felesleges gondolkodni, tudod, mert… MI A FASZ!!???
– Mi a baj, Hógolyó?
Döbbenten néztem Kata szemébe. Nem az zavart, hogy megjelent. Nem is az zavart, hogy átszegve a tér és idő kontnumot újrajátsza azt a bizonyos estét. Még csak nem is az, hogy sokkal dögösebb volt, mint ahogy emlékeztem rá.
Hanem, hogy Hógolyónak hívott. Ettől mindig olyan kövérnek éreztem magam.
Ne röhögjetek.
– Csak… Csak sajnálom, hogy megdobtalak előbb hóval. – emlékeztem vissza az akkori szituációra – Hülye vicc volt.
– Már megszoktam. – mondta a csodálatos mosolyával és eddigre teljesen elfelejtettem miért is szakítottam vele. Szószerint éreztem, ahogy olvadok. Aztán rájöttem, hogy zavaromban egy hősugárzónak támaszkodom. De béna szitu! Gyorsan arrébb álltam és folytattam.
– Figyelj, szeretném megkérni a kezedet.
– A jobbot vagy a balt?
– Hé, kis együttérzést! Van gyűrűm is.
– Jól van, jól van, akkor figyelek…
– Szóval sok hibád van…
– Ah, de romantikus! Még, még, folytasd!
– Jó, mindegy. Úgy se fogod elhinni, de én a jövőből jöttem, ahol már szakítottunk.
– Ez érthető. – mondta – Ilyen borzasan már hétszentség, hogy nem jársz velem.
Tényleg megmaradt a borostám, vettem észre. Meg igazából minden más is, a nadrágom, a kesztyűm. Vajon akkor mi történt az eddig itt lévő múltbéli énemmel? Tök mindegy – jöttem rá. Most csak erre koncentrálj.
– Szóval, mióta szakítottunk csak a hibáidra tudok gondolni, ez persze gonosz és igazságtalan dolog, főleg az olyanok, mint hogy te nem, én meg cukorral szeretem a túrós tésztát, ami persze tök mindegy és egyáltalán nem számító apró kis hülyeség…
– De azért láthatóan mély nyomot hagyott benned ez a probléma…
– Meg a közös képek facebookon, amiken kitageltél engem…
– Ez valósznűleg késöbb történt.
– Ja, persze a szakítás után… Most még az iwiw… Mindegy ez nem olyan lényeges. Ami lényeg, hogy mindezek ellenére megkérném a kezedet, mert te vagy életem nagy túrós tésztás szerelme…
– Erről most az a vicc jut eszembe, amikor a szakács a faszával kevergeti a tésztát és a vendég meg…
– Ez gusztustalan.
– Tudom. De te mondtad még annó bosszúból a cukor miatt, hogy elmenjen az étvágyam. (Sikerült) Szóval, Hógolyóm, miért nem adhatom neked a kezem?
– Mert – mondtam – Hógolyónak hívsz…
– Erről is van az a vicc…
– Nem érdekel. Azért nem – mondtam ki végre nagy sokára – Mert mást szeretsz.
– Sajnos túl hülye vagyok – mondta mosolyogva – Még a tőled tanult szar viccek ellenére is. Legfeljebb a tejszínhab. Egy flakon tejszínhabért cserébe ott hagynálak. De szerencsére nem kell választanom.
– Ne viccelődj, pont ezen az estén derült ki. Most már úgyis mindegy. Azt mindenesetre elmondhatnád, hogy ki volt az.
– Elég komoly bizonyíték állhatott a rendelkezésedre (Egy halom tejszínhabos kupak a táskámban. Ellenőrzöm is…)
– Elég, nem veszel komolyan. Felesleges is várni, most szakítok veled!
– Ostoba! Hát lehet téged komolyan venni!?
– Pont ez a baj veled! Én is komolyan érző, egyenértékű emberi lény vagyok… Ha megmondtad volna legalább! De te csak, te csak viccelődtél!
– Idióta, utolsó barom! Hát nem érted? Hát nem tudod megérteni? Olyan jó veled, egyszerűen boldognak kell lennem és ezt még te sem tudod elrontani! Ezért vagyok komolytalan… És lehet, hogy az évek során ez kikopik vagy akár szakítunk, de én akkor is szeretlek! Kérd már meg a kezem!
– De én…
– Kérd már meg a kezem vagy örökre eldugom az összes porcukrot és minden áldott percben Hógolyónak foglak hívni.
– Kata, én…
– Hógolyó, Hógolyó, Hógolyó!
– De hiszen már úgyis szakítottunk és…
– Most most van, nem érted!? (Hógolyó…)
– Kata…
– Hógolyó!
– Kata…
– Nem akarlak, nem tudlak elveszíteni, fogd fel, te utolsó barom, idióta szerencsétlen, hülye… állat… És nem jut több csúnya szó az eszembe… Csak…
– … hozzám jössz feleségül?
– Nem.
– Hogy!!!???
– Meg vagyok sértődve…
– Bele löklek a hóba megint!
– Jó, akkor igen.
– Azért… Asszem szeretlek.
– Asszem pofonváglak.
És azzal felhúztam a kezére a gyűrűt az éjjeli hó esésben fenn a budai várban. Itt a vége. Hüpp!
Mármint csak ennek a furcsaságnak, mert ebben a pillanatban újra egy évvel késöbb volt. Ezt barátom bamba arcáról állapítottam meg.
– Mi van? – kérdezte. Én egy percig némán meredtem, majd elordítottam magam.
– BAZMEG!!!!!! – ezzel odamentem az első oszlophoz és mint valami rajzfilmszereplő belecsaptam a fejemet teljeserőből. A földön fekve tértem magamhoz.
– Jól vagy? – kérdezte a barátom kissé zavartan.
– Nem igaz… – mondom felhevülve – Rájöttem miért szakítottunk!
– No? – akarta kérdezni, de olyan gyorsan beszéltem, hogy még erre a két hangra sem volt ideje.
– Amikor egy éve megakartam nézni izé kérni a kezét, akkor nem a túróstészta vagy a facebook miatt nem tettem.
– Hanem?
– Mert már volt az ujján egy gyűrű!!!
– Mi!?
– Pont olyan mint amit én akartam adni, basszus! Ezért… Ezért hittem azt, hogy jár valakivel, ő pedig nem tudta megmondani, hogy ki az… mert… Mert én voltam az!
– Figyi – mondta a haverom idegesen – Ezt nem értem, de most van egy súlyosabb problémánk. Emlékszel a csellistára?
– Miféle csellistára?
– A csövire. – mondta a barátom és a távolba tekintett a sötét éjszakában – Az előbb amikor elterültél vettem észre… Azt hiszem… Azt hiszem meghalt…