Reggel hat körül lehetett.
– Komolyan ezt akartad kérdezni? – tudakolta a lány kettesben a fiútól, nem messze a társaságtól, akik éppen a bezárt kocsma előtt próbálták kitalálni, hogy mi legyen.
– Igen. – mondta a fiú és magában azt próbálta megsaccolni, hogy mennyire lehet részeg. A lánynak korábban azt mondta, hogy bár megkérdezi, úgyse fog semmire emlékezni a beszélgetésből, ami természetesen nem volt igaz. A kérdést, ami évek óta foglalkoztatja az embert és féltve van őrizve, nem fogja úgy feltenni, hogy ne emlékezzen a válaszra.
Várakozóan nézett a lányra ezen a valószínűtlen és valószínűleg sokáig megismételhetetlen alkalmon és türelmetlenül várta a választ. Fogalma sem volt, hogy mit fog hallani, de ismerte a lányt, hogy ne ismerte volna, tudta, hogy ő mennyivel okosabb és bölcsebb nála, ezért meg se próbálta önállóan kikövetkeztetni a választ. Pedig lehet, ha ezt tette volna, akkor utána nem lett volna csalódott utána.
A lánnyal gimnazista évei során ismerkedett meg és bár nem tudta pontosan mikortól tartott, de az tény volt, hogy az első évnek valamikor a negyedénél, olyan november környékén, már szerelmesen áradozott egy barátjának róla. Persze megszólítani nem merte, mármint úgy, bár talán nagyon máshogy se. Ha másokkal volt, akkor néha beszélgetett vele, néha egészen komoly dolgokról is, de ezekre bizonyára a lány nem emlékezett.
Ez az állapot sokakon uralkodik el, akik titokban szerelmesek. A fiúnál három évig tartott.
Harmadik év nyarán végre elhatározta magát, különösen egy hasonló cipőben járó barátja tanácsára. Most zúzni fognak, ahogy akkoriban fogalmazták. A fiú addigra sokat olvasott, életfilozófiája fejlődött és sok bölcsességet összeszedett, hogy tudja, nem várhat örökké.
Elkezdődött az iskolaév. Nagy elhatározások. Aztán az első hónap elmúlt. Nem volt megfelelő alkalom, még annyit sem volt a lánnyal ugyanabban a társaságban mint eddig, rárontani pedig majdnem ismeretlenül nem akart. Még egy hónap. Semmi.
Visszanézve a fiú gyakran érezte úgy, hogy a harmadik hónap volt az, amikor tényleg cselekedni tudott volna. Annyira biztos volt, hogy ha más nem is jön össze, akkor is lerohanja a lányt vallomásaival. Vagy titkos levelet ír. Vagy megszólítja (az mekkora lett volna!). Csak hát ugye…
A lány nem volt az a bulizós típus, de sok korabeli lányt megelőzve, talán mert annyi szakkör aktív tagja volt, tizedikre (az kb 16 éves korosztály) már októberben összejött valakivel. Jellemző, hogy hős szerelmesünknek, akinek a lány volt mindene ez csak novemberben tűnt fel. A szerelem nem mindig az ismeretségen alapszik…
A fiú először bánatos lett: lemaradt. Aztán kicsit izgatott is: végül is ez igazi szerelmi kaland! Hosszan játszott a gondolattal, hogyan fogja megmenteni a lányt és leverni a gonosz, már tinédzser korában kétméteres benga pasiját (ez okból egy kungfu edzésre is elment, biztos ami biztos). Aztán sajnos kiderült, hogy a pasija nem két méteres, de még csak nem is benga. Sőt hősünk kifejezetten szimpatikusnak találta, ugyanaz volt a srác érdeklődési köre is, mint az övé. Ez elbizonytalanította. Azért mindenben igyekezett lekörözni őt színjátszásban, az iskolai írópályázatokon való szereplésben, sőt egyszer még egy hógolyóval is megdobta hátulról, de ezt utóbb nagyon szégyellte.
Végül, a fiú, szerintem igen hősiesen, beismerte veszteségét és lemondott a lányról. Ez van. Még bölcsebb lett, más lányokkal kezdett foglalkozni és írt egy szonettet is, amiben élete szerelmeit összevetve, a lányt gyerekkori butáskodásként jellemezte. Egyedül az zavarta, hogy egy pályázaton a lánynak korábban írt szerelmes versei nyertek és nem ez a bölcs szonett, de hát ezt a szerelem egyetemességére fogta, a nagy életbölcsességek nehézkes hangulatisága ellenében (akkoriban gyakran használt ilyen komoly frázisokat).
Telt-múlt az idő, egyszer aztán megtudta, hogy a lány szakított a fiújával, de ez számára csak mellékes dolognak tűnt. Egészen egy bizonyos partiig (valami afterparty lehetett felsősöknek vagy efféle).
A fiú egy másik lány miatt ment oda elsősorban, aki nagyon tetszett neki akkoriban (később össze is jött vele), illetve barátja miatt, aki pedig egy harmadik lány miatt érkezett (felmerül a kérdés, hogy vajon a lányok is ilyen bonyolult okokból érkeztek-e a partira mint a fiúk, de ahogy hősünk fogalmazott azon az estén: sok lány, sok bonyodalom. Látható, hogy ekkor már még bölcsebb volt. Ezért is szomorú az a buta kérdés, amelyikre a lány történetünk elején reagált. De ahhoz még egy kis türelem.).
Szóval, ezen a partin a fiú, magára hagyva a másik, szomorúan iszogató srácot, a táncosok közé vetette magát. Akkoriban még nem ivott annyit mint manapság (lassan érő típus, ugye ugye), ezért is lepődött meg, amikor hirtelen megszédült. No, jó talán itt feláldoztam az írói leírást a valóság kedvéért: valójában a fiú semmiféle szédülést nem érzett, amikor a lány, hátulról átkarolta. A fiú megfordult és pusztán meglepődött, nem szédült (talán egy kicsit, de azt nem a karolástól, hanem a táncolástól). A lány teljesen részeg volt és lágyan átölelte a fiút, hogy együtt táncoljanak. No, azért nem úgy ölelte át, de azért majdnem, szóval értitek…
Lényeg, ami lényeg a lány vele akart táncolni és táncoltak is (ha minden igaz, nagyjából öt másodpercig) és a fiú érezte, hogy most, ebben a szent és kivételes pillanatban történnie kell valaminek. Maga sem tudta pontosan minek, de érezte, hogy ez egy esemény az életében. Aztán hirtelen eszébe jutott barátja, akit ott hagyott az asztalnál, magában és aki tulajdonképpen akkori hangulatában bármire képes lett volna. Így hősünk gyorsan ott hagyta a lányt, aki pityókásan táncolt tovább, felkarolta a barátját, aki később ezért sokat hálálkodott és haza kísérte. Világos.
A fiú és a lány, már elnézést az életben tapasztaltaktól, hogy így fogalmazom, valószínűleg ti ezt ennél komolyabb dolgokra értitek, szóval ettől kezdve nem történt köztük semmi. A fiú nem is gondolt azt hiszem sokat a lányra (habár egy pszichológus minden bizonnyal komoly összefüggéseket tudott volna a fiú felnövésének szerelme és későbbi álmodozásai között, de ezt most nem boncolgassuk, hiszen egyes olvasóim még öncélú perverzitással vádolnának), ugyanakkor néha azért mégis eszébe jutott egy bizonyos ok miatt a lány, mikor életét, világát és abban betöltött helyét vizsgálta. És ahogy egyre bölcsebb lett és aforizmái is egyre pontosabban tükrözték a világot, ez a különös élmény még mindig nem hagyta nyugodni, ezért is kérdezte meg a lányt erről történetünk elején (pontosabban előtte, hiszen csak a választ olvashattuk, de most már célegyenesben vagyunk, nyugalom!).
Ugyanis a fiú és a lány történetének modern, jelenbe ágyazott múltszerű ismertetése közben egy valamit kihagytam, valamit ami a fiú számára sehogyan sem illett bele a dologba. Még a lánynak annak a bizonyos első fiúja elől is elhallgatta, akit annyira túl akart szárnyalni annó mindenben (a hógolyós), pedig azóta a legjobb barátok lettek és közös szerzői voltak megannyi sikergyanús gondolatnak. A fiú mint kis ékszert, titkot őrizte annak a két délutánnak az élményét, amit a lánnyal együtt töltött. Egyszer egy kávézóban, egyszer pedig egy moziban, még a táncos eset előtt. Talán furcsa és gyerekes, de a fiú, mikor a lány már szakított a másik fiúval és ő pedig összeszedte minden bátorságát, elhívta találkozni a lányt, még ajándékot is vett neki (egy képregényt (Batman: Hush 2), amit azóta sem ért, miért adott ilyesmit egy lánynak, pláne ennek az okos és értelmes teremtésnek).
A fiú azóta sem értette meg miért ment el vele a lány, mondjuk ki még ha merész is, randizni. Harmadszorra mindenesetre már nem hívta el. Mondhatná, hogy azért mert a második (a mozis) rosszul sikerült, leöntötte magát kólával és salsa szósszal (tipikus) vagy mert édesanyja a mozi után felhívta, hogy hol van már és ő ezt nagyon kínosnak érezte (pláne, hogy a fiú nem mondta meg az anyjának, hogy egy lánnyal találkozik, de ezt a lány előtt letagadni sem akarta, így a beszélgetés roppant rosszul sikerült).
Nem. A fiú azért nem találkozott többet a lánnyal, mert a két „randi” elég volt hozzá, hogy rájöjjön, nem illenek össze és erre más is felhívta a figyelmét, aki már ezt ugyan régen megmondta, de ekkor a fiú tényleg megértette. Persze nem merte megfogni a lány kezét a moziban, ami egyrészt nagyon ciki volt, másrészt azzal nyugtatta magát, hogy biztos nem is illet volna, de arra jutott, hogy nem is baj, hogy így alakult.
Mint már mondtam lett barátnője, aztán lett exbarátnője, felnőtt, okos lett, bölcs és ezt az egész dolgot a felnőttek minden tudásával nézte, ahogy a gimnazisták nézik az alsósokat vagy ahogy az alsósok a pisis óvodásokat.
De talán még sem lett elég bölcs.
Egy estén, amin annak a barátjának a meglepetés születésnapját ünnepelték, akit még egyszer haza kísért az afterpartyról, mint ismerős ismerőse, megjelent a lány is. Persze a fiú találkozott vele osztálytalálkozón meg máshol is (szóval nem volt ilyen filmszerű nagy viszontlátás, ahogy pedig a fiú szereti ezt képzelni), de most mellé ült és a buli során sokat beszélgettek és valószínűleg még többet ittak.
Végül, sok összemosolygás, nevetés és rengeteg feles után, mikor már a villamos is járt a hajnal első fényeiben, a fiú félrehívta a lányt és feltette a nagy kérdést. Persze, nem volt nagy esemény, minden részegedéskor vannak nagy kérdések és nagy válaszok, de abban a pillanatban ez volt a nagy kérdés.
Akkoriban még sem bölcs nem voltam, sem szép, gondolta a fiú a válaszra várva, most legalább már az első vagyok, de azt még mindig nem tudom, miért találkoztál akkor velem. Te akkor is értelmes voltál, okos, mégis értelmetlenül, bután viselkedtél.
És a lány nagy válasza ugye így hangzott a nagy kérdésre:
– Komolyan ezt akartad kérdezni? – és most, hogy két oldal tömény leírás után megértettük a válasz jelentésének nagy részt a fiú számára, talán egyértelműnek tűnik a válasz is ebben a pillanatban:
– Igen.
És a világ mindenség egész eddigisége összesűrűsödött a végső válasz pillanatában ekkor (felerősödő fények, gyorsabb zene, körkörös svenk a pár körül):
– Hát, csak úgy – mondta a lány és megvonta a vállát.
A fiú döbbenten, csalódottan és lehülyézve érezte magát eléggé, de persze csak kicsit. Nem dőlt a kardjába vagy ilyesmi, erre nem kell gondolni. Mert rendben nem valami aktuális szerelmi esemény volt, csak egy régi gyerekes butaság, de azért annyi gondolkodás, titkolózás és hiábavaló bölcselkedés után valami komolyabb válaszra számított és a „hát, csak úgy” nem tűnt annak számára (+válvonás). Habár visszaindulva a társaság felé, amely elhatározta, hogy megpróbálnak még visszakérezkedni az azóta már bezárt kocsmába, eszébe jutott, hogy a válasz talán mégis válasz, hiszen válasznak kell lennie.
A) – Hát csak úgy – mondta a lány és ez azt jelentette, hogy miért ne találkoztam volna veled, hiszen jó fej voltál, tetszettél, jó volt veled találkozni.
Vagy, jött rá a fiú és hirtelen elkeseredett a felismerésre:
B) – Hát csak úgy. Miért kéne bármi különleges indoknak lennie? Hiszen csak egy találkozó volt semmi több. Jaj, azt ne mondd, hogy te többre gondoltál egy másodpercig is.
A fiú nem tudott választani a két lehetőség közül, amikor a társaság szélét elérve, hirtelen megállította a lány és mélyen a fiú szemébe nézett:
– Tényleg ezt akartad kérdezni? Kérdezhettél volna bármit!
Bármit? A fiúban rögtön felmerült, hogy a lány valójában szerelmi vallomást akart tőle kérni. Végül is olyan jól elbeszélgettek! De hát csak barátok, sőt talán jobb ha az se, tulajdonképpen csak az alkohol vezette a beszélgetést (nem igaz?). Mást meg mit mondhatott volna, félrehívva a lányt?
– Ja, ezt akartam. – válaszolta egy pillanatnyi habozás után. De azért ugye érezzük mennyi minden volt a pillanatnyi habozásban?
– Jó. – felelte a lány és tekintetét a társaságra irányította.
Később a fiú napokig nem tudta kiverni a fejéből ezt a mélynek nem mondható társalgást („ja” meg „jó”). Aztán átgondolva a korábbi élményeit a lánnyal, kezdett rájönni miért. Itt többről van szó ismerte föl okosan. Egy művészetekről szóló könyv átlapozása után, még egyszer átgondolta az egészet, majd nem kevés változtatással, kihagyással és túlzással megírta ezt a novellát. Így ni.
Mikor aztán az utolsó mondatot is leírta és másoknak is elérhetővé tette művét, úgy érezte, végre elérte a bölcsesség maximumát.