Sötét éj volt akkor és zuhogott az eső. Csak a villámlások vibráló repedései világították meg a temető kőszobrai között azt a bizonyos keresztet. Egy lány ölelte át, combjai közre fogták a kereszt alsó felét. Az angyalok sötét testvére lehetett, hátán koromfekete denevér szárnyak áztak az esőben. A lányon fekete gyász ruha volt, arcán könnyeivel elkent koromfekete smink és csak a mennydörgések nyomták el néma sírásának fuldokló üvöltéseit.
Fekete hálóval bevont karjai, mint holtra vált szeretőt ölelték szívbemarkolóan a hűvös sírt és aznap éjjel még a vörösre vált Holdért üvöltő farkasok is a lány bánatáról vonyították át a messzi dombok mögül.
A kőkereszten szereplő név, mint vámpírnak a szívbemártott karó vagy szűz lányokat erőszakoló kéjes gyilkos üvöltése hatolt át a sötéten, elkeringve a vonyításokon, megdermesztve megannyi agyvelőt, lesütve megannyi szemet, fellobbantva a dühnek megannyi kéken izzó lángját. Nem folytathatom tovább a kép leírását, hisz ez volt a fájdalom méhe, a keservesen gyászolt halott gyilkosa.
A sötét angyal mögött a következő villámlás három férfi árnyát villantotta fel.
– Nem kellett volna meghalnia – mondta Adimnos és arcán könnyként pergett lefelé az eső. A másik két férfi nem szólalt meg, komor arcukat elfedte az éj. Az angyal, egyszerre a mennydörgéssel, mintha a természet is osztozna dühében, felsikított, de oly mélyről jövően, hogy talán az Istenek is a szívükhöz kaptak. Majd felállt, szárnyait testébe húzva és nem érezve az esőt, nem látva a férfiakat elindult. Két és fél hónap telt el a Dokumentátorok versenye óta ebben a világban és Dorothée már semmire sem volt kíváncsi. Átgázolt a három férfin, magára hagyva őket férje hamvaival, akinek szerelmes gyűrűje még most is ott lógott egy fekete láncon a nyakában. A gyűrű vörös színéről sötét lilára váltott valami megmagyarázhatatlan kémiai reakció folytán, tán a sors tagadja meg azt a kegyet, hogy ujjára húzva elfelejthesse akár csak egy pillanatra is ezt a végtelen bánatot. Az őrület maga lenne a mennyország, ezt még sosem érezte ilyen valóságosan.
– Nem! – kiáltott fel váratlanul Mathias ökölbeszorított kézzel és átgázolva Adimnoson és a számára ismeretlen, kapucnis férfin megragadta Dorothée esőtől nedves karját – Nem lehet így vége! Dorothée kérlek! Előbb Aithne, most meg ő!
Villámlott és Dorothée belenézett a fiú szemébe, amely annyira emlékeztette őt szerelméére és mégis teljesen más volt. Mathias, ez a fiú volt, aki többször visszatartotta az öngyilkosságtól, végül még vámpírrá is tette, csak, hogy a felvágott erei begyógyuljanak. Miért nem engedte, hogy meghaljon?
– Kérlek! – könyörgött az ősz hajú fiú és Dorothée még sosem látta ilyen felindultnak talán – Mond el mi történt… Mi volt az utolsó kalandja…
Dorothée még egyszer a szemébe nézett, majd tekintete előtt megjelent a felhő város, ahogy meztelenül az ő bűnös teste hozzá simul egy másik férfiéhoz és aztán… pedig…
– Nem – mondta Dorothée szárazon és tovább indult a zuhogó esőben – Ezt a dolgot jobb ha örök homály fedi. Őrizd meg úgy a képet, ahogy te szeretnéd. És akkor nem ejt rajta az csorbát, ahogyan én tudom.
– De miattam halt meg! – sikította Mathias magából kikelve – Miattam! Tudnom kell… Még ha… Bele is őrülök…
Ám Dorothée nem állt meg. Az éjszaka úgy nyelte el, mint éhes száj a kapzsin várt táplálékot.
Villámlás vakító, fehér fénye. Mennydörgés pergő, mély morajlása.
Egy japánstílusú boltív volt, talán valaha templom lehetett, ahol a három férfi, élükön Mathiassal utolérte a könnyező démonlányt. A feketeségben csak a sötét estélyi által fedetlen háta világlott ki, melyen két halvány forradás jelezte azt a helyet, ahonnan szárnyai nyálkásan kirobbantak időnként.
Villámlás.
– Várj! – kiáltotta Mathias a lány elé szökkenve – Akkor legalább azt hallgasd meg, hogy én hogy emlékszem rá!
Mennydörgés.
Vajszínű, világos folyosó, melynek holt néma csendjét, csak pár cipő sarok dobogása szakította meg.
Odébb egy teremben egy testvérpár beszélget élénken, csodálva a felhő város csodás panorámáját.
– Én mondom egy kalap kell nekem! – mondta Mr. Chomsky – Egy jó kalap! Minden filmes karaktert a kalapja határoz meg: Jack Sparrowot a karib kettőben, Chaplint, de a Rém álom az Elm utcában is a kalap alapján azonosítják a rémet. Ráadásul, ha Pajkos leakarja fotózni az arcomat, a kalapot egyszerűen az arcomba húzom. Biztos Dorotheének is tetszene…
– Hát nem is tudom, tesó, mert… – Mathias sosem fejezhette be mondatát, mert ebben a pillanatban robbant be a terembe a futástól kimerült Elené. Elené egy tizenhat-hét éves forma lány volt, gömbölyded idomokkal, csöpp szolgáló ruhában, mely a nagy futásban egészen feltűrődött. Mathias őszinte bánatára azonnal Mr. Chomsky felé indult.
– Uram! A csomagolás! El kell készülnöd! – mondta – Hogy állsz?
– Ülök.
– Idióta! Mathias! Hogy áll?
– Hát most, hogy bejöttél, már egész mereven.
– MI!? Barmok! Tudjátok jól mire értem! A ruhák! Hogy állnak?
– Egész jól – vonta le a végkövetkeztetést Mr. Chomsky – Bár a szoknya részt húzhatnád kicsit feljebb…
– IDIÓTA VADBARMOK! Ruha! Összecsomagolás! Jön az ellenség! Pajkosék! Össze kell szedned magad, uram! Nincs idő uzsonnázni.
– Én kaviárt kérek!
– Én sajtot, meg diót! És nem kérünk zenét, mert az olyan mint amikor valaki versolvasás közben hallgat…
– Mr. Chomsky, ön egy tuskó! Kívánom, hogy mi hamarabb csapják agyon.
– Valójában egy tuskót pont, hogy…
– Elég!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Mathias úr! Bár kiváló vagy az ágyban…
– Durva lenne ha nem válna ki!
– Ja, beleolvadnék a lepedőbe, böe!
– …ÉN FELMONDOK!
– Használd a liftet.
– És még talán annyit, hogy Adimnos úr szobájából sikoltozást hallottunk…
– Hogy!? – döbbent meg Mr. Chomsky és azon nyomban veszített arcáról a jó kedv – Dorotheé?
– Nos, nem feltétlenül egy női rém sikoly volt… – mondta Elené – De az ajtót belülről bezárták.
– Úristen! – kiáltotta Mr. Chomsky – Lehet, hogy megtámadták…
– Igazából… – kezdte Elené, de addigra a két fiú elviharzott mellette, olyan lendülettel, hogy az idáig is feltűrt szoknya a máskor egyébként roppant pontosan mozgó Mathias ujjába bele akadt és leszakadt a lányról. A lány pedig mint mindig sokat várt a mai délután Mathiastól. Nem is vett ezért aznap bugyit.
– Siessünk! – kiáltotta a vámpír srác, de a bátyja visszafogta.
– Ne! – mondta – Nem hiszem, hogy ezek már Pajkosék, bármi is legyen, megmentem Dorotheét és Adimnost. Te viszont tereld el addig az üldözőket.
– De…
– Vegyél magad mellé egy lányt és kelts feltűnést!
– Meglesz! Az jól megy… – mondta Mathias, majd hozzá tette – Előbb egy kicsit bunkók voltunk, nem?
– Így utoljára még belefér…
– Hogy érted, hogy utoljára? – kérdezte döbbenten Mathias és a bátyjára nézett.
– Magam sem tudom miért mondtam – vakarta meg a fejét Mr. Chomsky, majd a vakaró kezére nézett – Esetleg a kalappal van összefüggésben. De hát csak egy a biztos a világban, megannyi valóság és személyiség közt.
– Valami van. – emelte fel a kezét vigyorogva Mathias.
– Talán. – fejezte be Mr. Chomsky és bele csapott öccse kezébe – No, csak óvatosan, Pattinson…
– Szemét!
– Adj bele mindent!
Azzal elrohantak két irányba. Soha többé nem látták egymást.
Villámlás.
– Utoljára valahogy úgy egész lényében más volt, hülyébb, ahogy elment. Persze lehet, hogy ez csak belemagyarázás, végül is sokat csúfolt már Edwardnak is, meg óvatosságra is intett. – mondta Mthias lesütött fejjel és így nem láthatta, hogy a többiek is ugyanilyen búskomorsággal néztek maguk elé. Mennydörgés. Utána feltűnőbb lett valahogy az eső kopogása. – Gondolom, végeredményben csak azért küldött el, hogy biztonságban legyek vagy nem tudom. Biztos tudta, hogy úgyis őt követik. De nem gondoltam rá, mert… mert… Egyszerűen ez ő és kész. A franc se gondolta, hogy meghalhat! És most sem hiszem el! Úgyhogy Dorothée, mondd! El! Mi! Történt! Most!!!
Dorothée sokáig csak szótlanul állt. Kínozta az emlék. Nem tudott róla beszélni.
– Elmondom én! – mondta hirtelen Adimson – Nekem ez könnyű. Megkönnyítette a halálát, hogy utoljára még kiderült a szemétsége. Máig sem értem miért, de nem haragszom rá. Csak azért… Nehéz…
Nos, amikor Putnam ránk nyitott nem éppen valami dicsőséges állapotban láthatott engem Dorotheével. Ö egyszerűen bödörített egyet kaotikus borostáján és számunkra érthetetlenül ezt mondta:
– Az adj bele mindent-et nem így értettem. Pláne nem Dorotheébe…
Én persze rávetettem magam ingerülten. Nadrág és alsógatya nélkül hemperegtem rajta, hogy leszorítsam a kezét, majd beletérdeltem a mellkasába, mire elakadt a lélegzete.
– Mit csináltál velem te sátán? Mikor? Hogy vetted el?
Azt hittem teljesen kicsináltam, de amikor újra felemeltem az öklömet, ő könnyedén elkapta és megállította.
– Egy ütéssel jöttél nekem. De amit most akartál csinálni a feleségemmel, az szerintem a maradékot törlesztettem.
Azzal a nyúlánk figurája kicsusszant alólam, majd az a fiú, akit álmodozó holdkórosnak csúfoltak az osztályunkban egy jobb horoggal az asztalhoz vágott. Nem tudtam, hogy az asztal vagy a hátam reccsent.
Dorothée pedig egyetlen lepedőbe csavarva bambán és lesokkolva bámulta az eseményeket. Nem tudott mit szólni.
– Kiheréltél! – üvöltöttem nyált köpve – Elvetted a férfiasságom! Megöllek!
– Tudod jól, hogy nem én voltam – vetette oda Putnam, majd odalépett Dorotheéhez. Először azt hittem pofon vágja, de ehelyett… megölelte!
– Most már semmi baj! – suttogta – Bocsáss meg!
– A fejem… – mondta a lány – Szédülök…
– Persze – mondta a fiú – Ez természetes. Pajkos beléd tett egy indulatot ellenem és egy vágy morzsát Adimnos iránt.
– És megtörted? – kérdezte a lány.
– Nem – mondta Putnam – Hiszen megesküdtem, hogy nem használom az erőmet. Még ilyenkor sem. De ezek csak adalékok voltak a saját érzéseidre… De kűzdöttél ellenük… Elhiszed most már, hogy nem én teremtettelek? Elhiszed, hogy valós vagy?
– Tehetek jobbat? – kérdezte mosolyogva a lány.
– Szeretlek, ugye tudod?
– Én inkább kutyát tartanék…
És megcsókolták egymást az orrom előtt. Éreztem, hogy én vagyok a hibás. Persze kihasználták a gyengeségemet, de akkor is. Dorothée hipnózis hatására felajánlotta magát, én meg lecsaptam rá. De az, hogy nem volt faszom, az egy kicsit megviselt.
– Add vissza! – kiáltottam – Elvetted! Elhitetted, hogy van…
– Nem tehettem mást… – mondta Putnam átölelve a lányt – Winkler azon az estén információ törléssel nyomorított meg. Nem találtam olyan világot még, ahol ezt begyógyítják vagy akár adhatnak másikat. Ezért, hogy ne őrülj bele teljesítettem az elmédben az összes szexuális álmodat. Egyedül Dorotheét nem adhattam oda végleg, mert akkor vagy teljesen vakká kellett volna, hogy tegyelek a külvilágra vagy hibát eredményezett volna az illúzióban.
– És akkor most miért tört meg? – kérdeztem, de persze nem ez volt az igazi kérdés.
– Mert nyilvánvaló paradoxon helyzet merült föl és ez megtörte a világomat, amit a fejedbe raktam. Ez volt az utolsó, hogy használtam az erőt, utána megesküdtem és így nem tökéletesíthettem. Sajnálom.
– Aha, szóval nem azért tört meg vagy tűnt el, mert a feleségeddel akartam?
– Azt hihetsz, ami jól esik.
– Akkor csak egyet mondj meg! – üvöltöttem – Amikor te, annak idején elvitted a csajodat a világodba, ugyan kinek az ötlete volt, hogy én áldozzam fel magam és eltereljem Winklert, he? Csak nem módosítottad a tudatomat, hogy megvédjelek titeket, bármi esetben? Mert akkor mégis a te hibád az egész, a te hipnózisod vagy mid miatt áldoztam fel magam…
Mennydörgés.
– Erre a kérdésre, soha nem kaptam meg a választ. – fejezte be történetét Adimnos – Megszólalt a riasztó és megjelentek Pajkosék. Ha akkor nem dühítem fel őt, talán ma is… De persze hagyjuk. Egyébként nem mintha számítana, de azóta jártam egy világba, ő nem ismerhette ezt a helyet és ott meggyógyítottak. Idáig tudom a történetet. Bevallom én az utolsó pillanatig azt hittem, hogy Dorotheé egy fejünkbe ültetett álom és ha a srác meghal, mint most ő is eltűnik. Dorothée, te pedig tudom, azt gondoltad én vagyok egy szellem, akit azért teremtett, hogy megvédjelek. Én tudom…hogy nem vagyok az. Ott ahol meggyógyítottak, beszéltem pár fantázmagorral, azt mondták, hogy az illúzió néha azután sem tűnik el, hogy a teremtője meghalt. De aztán belenéztek a fejembe és azt mondták már tiszta, nincs benne illúzió, csak azaz egy volt. Persze, eszembe jutott hátha ezek a fantázmagorok is csak az ő utólagos kreálmányai, de… hagytam. Egyelőre. Kicsit belefáradtam, hogy mindenáron keresem a valóságot és…
– Nem volt határozott… – vágott közbe váratlanul Dorothée. A többiek csodálkozva néztek rá.
Villámlás.
– Nem volt akkor már sem határozott, sem hülye…. – folytatta révülten – Ti mind a ketten így írtátok le…. Rosszul emlékeztek….
Mennydörgés.
– Még csak nem is lobogott köztünk a szerelem…
– De én határozottan emlékszem, hogy… – vágott közbe Adimnos, de Mathias megszorította a karját és halkan így szólt:
– Mondd el, Dorotheé! Mondd el milyennek láttad a végén…
– Gonosznak.
Villámlás. Mennydörgés. A temető egy fája reccsenve dőlt ki a zuhogó esőben. Minden eddiginél jobban esett.
– Mindent elhittem, amit mondott, kivéve, hogy szeretett. Szerintem, meg se csókoltuk egymást, Adimnos. Gonosznak láttam egész addig, amíg le nem döfte őt az a kard. Megmentette az életemet. Tudatosan feláldozta az övét az enyémért. De nem ez volt a lényeg. Ez is elég lett volna, hogy sajnáljam és bűntudatom legyen örökké, hogy miattam meghalt, de az imádathoz még kevés. Még, ha ezt most nem is tudom elmondani nektek. De a szemei. A tekintete, ahogy rám nézett. Mintha utoljára mehettem volna haza. Utoljára lehettem volna önmagam és ettől kezdve csak ködös álarcok sokasága lesz a jellemem. És mintha utoljára lett volna ott az, aki tökéletes. Mert kellett, minden egyes perc kellett ehhez, hiába lett volna leklónozva, akivel elölről lehet kezdeni, ehhez kellett minden. Meg kellett volna a folytatás. Csak ott értettem meg ismét és erősebben mint valaha mennyire önzőn, elemien ragaszkodom hozzá. De ezt nem írhatják le szavak. Végig poénkodta az utolsó szavait, amiket nem tudok visszamondani. Mikor azt kérdeztem mit tegyek, bármit, akkor azt mondta, had fogja meg a mellem. Én meg pofon vágtam és azt mondtam, perverz. Ő meg részletezte, hogy mennyire ciki, hogy nem a menő végszavai után hal meg, hanem még mindig él. Még mindig… Attól félt, hogy pont akkor fog meghalni, amikor valami gázat mondd, esetleg egy szava közepén. Meg azt is mondta, hogy kerüljem Pajkost, meg a bandáját, aki végül megölte. Mert, hogy lehet, hogy veszélyesek… Mintha ne tudnám. Aztán elküldött egy pohár vízért. Én meg elmenetem és mire vissza, addigra ő…
De én tehettem róla. Feloldoztam. Vagy már jóval előbb kellett volna. Abban a világban voltunk, tudjátok. Persze, hogy tudjátok. Ahol sünök vannak, meg hatalmas kétlábú izék. Hülye sün! Berohant a gép elé, ő meg félrerántotta és felborultunk… Bár ez is a terv része volt… Utolértek Pajkosék, mi meg bevoltunk szorulva a gép alá. Pajkos felénk állt, hogy lefotózzon minket, az én gépemmel, de a filmre már csak a lángok kerültek. Nem tudom már melyikünk ötlete volt, de felrobbantotta az egész járgányt. Borzalmasan fájt. Persze kétszintes világ volt, a mennyországba jutottunk. Pajkosék is hamar megérkeztek. Sosem felejtem el az önelégült szavait amit neki mondott: „Szép dolog, hogy itt a mennyben minden helyre áll és begyógyul a fényképezőgéped, de az én arcom még mindig sebes” Mire ő: „Itt nem csak az én dolgaim gyógyulnak meg, Pajkos!” De lehet, hogy nem így mondta.
Hosszan dulakodtunk. Végül lefotóztuk Pajkos begyógyult arcát, már csak Milady arca maradt és az ő fotómasinája. Egy kampó hátulról beleakadt a csuklyájába és lerántotta. Ja, igen addigra már nálunk volt a gépe, de abban a pillanatban kiderült, hogy csapda volt az egész. Milady gépében sosem volt film, az ő fényképezőgépe a szeme helyén volt és ha letépik róla a csuklyát akkor sül el. Mi meg pont egymás mögött álltunk. Ők is kitervelték. Én az utolsó pillanatban magam elé emeltem a pengémet, Pajkos még meg is jegyezte gúnyosan, hogy megijedtem-e ettől a kis villanástól? Bocsánat, ha túl részletesen mesélem, csak szinte előttem pörög az egész…
– És nyertek? – kérdezte Mathias, mire Dorotheé, két és fél hónap óta először, majdnem elmosolyodott.
– Nem, dehogy. Tudjátok még a bástyában, ahol a fantázmagor versenyt kihirdették, szóval ott, nem lehet hazudni és ez kihat más világokra is úgy, hogy amit ott mondtál, azt késöbb is be kell tartanod. És ott Pajkos azt mondta, hogy ha döntetlen lesz akkor is mi nyertünk.
– De ez miért lett volna döntetlen? – kérdezte Mathias – Hiszen nem fotóztátok le Miladyt, viszont ők titeket igen!
– Mi nem, de ők lefotózták magukat!
– Hogy-hogy?
– Hát egyszerű: a pengémben tükröződött az arca, azért kaptam magam elé.
– Dorothée, te zseni vagy! – szakadt ki Adimnosból és átakarta ölelni, de aztán meglátva a lány könnyesre sírt arcát, visszafogta magát – És… aztán? – kérdezte halkan.
– Hiszen ezt már úgyis tudjátok. Miután megjelent felettünk a győzelmet jelentő glória, Pajkos ingerülten ledarálta, hogy neki mindenképpen ott kell lennie a fantázmagor találkozón és közben elfogott minket a hívására megjelenő csatlósaival, mindenféle katonával és kommandósokkal és áthurcolt minket egy kimondottan egyszintes, átkozott világba. Visszagondolva úgy viselkedett mint egy igazi fő gonosz az embereivel körülvéve, csak éppen az indokokat meg a terveit nem mondta el túl részletesen.
Aztán le akartak döfni engem, kivégezni, és én meg a leghülyébb, nyávogóbb és ostobább liba módjára feloldoztam őt az esküje alól. A feldühödött katona, akinek a szeme elől eltűntem, hiába mutogattak rám a társai, rá rontott és ledöfte őt. Aztán Pajkos az egész bagázst elküldte hirtelen és a lelkükre kötötte, hogy ne bántsanak senkit, pláne ne engem…
– De hiszen ez nagyszerű! – kiáltott fel boldogan Mathias – Zseni vagy bátyó!
– Hogyan? – kérdezte megszeppenve Dorothée.
– Meghülyültél, Mathias?
– De hiszen él! – sikította boldogan az ifjú vámpír – Él, él, ezerszer is él!
Dorothée zokogni kezdett.
– Kérlek… – nyögte, de mathias megölelte és ujjongott.
– Hagyd már abba! – üvöltött fel hirtelen Adimnos. Az eső közbe elállt, így kiáltása sokkal hatásosabb és messze hangzóbb volt a vártnál. De Mathias nem nyugodott.
– Hiszen ez egyszerű! – nevetett – És rákacsintott az Adimnos mögött álló harmadik férfi alakra, aki csuklyába rejtette az arcát.
– Mathias, miért kínzol? – kérdezte Dorotheé – Ő már…
– Dorothée! – szólt Mathias – Nyisd már ki a sze…
Ebben a pillanatban Adimnos arcon csapta a vámpírt, úgy hogy még a halhatatlan test is beleremegett a szokatlan fájdalomba. A következő ütés már a földre is terítette Mathiast.
– Hát nem értitek? – kérdezte halkan – Hát nem tudjátok, hogy egy fantázmagor se perc alatt képes tudatokat átmozgatni. Hát szerintetek hová lett a tudata, ha nem Pajkosban? Legyőzte és utána azt mondta az embereinek…
– Figyelj, – mondta Adimnos – csak párszor használta az erejét, Pajkos viszont tapasztalt fantázmagor és esélytelen, hogy…
– De ő megcsinálta! – kiáltotta Mathias – Ő meg tudta csinálni! Téged is hogy átvert…
– Kérlek… – könyörgött Dorothée – Hagyjátok…
– És ha ilyen okos vagy – kiáltotta ingerülten Adimnos – most hol van, he?
– Hát hol lenne? – kérdezte Mathias – Itt van, csak nem akarja mutogatni Pajkos fejét!
Azzal oda lépett a csuklyás alakhoz és letépte róla a csuklyát. Az alatta lévő szempár meglepődve nézte Mathiast.
– Én… – kezdte, de Adminos közbe vágott:
– Szép gondolat menet volt Mathias. – mondta csettintve a nyelvével – Csakhogy ez rohadtul nem Pajkos. Az eset után direkt jól az eszembe véstem a fejét. Ki a lőcs vagy te kölyök?
– Én Dorotheével jöttem. – mondta az alak és segítséget remélve a síró lányra nézett.
– Nem azt kérdeztem kivel jöttél, hanem hogy ki vagy.
– Én vagyok az, aki miatt a férje meghalt.
– Te vagy az a rohadt katona!? – kérdezte ingerültem Adimnos és csak Mathias lehetett elég gyors hogy visszafogja a karját.
– Nem, én csak egy diák vagyok – rázta meg a fejét a fiú – A nevem Mike.
Nos, most jön a végső megoldás, úgyhogy mindenki álljon fel, tartson minimum fél perc szünetet az olvasásban ezután a „döbb” után. Ígérem lezárok mindent, nem húzom tovább, de azért cserébe, most legyen reklámszünet. Sétáljatok egyet! Pill és folytatódik, jó?
Na, ha meg volt végre, rock ’n’ roll! 😛
– Ezt az egész történetet én képzeltem el. – mondta Mike – Én szerettem volna, ha meghal Mr. Barthes.
A többiek döbbenten hallgatták. Az indulatok, majd szétfeszítették a két férfit. Az égen lassan oszladozni kezdtek a felhők és előviláglottak a csillagok.
– Ha szeretnétek bármit elmondok, csak előtte… – dadogta Mike – Kérdezhetek valamit? Ti sosem éreztétek, hogy… hogy változott a hangulat?
– A hangulat? – kérdezte döbbentem Adimnos és Mathiassal együtt nézték értetlenkedve a fiút.
– Mármint – folytatta Mike – A dolgok, azaz az események hangulata. Hirtelen nem éreztétek, hogy megváltozott? Mert azt persze, hogy nem éreztétek, amikor épp nem képzelődtem, meg minden, hiszen akkor megállt a sztori, de azt, amikor fáradtabb voltam és nem tudtam annyira…
– Ez flúgos? – kérdezte Adimnos dühösen Mathiastól.
– Nem – válaszolt a vámpír helyett Dorotheé – Csak egy viszonylag egyszerű dimenziócsavarnak a szülötte. A gyors világ váltások, amit még a halála előtt csináltunk, az lehetett az oka.
– Mondtam már… Vagyis szerintem én hoztalak létre titeket… – mondta Mike zavartan.
– Ez ilyenkor kölcsönös – mondta Mathias – Kicsit ismerem az érzést. Azt hitted képzelsz és erre rájössz, hogy képzelnek. Gondolom a te világod is néha reagált a mieinkre…De ez szokványos, hidd el, velem évente megesik kétszer is néha… Melyikünk voltál?
– Én… Itt pontosan az történt veletek, amit én akartam! És volt egy haverom, Phil. Ő is irányított titeket.
– Aham… – mondta Mathias eltöprengve – De akkor vajon, hogy lehetsz most itt?
– Azt képzeltem, nagyon akartam, hogy találkozok, Dorotheével és megjelent. Az elején azt hittem megőrültem, de most már nem.
– Mindenki azt hisz, amit akar… – mondta Adimnos elgondolkodva.
– Hát elég szarul voltak ott a dolgok. Balázsék… Alkotásórán bezártak a wc-be, amikor kimentem, hogy befejezzem a történetet, mert elaluldtam közbe este, és azt hittem, hogy ha nem fejezem be, akkor a doga rosszul fog… De aztán nem osztályozták le és ezért volt, hogy a történetet is tovább vittem a verseny lezárása után… Egy lány volt a tét, egy másik… Dorothée…
– Egy szót sem értek ebből a káoszból – vágott közbe Adimnos – A lényeget, ha lehetne!
Mathias mérgesen ránézett Adimnosra, de nem torkolta le. Őt is érdekelte már a vége.
– Volt egy haverom, Phil, ő Miladybe képzelete magát és arra gondoltam, hogy tök király lenne, ha én is inkább egy lányt képzelnék el, meg aztán mutatott ilyen rajzokat is, tudjátok és volt egy, ami eléggé megfogott. Ilyen darkos volt. Egy angyal volt rajta, fekete szárnyakkal, ő ölelt egy kőkeresztet…
– Dorothée! – kiáltotta egyszerre a két fiú.
– Igen – mondta Mike – Őt akartam… Nem tudtam… Szóval, ő akartam lenni és ezért, a szomorúság logikus elérése, meg ez a szitu… Meg kellett halnia… Nagyon, nagyon sajnálom…
– Nem értem… – mondta Mathias – Akkor végül is kit irányítottál?
– Mindenkit. – mondta Dorotheé váratlanul.
– Mindenkit!? – kérdezte döbbenten a vámpír.
– Igen. – sóhajtott a lány – Bár főleg mi kettőnkbe képzelte magát, az egész esemény láncolat, látszólag az uralma alatt tartotta
– Hoppá! – csettintett Mathias, majd elkomorodott – És akkor, azért, hogy inkább Dorotheé lehess egyszerűen ledöfetted a bátyám? Ez még akkor is szar, ha valójában a bátyám cselekedetei hozták létre véletlenül a te világodat, mintegy az utazásai törmelékeiből…
– De hát nem egyszerűen ledöftem! – kiáltotta Mike – Mr. Barthes valóban megküzdött Pajkossal. Csak az a ti világotokban nagyon rövid ideig tartott, míg nekik… El is tűnt… És egyébként, Dorotheé, te nem is kértél segítséget, hogy megmentsen. Őt akartad megmenteni, ezért oldoztad fel, rosszul emlékszel. De mindegy… Elmondom, hogy mi történt Mr. Barthes utolsó csatájában… Ha érdekel…
Mr. Barthes egy pillanatra elkalandozott, nem tudta hol van és ez majdnem végzetes lett számára. Teste, mely feltehetően valami alaktalan ködmassza volt, néhol élesebb körvonalakkal egy korábbihoz nagyon hasonló térben lebegett. Látta maga mellett kommandósokat, igaz csak a fegyvereik voltak igazán élesek a többi elmosódott massza volt, ha nem is annyira mint az ő teste, a tárgyakat és legélesebben Dorotheét. A lány, mintha több képet vetítettek volna egymásra egyszerre öltött többféle arcot. És az egész tér furcsán hullámzott.
Hullámzás. Ez volt azaz érzés, amely leírhatatlan mégis iszonyúan konkrét és egyetlen világban sem lehet megtalálni a végtelenség valóságaiban. Egyszerű halandó el nem képzelheti. A kitöltetlenség hullámai. Amikor egy világ születése előtt állunk és még csak megannyi lehetőségként van benne. Talán az összes lehetőség, minden ami csak létezhet, bár ebben Mr. Barthes erősen kételkedett. Ebben a világban a képzelet szab határt. És ez – gondolta – mint hamarosan kiderül, nagyon is éles határ!
A hullámzás vagy bizsergés eszébe jutatta, hogy hol van és a lehető leggyorsabban cselekedett. Még sosem vívott fantázmagor harcot, de könnyen lehet, hogy ez is lesz az utolsó alkalom. Azért azt tudta, hogy általában mit szoktak ilyenkor tenni és amilyen gyorsan csak tudta, tette is.
A legfontosabb, konkretizálni magunkat és a közvetlen környezetünket, mind az itteni fizikai valónkban és lehetőleg mind belsőkben. Ez éppen időben sikerült, mert ellenfele, Pajkos, bár ezen a síkon nem volt értelme neveknek éppen mindent lávává változtatott volna maga körül egy laza gondolattal. Szerencsére az elképzelése nem volt annyira elemi, épp mint csak egy legyintés, így a végeláthatatlan vörösségben, mint egy gömb ragyogott Mr. Barthes kék egű dzsungele, közepén önmagával. Persze megváltoztathatta volna az alakját is valami impozánsabb figurára, de egyelőre maradt a saját testénél. Végül is egyes tanok szerint egy lélek nem véletlenül ölt maga köré egy alakot – elmélkedett – ráérünk még sárkánnyá lenni.
Második lépés a változás. A leggyakrabban úgy halnak meg idegenek mások fantázmagóriáiban, hogy elhiszik, hogy ez a valóság. Erre a legbiztosabb megoldás, ha létrehozunk magunkon valami tőlünk rendkívül idegen dolgot és azt minden áron védelmezzük, nem hagyva, hogy az ellenfél eltüntesse azt. Mr. Barthes a szájába képzelte a leggusztustalanabb ízt, amit ismert, élete egyetlen nagyobb konyhai tevékenységének az eredményét, azt a bizonyos lazaclekvárt és majd elfogta a hányinger. Nincs az a valóság, hogy ilyet még egyszer a szájába vegyen, amíg ezt érzi biztos lehet benne, hogy ez képzelet. Az elterelés kedvéért a karjára gondolt egy furcsa tetoválást is, hátha ellenfele azt próbálja eltüntetni.
Harmadik lépés pedig a támadás. Mr. Barthes dzsungele hirtelen szénné vált, ő maga pedig immár egy fekete bazalt szikla barlangban állt. Körötte a láva élesebb lett mint eddig. És hatalmas tüzes hullámokat indított el szembe, felerősítve Pajkos saját kreálmányát és ellene indítva, remélve, hogy Pajkos is fizikai testben van jelen. A hullámokat úgy alkotta meg, hogy azt az érzést keltsék az áldozatban, mint amit ő érzett egyszer kis korában, amikor a tábortűz parazsára esett, csak sokkal erősebben. A hullámok egy fémszörnynek csapódtak. Mr. Barthes megérezve a szörny kisugárzását elmosolyodott. Akaratlanul is egy másik fantázmagor, Lord jutott eszébe. Karjában az ő kardja jelent meg csak lézer pengével, talpain pedig antigravitációs csizma, s mint a kilőtt rakéta emelkedett a levegőbe süvítve, közben magára varázsolva egy sötét páncélzatot.
A kardja akárha vajat vágott volna ketté haladt át a fémszörny testén, leszelve annak gigászi fejét. Ám a következő pillanatban egy kis arany gömb jelent meg Mr. Barthes szemei előtt, amely azon nyomban átrobbant a férfi sisakján. Egy pillanatig benn lebegett a sisakban, majd átrobbant a koponyáján. És ismét. És újra.
Szemei kis híján kirobbantak a helyéről fájdalmában, torka az égett bőrtől és fogai szilánkjaitól fuldoklott. Csak a gusztustalan íz, a lazaclekvár íze miatt őrizte meg figyelmét és ép eszét.
Hát persze! – gondolta – Pajkos egy nagyon kis részletet képzelt el nagyon határozottan, az arany gömböt és abban őrizte tudatát. A szikla szörny csak teremtmény volt. Majd a közelmúlt emlékét, amikor levágta az arcát akarta Mr. Barthesre kényszeríteni.
A férfi összeszorította megmaradt fogait, elképzelte, ahogy lassan veszi a levegőt, bőre megkeményedik és a testét csak gumilabda erejével csapkodja bármi is. Arca lassan begyógyult, jobban lett, csak a fránya íz áradt szét a szájában.
Mikor az utolsó borostaszála is a helyére került, hirtelen megszűnt létezni. Mint amikor az ember becsukja a szemét, minden egyenletes feketeség. És, ahogy egyre sötétebb lett egyre könnyebb volt a képzelés. Nem leszel sehol – gondolta – nem leszel a láva, nem leszel a bazalt. Nem leszel a részem. Azzal magát is eltüntette. A gusztustalan ízt a tudata hátsó felébe űzte vészvillogónak. Eltüntette az egész világot, nem gondolt semmire és végül megszűnt a világ. Szinte álomba merült, csak a tudatalatti maradt.
– Nem rossz… – hallotta valahonnan Pajkos hangját – Azt hiszem túl vagyunk a kötelező körökön és nincs kedvem folytatni ezt a művészesdit. Egyszer egy fickóval egy egész háborút lefojtattunk teremtett lényekkel és fegyverekkel. Én hadsereg lettem, ő bolygó, én Nap, ő kozmosz. Heh. Te azon kevesek egyike vagy aki ösztönösen rájött, itt többet ér az ami benn van, annál ami kint. A fizikai jelenségek nem közvetlenül a lélekre hatnak… Márpedig itt a lelket kell megtörni. Teremtek egy sárkányt, megijedsz, de miértelme? Hiszen konkrétan a félelmet is előhívhatom belőled, úgyhogy elveszítsd az önuralmad és elemi érzéssé válj. És ha itt egy pillanatra is elbizonytalanodsz ki vagy, akkor már… nem vagy.
Ne hagyd, hogy kitöltse a tudatod a hangja! – gondolta Mr. Barthes ijedten – Ha csak őt hallod, akkor ő leszel…
Lassan megformázta magát a sötétség közepén. Nem ő volt, de úgy nézett ki mint ő. Ha ő hang, én látvány. Igyekezett úgy mozgatni ezt a bábut, mintha ő lenne, csak a lábán vette kisebbre a mutató ujjat. Az mindig is zavarta, hogy pont akkora, mint a középső. De végig figyelt, hogy kívülről lássa a figurát. Ha benne megtestesül, sebezhető lesz, hatnának rá a fizikai ingerek. Így ha kupán is csapják a bábut, ő nem érzi. De belevetítette azt a tudatot, ahogy ő látja magát. Vagyis inkább, ahogy más látná, szerinte. Még négykézlábra áll és vakkangatni kezd…
– Nem hiszem, hogy elbizonytalaníthatsz. – mondta Mr. Barthes.
– Semmi poén, csak ennyi? – kérdezte Pajkos és megjelent neki is egy bábuja, majd halott sötét közepén – „Nem hiszem, hogy elbizonytalanítasz”!? Teljesen céltalan vagy. Lelövöd Hitlert, egy embert, de megmentesz egy sündisznót. Én nekem van célom. Céltudatom. Te csak szertefoszló, felszínes káosz vagy.
– Ki akarod használni az öreg fantázmagorok erejét, hogy teremts? Hogy amit elképzelsz az tényleg valóra váljon? És mások?
– Mi az, hogy mások? Hogy választasz másokat? Feleség? Barátok? Család? Ország? Világ? Világok? Ha egynél több embert tartalmaz, tudsz e-még igazságot tenni? Család vagy feleség? Melyik világ? Csak egy logikus cél van, ahol nem lehet megosztani a célokat, önmagad. Egy világ, ahol az van amit te akarsz… Minden olyanra formálok, amilyennek én akarom.
– És mi van Janival, hm?
– Ki a fasz az a Jani?
– Kérlek, ő az első sejt volt. És nem elúszott, hanem csatlakozott Julihoz.
– JULI!?
– Tudom, béna név. Ő a második sejt volt. És te most milliónyi sejtből épülsz fel. Te is egy közösség vagy. Például számtalan agysejt. Számtalan gondolat. Melyiket választod? Melyik vagy te? Melyik Jani?
– Heh… Drága, drága, Barthes. Hiszen pont ez a baj veled… Semmi egység, semmi kohézió. De azért ne akard ezt mindenféle ügyes filozófiával rám erőltetni. A cél tart össze, a cél visz előrébb. A szétziláltság nem visz sehova. Te nem nyerhetsz soha. Mert ebben a világban az akarat, a cél a lényeg. És, ahogy te, ha nem akarsz semmit, nem vagy. Vesztettél.
– Biztos? – kérdezte Mr. Barthes és figurája fölött megjelent egy sakk tábla – Tudod a meccsünk végén nem azon lepődtem meg, hogy nyertél, ahogy ezt te gondolod. Hanem valami egész máson…
A táblán felálltak a bábuk és Mr. Barthes oldalán ott állt a király sakkban. Nem volt körülötte kocka ahova léphetne. Ám a király váratlanul felemelkedett és átugrotta a bástyát, aki a király előbbi helye mellé állt.
– Rosálás – mondta Mr. Barthes – Pont az a lépés, amit az elején te mutattál és hopp, sakk matt, pont a királyodra mutat. Ez azért elég meglepő nem?
– Hazudsz! – kiáltotta Pajkos – Ez nem lehetett így! Nem így volt… Megmásítottad az emlékeimet…
– Emlék másolás? Befolyásolom a tudatalattid? – kérdezte Mr. Barthes kedvesen – Vagy tényleg így volt? Szétszórt vagyok nem is tudom…
– Nem, nem hatolhattál a tudatalattimba, de mégis… Ez volt a felállás a táblán, hisz megjegyeztem… – dadogta Pajkos – Vagy… talán…
– Te döntöd el melyiket akarod. – mondta Mr. Barthes – Ha elég nyitott vagy bármire és nem egyoldalú, jól választhatsz… Vagy esetleg… Elbizonytalanodtál?
– NEM!!!!! – kiáltotta Pajkos, de mind a hangja halkabb lett és mind a bábuja elhalványodott – Én mindig nyerek, gyere csak… Gyere és nézz be a tudatalattimba.
Pajkos ekkor érezte, hogy eljött az aduász ideje. Nem azért győzőtt le már megannyi nagy hírű fantázmagort, mert annyira erős volt az akarata. Hanem mert volt egy titkos fegyvere. De álmában sem gondolta, hogy egy ilyen alak ellen, mint Barthes be kell vetnie, hogy megölje. Márpedig most álmában meg kell ölnie…
A fantázmagorok az akaratuk a fegyverük alapvetően, másokra tudják irányitani az akaratuk, az egyéniségük, a jellemük.De, ha általában mellékesen is, van egy másik dolog is, amihez Pajkos csak egyszer nyúlt, igaz az példanélküli volt. Létrehozott egy tudatmintát. Egy automatikus mechanizmust, egy lelket, amely a szerint viselkedik, hogy Pajkos szerint, hogy viselkedne. Ráadásul anélkül, hogy ezzel Pajkosnak a teremtése után törődnie kéne. Ilyet mások is létrehoztak, embereket, állatokat. De élettelen dolgot soha. Pajkos is majdnem belehalt. Ugyanis, mi lehet erősebb egy tárgy egyirányú nem létezésénél? Vadállat akaratú fantázmagor mesterek haltak bele, behatolva ebbe a tudatba, amelyet Pajkos jó előre a tudatalattijába rejtett. Az egyetlen baj az volt, hogy túl egyértelmű csapda volt, pláne egy ilyen kiszámíthatratlan alaknak, mint Barthes… De ha belemegy, a teljes nem létbe, a legnagyobb elemi erőbe, a mesterséges formába…
– Megyek! – mondta Barthes és tudatát a másik lelke felé irányította. Pajkos nem is próbálta elrejteni az örömét, felesleges. Ez a döntés, a meggondolatlanság okozza a véged gondolta Pajkos és érezte, ahogy Mr. Barthes teljesen behatol a tudatalattijába. Érezte, ahogy lassan elveszíti az egyéniségét. A jellemét. A tudatát. Az érzéseit. A létét.
– Heh… – azzal vigyorogva kezdett testet ölteni a fizikai síkon, kommandósai között. Már csak Dorotheét kell kivégeznie. Ha meghalnak a nyertesek, dokumentátorként elmehet az öreg Fantázmagorok Éjszakájára. Milyen találó név. Éjszaka. Számukra az lesz az utolsó. És a világoknak is.
Ám ekkor történt valami. Pajkosban valami belülről jövő érzés kezdett jelentkezni. Szánalom? Sajnálat? Magában legyinteni akart, de nem tudott? Kedvelés? Szeretet?
Lassan materializálódó szíve hevesebben kezdett dobogni. Mi ez? Szerelem? Imádat?
Lelkében a nem lét semmije elemi erővel tört meg és robbant szét. Pajkost teljesen betöltött Mr. Barthes vágya. A vágy egy másik lény iránt. És ez erősebb volt mindennél. Vagy, ahogy Mr. Barthes fogalmazott volna nyálasabb. Még a semminél is.
Milyen elemi erő lehet ez!??? De addigra már egyesült vele és jelleme teljesen ennek hatása alá került. Mr. Barthes lelke legmélyéig nyúlt le és ott valamit az ellenkezőjére fordított, minden fantázmagor erejét bevetve. Az eredmény radikális volt, de sikeres.
Mr. Barthes testileg, lelkileg fáradtan ért vissza a tudatok másodpercnyi kűzdelméből a valóságba. És ekkor mellét egy penge szelte át, megvágva szívének oldalát.
A hely csendes volt és nyugodt, a feketére égett betont vér festette vörösre. Valahogy festői volt. A kommandósok, a katonák, Milady, Pajkos és Dorotheé elmentek. Hogy mik voltak a házaspár utolsó szavai, rájuk tartozik.
Mr. Barthes érezte, hogy szervezete ne az igazi. Még egy nyavalyás világ ugrásra sem képes, pedig talán egy kétszintes világban megmenekülhetne. Vagy hívhatná Mathiast, hogy tegye vámpírrá. De persze még csak az kéne – gondolta – Előbb dugok répát az orromba, mint Alkonyat utánzat lennék!
Mivel csak nem akart meghalni, hiszen miért is halna meg egyszerűen, elővette az értelmező szótárat és kinyitotta spontán. Talán ez elég unalmas lesz, hogy belehalljak míg szegény nejem visszaér. Megnézte a legfelső szót:
Répa.
Rohadt vicces…. Lapozott egyet.
Végzet.
Úgy látszik ezek csak neki szólnak. Ismét lapozott.
Szakít.
Szoknya.
Elszakítja a szoknyát? Végre valami elvonatkoztatás – gondolta – Spontán szavak. Na nézzünk még egyet.
Ágy.
Hát az biztos kényelmesebb lenne, mint itt a föld. Bár összevérezné a lepedőt. Dorotheé biztos mérges lenne… Na, egy jó végszót…
Üres.
Magány.
Üres magány? Költői… Persze semmi értelmes nem jön ki, mint az ő életében.
– Ez nem igaz! – mondta Mr. Barthes és érezte hamarosan meghal. Szemei lecsukódnak. De előtte még egyszer kifordítja a mindenséget.
Na, még párat. Spontán szavakat. Eszébe jutott kedvenc írója, Douglas Adams. Az élet értelmét fejtették meg hasonlóan valamelyik könyvében. Csak ott értelmes mondat jött ki….
Apró.
Csók.
Szőke.
Szerelem.
– Kitalálom, mi lenne a D-nél – mondta Mr. Barthes vidáman – Dorotheé? Dorottya? Dóri? Még mindig hiányzik mi?
Ügyes. Az általam kapott képesség gúzsba köt.
– Szakítottál, mi? – kérdezte – Senki sem tud spontán szavakat írni, csak a véletlen… De tudod, haver – rázta meg a fejét – Ennyire egy irányú gondolkodást. Véletlen szavaid is utalnak a tudatalattira, mint mindenkinél. De ágy, szerelem, magány, apró, szőke… A szerelem és Dorothée jellemzői, asszociációi. Azért ölsz meg, mert szakítottál vele, mi? Nem kell már a duó, csak a magány… Kinőhetnél ebből.
Az a mázlid, hogy a te történeted írtam, így konkretizálnom kellett. De mindegy. Szép befejezés neked.
– Szép befejezés? – kiáltotta Mr. Barthes – Azt hiszed olyan rohadt szép meghalni? Olyasmiről alkotsz amit nem is tudsz! Azt hiszed vicces teremteni dolgokat aztán élvezni, ahogy elpusztul!?
Igen. Olyasmit tapasztalhatok, amit amúgy nem tudnék. És a többieknek is tetszeni fog talán. Fontos szereplő, fontos halál.
– Legyen. De én akkor sem halhatok meg. Nem fogok meghalni. Dorotheé miatt.
Ez elég érdekes lenne. Tekintve, hogy a történeted egy flashback. Már halott vagy. Ezért most meg kell halnod.
– Tévedsz. Végig követtem az eseményeket az életemben. És eddig mindig nyertem. Még csak bajom sem esett. Dorotheét még csak meg se csókolták. És bár most ledöftek, de a magasabb szintű győzelem az enyém.
És?
– Te úgy alkottál meg, hogy mindig igazam legyen és mindenki ellen győzzek. A magasabb szintű győzelem mindig az enyém. És most élni akarok. Dorotheé miatt.
Ez elég furcsa okoskodás.
– Mindig győzök, ez a lényegem. Bárki ellen. Még ellened is.
Nem. Most me
gha
ls
– Még ellened Lassan is…
hajnalo dott hittem?? ?????? ? Ki volt bukva…. tapasztalh atok, a mit amúgy z.
nem tudnék. ojdjn Nem voln—- csak az .. élet Bar Lett Kicsodaaaaa
Bar…. Hogy ki vagyok? Lepén……… Veéld theo Mthx Ki van Bar……….
Bart
the
s
Ronald Barthes… Tudod, mit írt?
– Tudom… – mondta Mr. Barthes – A szerző halálát.
Vicces, hogy pont ez a neved most. Talán egy felsőbb akarat. Rendben. Innentől boldog életetek van Dorotheével. Nem konkretizálom….
Szóval remélem ez eléggé fantasy volt, ahogy akartad. A szereplő fellázadt létével az alkotó ellen, innentől nem szerepeltetem őket, Mathias lesz a főhős.
Nem akartam elengedni, így túlzsúfolt volt a vége és erőltetett. De aztán írás közben egy furcsa érzésem támadt. Valami olyasmi, hogy milyen fantasztikus ez a Mr. Barthes. És mióta ekkora sikere volt ellenségei ellen, valahogy én is sikeresebb lettem. Furcsa miket képzel egy ilyen amatőr blogíró, nem? Szóval innentől Mathias, ahogy azt a Crossoverben is láttam, Dorotheék pedig boldogan élnek. Nagyon boldogan. De mivel nem tudom pontosan milyen az, ezért rájuk bízom : )
Nos, minden jót és add át, hogy(…)
Marci
ps.: Fenékzsemle? Biztos valami perverzió : D