– Foglalj akkor helyet.
– Köszönöm.
– Ha gondolod, van teám is és ha kérsz, szívesen adok. Nos, tudod-e miért vagy itt?
– Tudom…
– Remek, akkor már nincs is komoly baj! Mert mindenki követhet el hibákat, sőt néha még késztetést is érzünk rá, hogy elkövessünk, de ha tisztában vagyunk azzal, hogy valami rosszat tettünk, akkor van mód megfelelő lépéseket tenni. Követsz, Mike?
– Igen. De én igazából lehet, hogy talán mégsem értem. Mármint, hogy én tudom, hogy hibát követtem el…
– Csak azt nem tudod, miért minősül ez hibának?
– Hát… Igen.
– Nos, Mike, ez megint csak jót jelent. Azt jelenti, hogy egy értelmes, gondolkozó ember vagy, akinek fontos, hogy átlássa a dolgokat. Édesapád büszke lehet rád. De beszéljünk arról, hogy miért kellett idejönnöd. Össze tudnád foglalni a saját szavaiddal?
– Igen…
– Nos, akkor?
– Rosszul aludtam. Mármint, hogy rossz pózban. És ez rosszat tesz nekem…
– Igen. Úgy működik, figyelsz Mike?, hogy a rossz testtartás hatással lesz az elmédre, különösen éjszaka, amikor a testi ingereket nem szűri meg egy tudatos agykontroll. Ugyanolyan, mint amikor beütöd a kezed véletlenül és az idegeid ettől felbolydulnak. Ideges leszel, mérges, adott esetben tovább is, mint amíg a fájdalom tart. Ugyanez történik tehát éjszaka is, amikor szabálytalan pózban alszol, csak jóval észrevétlenebbül. Nem jutnak eszedbe adatok dolgozatoknál, fáradt vagy és kicsit ingerült. Aztán, ha ez folytatódik…
– Bocsánat, hogy közbe vágok. Én mind ezt tudom. De a történelem órákon, amikor látjuk, hogyan aludtak a régiek, akkor ők gyakran boldognak tűntek, pedig nem aludtak jól…
– Ezt szerintem nem gondoltad át, Mike! Emlékezz csak a háborúkra.
– De… De ma is vannak bűnözők!
– Teljesen más a helyzet, Mike! Látsz ma bárhol is véres öldökléseket, tömeg mészárlásokat,
– Nem…
– eltervezett népirtásokat?
– Tévedtem, valóban nem. Igaza van…
– Természetesen, ezek nem csak a helyes alvási pozíción múlnak, persze, hanem komplex viselkedési rendszereken, melyekből bármelyik elemet kivesszük az emberek vagy boldogtalan gépekké vagy ösztönösen gyilkoló állatokká válnak. Jó?
– Jó…
– Remek. Akkor még beszéljünk a vágyálmokról. A vágyálmok életünk természetes részei és édesapád azt kéri, hogy ez ügyben ezért ne is „zargassalak”, de visszanézve a felvételeidet, muszáj feltennem pár kérdést. Mire gondoltál azon az éjszaka? Nyugalom, ezt a beszélgetést a gondviselőiden, a tanáraidon és pár orvoson kívül senki nem hallja. Szóval, mire gondoltál, Mike?
– Me-meztelen nőkre…
– És ma is, szünetekben ezen járt az eszed?
– Nem…
– De volt benne egy lány, Mike?
– Igen…
– Az iskoládból?
– Igen…
– Kicsoda, Mike?
– Do-Dorothée Beethowen. Osztálytárs…
– Ez esetben akkor ezt a beszélgetést mostantól az ő szüleihez is át kell irányítanom.
– Hogyan!?
– Adott esetben természetesen lejátszhatják a lánynak is, ezt tudnod kell.
– De…!
– Mike… Tehát mire gondoltál mostanában pontosan?
– Én… Én egy… történetre. Egy történetet szőttem…
– És mi volt benne Dorothée szerepe?
– Ő… Ő a feleségem volt…
– Tehát arról álmodoztál, hogy Dorothée a feleséged. Értjük, azt hiszem. És álmodban akkor nemi aktusba is léptél vele? Esetleg valami különös módon, úgy, hogy …?
– Mi!? Nem, dehogy. Bocsánat a közbevágásért. Ilyesmit sose képzeltem, mert…
– Miért?
– …nem tudom…
– Mike, a házasság komoly dolog, ezt tudnod kell. Aranyos, hogy a te korodban ilyesmiről képzelődsz, de ehhez sok minden kell, például a szüleid engedélye. A képzelődéseidben gondoltál például arra, hogy mi a munkátok?
– Hát fényképészek voltunk…
– Fényképészek? Heh…
– Hogy mondta?
– Semmi, semmi… Remek! Nos, Mike azt hiszem nincs komoly baj. Képzelgéseid nem súlyosak, a felnőtté válásról és a lázadásról szólnak.
– A lázadásról?
– Szerinted véletlen, hogy pont fényképészek lettetek képzeletedben? Korszakunkban, pont a megfigyelés és a rögzítés a legkomolyabb és kegyetlenebb dolog. Az, hogy megörökítünk másokat például. A fényképészet is valami ilyesmi, nem? Egyszer majd kíváncsi lennék erre a történetre, de sajnos mára ennyi. Megnyugtatlak, képzelgéseid teljesen természetesek eddig a határig, de meztelen nőkre gondolni akkor sem illik egy fiatalembernek, rendben? Kérlek ne hagyd, hogy az élénk fantáziád eluralkodjon a lelkeden. Thomas Cib és Marczis Balázs titkos szervezkedései miatt pedig ne nyugtalankodj! Ez is a felnőtté válás természetes velejárója.
– Tudnak róla, hogy ők…!?
– Most, hogy rá kérdeztél már tudjuk biztosan is. De ne aggódj. Minden remek! Viszontlátásra Mike! Jó egészséget!
– Viszontlátásra, Doktor úr. Mondatait megfontolom, egészségemet őrizem halálomig. Jó egészséget és sikeres életet!
Sok ember él a végtelen világok összességében, akik a zuhanást a repüléshez hasonlítják. Sőt, vannak öngyilkosok is, akik csak a pár pillanatnyi lebegésért hajlandóak az életüket adni és még akkor is boldogok, amikor odalenn a fájdalom elönti a tudatukat.
Nos, Mr. Saussure semmi ilyesmit nem érzett. A belsejében szétáradó adrenalin, miután teste elhagyta a harmincadik emelet magasságában lévő utolsó kőpárkányt is, kizárólag a talajra irányította a gondolatait. A törhetetlenül kemény földre. „Tégy valamit, tégy valamit!” A hatalmas, rozsdás síkra, mely minden elképzelhető sebességnél, gyorsabban közeledett, sőt szinte felnyúlt a szívéig és nedvesen körbe karolva préselgette azt.
„Szívinfarktus…” – gondolta Mr. Saussure rémülten és látása elhomályosult, gondolatai lassan ködbe vesztek. „Tégy valamit!” villant ismét az agyába vakító fénnyel. Az Emlékek Csarnoka ablakán át kiugrani Dorotheével még jó ötletnek tűnt, mielőtt még a titokzatos, csuklyás Milady elsüti a fotópuskáját. Amolyan szokványos hirtelen gondolat. De most egyáltalán nem tudta mit tegyen!
A férfi bukfencezett egyet zuhanás közben, nyaka a falon súrlódott végig. „Tégy valamit, tégy valamit, tégy valamit!” rimánkodott, de ahogy Mikenak, neki sem jutott semmi sem az eszébe. Zuhant. Tehetetlen testként közeledett a felszín felé, megoldások nélkül, hogy odalenn koponyája gennyes szilánkokra robbanjon szét, gerincét kikatapultálva a két lába között az égba. „Tégy valamit!!!” Zuhant. Végig nézett tehetetlenül rázkódó karjain és lábain, melyeket a sík falhoz akarta nyomni ezzel lassítva a zuhanást, de próbálkozására, csak elrugaszkodnia sikerült, még jobban beleveszve az üres légbe súlyával. „Könyörgöm, tégy valamit!” Már csak tíz emelet. Zuhant. Sírni sincs idő. Újra a karjaira nézett. Semmi eszköz, csak a fényképezőgép. Még hét emelet. Ennyi volt. „Tégy va…” Mr. Saussure zsebéből ebben a pillanatban a forgolódás miatt egy fémből készült táregység röppent ki, fejbe csapva a férfit, aki azon nyomban eszméletét vesztette. A doboztól elválva vonzotta a föld magához immár eszméletlenül.
– Kis csendet, köszi! Köszi! Azoknak, akik még nem ismernek, a nevem Thomas Cib és, igen, jól tudjátok, én vagyok az iskolai HÖK elnöke. Ma a Feltörők Éjszakája keretei között, láthattátok Manót és Balázst meztelenül végig sétálni köztetek. Tudom megbotránkoztatónak hathat, de a többi korszakban, azok a hosszas formalitások, amiket mi ma már észre sem veszünk, ugyanilyen megbotránkoztatóak lennének. Ezt Manó kérte, hogy mondjam el. Igen…
Figyeljetek! Mint mondtam, ne írjátok fel, nem szabad, hogy megtudják, de március huszonkettedikén lesz a kamera lekapcsolás, tehát kábé egy hét múlva és addig mindenkinek el kéne döntenie, hogy jön-e és ha igen, akkor hogy kivel lesz párban. Balázzsal úgy gondoltuk, hogy a leglogikusabb, ha egy humán és egy reál beállítottságú embert párosítunk, ezért kérlek ti is gondolkodjatok így. Szerencsére, mivel még mindig nyugodtan találkozhatunk, mert nem fedezték fel a gyűléseinket és nem sejtenek semmit, ezért a tervnek viszonylag sok részébe beavathattalak titeket, de senkinek, ismétlem senkinek egy célzást se!
Most pedig, mivel még van egy fél óránk, kicsit több is, mint ahogy terveztük, ezért egy különleges gyakorlatot csinálunk, amit Balázsék találtak ki, miközben a múltat lesve bolyongtak.
Mindenki vegyen le egy vagy két poharat és egy szívószálat, ezek úgynevezett feleses poharak, egy speciális szer van bennük. Igyátok meg, majd a hozzátok legközelebb ülővel vagy ülőkkel kezdjetek el beszélgetni. Mindenkinek jusson legalább egy pár, Mikenak is, ha lehet. Köszönöm, Phil.
Fontos, hogy olyasmiről próbáljatok meg beszélgetni, amit azelőtt soha senkinek nem mondtatok el, de úgy szétfeszíti a testeteket, hogy legszívesebben kitörne belőle. És igen, próbáljatok meg reagálni is! Bízzatok… Hogy mi? Ja, nem, nem… Mondjam? Jó. Szóval, csak olyasmit mondjatok el, amit el akartok mondani. Igen, igen, mehet!
Egy emelet magasságban tért magához. A talajtól csupán villanásnyi két és fél méter választotta el. Egy izzadság csepp gördült még végig az arcán. A talaj állt. Pontosabban ő állt. Egy jólesően puha test simult az övéhez. A férfi a kabátján felfüggesztve lógott, melyet egy tejfehéren csillogó kard szúrt a falhoz. A penge felett két emelt hosszú repedés húzódott, feltehetően ennyi idő alatt lassult le és állt meg a két falhoz rögzített test. Megpróbálta elkapni Dorothée szemét, de nem sikerült ebből a szögből. A lány mellkasa az arcába lógott.
– Mindig is tudtam, hogy tőled függök. De, hogy ez ennyire mellbevágó legyen! – vigyorodott el a férfi viccelődve, de feleségéből meglepetésére semmi reakciót nem sikerült kicsalnia. Mi lehet? – döbbent meg. Azért ha nem is nevet, szokott reagálni!
Hirtelen valami égni kezdett. A férfi ijedten pislantott felfelé.
Mint vízesés hullott alá egy lángtenger a bástya oldalán.
Dorothée egy szempillantás alatt cselekedett, de így is késő volt. Kirántotta pengéjét, visszahúzta karjába, majd mindkét kezével a fal felé lökte a férfit. A lendülettől a házaspár hangos csörömpöléssel tört át egy ablakot, az első emelet padlóján földet érve hangos puffanással.
Mr. Saussure még egy kis reccsenést hallott, ahogy szédelgő fejét felemelte, tenyerére támaszkodva. A kis optika, amelyet ujjatlan kesztyűjébe szerelt morzsányi csillogó darabokra bomlott. De legalább éltek!
– Nyílván két összetört és megégett testet könnyebb lefotózni, mint két menekülőt – jegyezte meg a férfi, de megint csak nem kapott választ a lánytól. Ránézett és visszafojtotta a lélegzetét. Ekkor vette csupán észre, hogy Dorothée háta lángol a tűztengertől. Szeme összeszűkült, s mint a villám ugrott oda és terítette rá szakadt kabátját a lányra, hogy elfojtsa tüzet.
A láng egy pillanatra még felvillant, majd szürke füst maradt csak utána.
– Na végre… – mondta a férfi sóhajtva és kimerülten a lány mellé huppant, aki lassan elkezdett feltápászkodni, de még mindig nem volt látható az arca – Annyi tüzes poén van, hogy nem is tudom melyiket mondjam. – mondta, majd gyanakodva végig nézett a lányon – Köszönöm, hogy megmentettél. De most megköszönhetnéd te is… Na jó csak vicceltem…
A lány még mindig nem válaszolt és háttal állt fel. Hosszú haja kócos fürtökben meredt lefelé.
Mr. Saussure szintén feltápászkodott és lassan, végtelenül halkan így szólt:
– Valami baj van? – kérdezte – Ezek a fenti fickók nagyon gyűlölnek engem…
– ÉS MIBŐL GONDOLOD, HOGY CSAK ŐK!? – üvöltötte a lány, hátra fordulva. Szemében megannyi könny csillogását látta a férfi, mielőtt egy szomorú felismerés elhomályosította a látását.
– Na, Mike, kezdek. Manónak nagyon csúcs teste! Így ruhátlanul. Annyira, aaaa! Ezt el ne mondd senkinek! A legjobb csaj, az összes közül, nem?
– Igen… Mármint nem, szerintem, azaz hogy nem a legjobb csaj. De tényleg szép… Dögös.
– Miért szerinted ki az?
-Már… Mármint a legszebb?
– A legfrankóbb, ja!
– Hát szerintem, de ezt lehet, tudod, hogy csak emiatt a furcsa pia miatt mondom, én nem tudom, de nekem, azt hiszem, Dorothée tetszik a legjobban.
– Hát kicsit alacsony és semmi baj, nekem is betett a pia, de helyes és baromi jók a mellei! Jó alakúak… Vele lennék szívesen párba, csak hát nem tudom, hogy elég humán vagyok-e, mert ő meg reál, tudod! Ez kezd naggggyon vad beszélgetés lenni… Szédülök, jaj!
– Hagyjuk? Tényleg… izé… vad.
– Nem, nem, dehogy. Ez a lényeg! Izé… Régóta tetszik?
– MI!? Ja, igen… Én is vele lennék… Párban, tudod.
– És te is megkérted már?
– Nem!
– Én se… Csak Andrew… De aztán kiderült, a humán-reál cucc… Ő is reál… Te Mike! Szerinted én jó pasi vagyok?
– Izé… Te? (Sok izét mondok, asszem…)
– Ja. Mert apám folyton azt mondja, de ő az apám, dicsérnie kell ugye, én meg nem tudom. Pár haverom is mondta, mármint nem így, csak céloztak rá. Szóval szerinted?
– Hát nézd… Én nagyon utálom magam, ezt még soha senkinek nem mondtam, de tényleg és rajtam kívül mindenkit hű de királynak látok, nagyon, izé (már megint), szépnek meg tökéletesnek… De ha a többiekhez viszonyítasz, akkor szerintem jól nézel ki, mármint csaj szemmel és én persze ahhoz nem értek, de szerintem úgy Thomassal vagy egy szinten. Vagy… Tutankhamonnal, múlt töriről.
– Hű, furcsa! De köszi… Na, tök jó! És én még azt hittem, hogy te ilyen egoista vagy, nem azért, csak soha nem beszélsz senkivel, tudod…
– Egoista? Haha…
– Ja.
– Csak félek az emberektől, asszem, erre pont mostanában jöttem rá… Gyáva vagyok, messze nem…
– De ne legyél! Minden rendben van veled… Tényleg!
– Ezt mondta ma a pszichológus is…
– Voltál pszichológusnál?
– Ja. A szünetben. Apám beküldött, mert rosszul aludtam.
– Haha! Ha az én apám ezt vizslatná, már pszichiátrián lennék! Kemény egy apád lehet!
– Ja, az! Tényleg az! Tényleg!
– Te, figy, Mike! Van egy javaslatom! Mi vagyunk a két legjobb alkotás órából…
– Hát azért…
– Mindig a két legjobb dogát írjuk…
– Igen. Végül is… igaz.
– Mi lenne, ha csinálnánk egy versenyt! Holnap lesz doli matek helyett, az alkotókból, meg évszámokból vagy miből! Mi lenne, ha aki a jobbat írja, az és csak az kérné fel párnak Dorothéet?
– Hát igazából…
– Na, ne gyerekeskedj, menj bele! Ez tökre igazságos és csak mi tudunk róla!
– Jó, de pont ezért…
– Na, ne viccelj! Igazságos lesz! Sőt ha döntetlen, akkor is te nyertél, hm?
– Ez egy kicsit nem túlzás, Pajkos? Bár amúgy se hallják, rég elhúztak valamelyik kapun itt a teremben…
Pajkos felnevetett. Igazán menő volt és jól nézett ki, amikor nevetett. Az abszolút ideális pasi, már ahogy Phil elképzelte.
– Miért ne hallanák? Hisz itt vannak még a bástyában… És amit itt mondok azt nem szeghetem meg, igaz? – felelte Pajkos nyájasan – De ha nyerek, becs szóra behajtom Dorotheén az ígéretét, ugye tudod? – nézett társára gúnyosan. Phil vagy Milady egy féltékeny és dühös villanással viszonozta, amit persze eltakart a csuklya. A csuklyát pedig nem vehette le, hiszen annak még szerepe volt. Nagyon fontos szerepe.
Pajkos mentolos kezével levakart még egy bőr cafatot foszladozó arcáról és elhajította.
– Itt vannak még – mondta hangján, mert bár egy kicsit megváltozott az arca sérüléseitől, még mindig nagyon laza volt – és hallják, amit mondok. De nehéz ugrándozókat lekapni géppel, a kapuk pedig úgy is kijelzik merre mentek. Heh… Nem menekülhetnek…
– És most hova? – kérdezte Milady csendesen és elmélázva nézte saját, hatalmas dekoltázsát – Gondolom eszedbe sem jutott bekötni valamivel az arcod…
– Ugyan – kuncogott Pajkos – Egy jó vadászathoz, előbb jó puskát kell szerezni. Egy nagyon jó puskát!
Azzal elindult az ajtó felé, Milady pedig vigyorogva követte. Hiába, Phil imádta a nőket. És most végre az lehetett. A pasival. A tökéletes pasival…
Mr. Saussure csak úgy tudott csendben maradni, hogy egy folytában egy hazugságot akart ordítani, amit persze ebben a világban képtelenség volt. Leszámítva, hogy a tág világokban minden lehetséges, így felettébb nehéz egy jó hazugságot megfogalmazni…
Mikor a hangok alapján úgy ítélte, hogy Pajkosék elmentek, a könnyeit és mérgét elfojtó Dorotheével előkászálódtak. A lánynak a landolásnál összetört és elégett a fényképezőgépe, a fényképezést nem merték megkockáztatni így. A férfi gépére tettek fel mindent. Mindent, persze relatív, hiszen fényképezniük sem volt mit.
Az első emelet egyik világok közti kapujához léptek a férfi gyorsan beprogramozott adatokat.
– Kicsit lerázzuk őket, jó? – kérdezte a férfi suttogva – A hangtengerhez megyünk…
– Mész… – javította ki a lány.
– Hogy érted? – kérdezte döbbenten a férfi.
– Úgy ahogy mondom. – felelte a lány elvörösödve – Én nem megyek. Hiszen én csak a te képzeleted vagyok.
– Na, ne mondd! – válaszolta a férfi és életében először dühös lett a lányra. Nagyon dühös.
– Legalább Pajkos elmondta az igazat…
– Jobb érzés ezt gondolni, mint, hogy csúnya vagy, mi?
– Mi van!? – kiáltotta Dorothée értetlenül és arca pokoli fényben tűnt fel, ahogy a kapu megvilágította – Hogy találna ki az a szemét ilyesmit?
– Ha jól emlékszem azt is mondta, hogy lefeküdtél Adimnossal! – vágta rá dühösen a férfi, majd meggondolatlanul belépett a világba.
Egy pillanat alatt kis gömbnek érezte magát, ami zuhan. Valóban zuhant. Már megint. Freud szerint a zuhanás mindig szexuális szimbólum. Negatív jelleggel.
Egy foltos tengerbe ploccsant, mely felett, messze apró színes testek lebegtek, egyik felett a kapu, amelyből kiesett. Nagyon ideges volt és alig jutott eszébe mit kell tennie. Emlékezett, mikor legutóbb volt itt, csak a fájdalom segítette hozzá őket a megoldáshoz. Ahogy a különös fizikai formájuk, mely merőben különbözött a humán alaktól elnyelte és a legmélyebb zugaiba engedte ezt a savas nedvet. Felüvöltött kétségbeesésében. S lám csodák csodája hangképző szervéből (mely semmi esetre sem volt száj) egy kis színes test képződött, amely azonban hamarosan megolvadt és folyadékként a vízbe zúdult (esetleg szublimált, ha olyan volt). Hamar rá lehetett jönni, hogyan lehet tartós és más színű és alakú testeket „hangolni”, de Mr. Saussuret ez a móka most egyáltalán nem érdekelte. Pár egyszerű, tűzvörös téglán fellépdelt a kapuhoz, ahol már Dorothée, jól láthatóan hátat fordítva (már ha nevezhetjük azt a horpadt alakot hátnak) várta.
Most egy olyan világot kerestek, ahol épp nyílt egy másik kapu is. Nem valószínű, hogy kapu váltással lerázzák az ellenfeleiket, de talán lassítják. Ha futnak, talán még egy szusszanásnyi időt is nyernek. Dorothée csendben programozott. Ha érzelmeinek hangot adott volna, gigászi hegyek zúdultak volna alá…
– Mit képzelnek? – kiáltotta magából kifordulva a bástya szelleme és rémülten nézett végig Bob kibelezett holttestén.
– Heh. – kuncogott Pajkos – Azt hiszem már említettem, kérem. A könyvtár alatti szintre tartunk, engedelmével.
– Engedelmemmel!? – kiáltotta az öreg ijedten – Én semmiféle engedelmet nem adok! Takarodjanak innen. Üldözzék az ellenfeleiket! Még elkaphatják őket… És a nyeremény! Maguké lehet a nyeremény! Meg a fényképezés dicsősége…
– Teszek a nyereményre, meg a dicsőségre – mondta vicsorogva Pajkos és látszólag nem vette észre azt a testes fényképészt, aki egy fordulónál lapult a falhoz és hevesen próbálta tárcsázni Mr. Saussure számát a mobilján, melynek hatásköre pár világon keresztül is átment.
– Vegyétek fel… – suttogta kétségbeesetten, de nem jött válasz. Milady egy ideig gondolta, hogy elintézi, de aztán másképp döntött. Had értesítse a barmokat – elmélkedett – A kivégzés pont addig tartana, hogy ő itt lemaradna a műsorról.
– Nem mehet le! – kiáltotta az öreg – Hát nem tudod, ki vagyok itt?
– Heh. De tudom – mondta Pajkos – Ennek az épületnek a szelleme. Te nem tudod én ki vagyok…
– A saját terepemen, a saját épületemben végtelen hatalmam van. Csak gyere, légy bármi is…
– A dokumentátoroktól esetleg kizárhatsz, tata – mondta Pajkos elgondolkodva – De nem a verseny alatt, igaz…? Hisz itt csak mi számítunk! – azzal karba fonta a kezét és merengeni kezdett.
– Mit csinálsz most!? – sikította az öreg hirtelen.
– Csak várom, hogy a halálodtól eltűnik-e a bástya is és így lekerülök a földszintre vagy le kell másznom még az emeletről, hogy az alsó szinthez jussak. Nem szeretek gyalogolni, ez a baj…
– Hiszen még élek, kis fiam!
– Ugyan…
A végső fegyvert akarják megszerezni – döbbent volna rá Mr. Saussure, miközben felesége mögött egy utcán keresztbe rohant, mikor Mike nagyon különös dolgot látott. Éppen haza fel battyogott, viszonylag kihalt utcán (csak pár Öntörvényű üldögélt a porban) történetébe mélyedve, igyekezve nem gondolni a pszichiáterre, mikor váratlanul egy árnyat pillantott meg eltűnni a fal mögött.
Ez lehetetlen… – gondolta a fiú és kicsit gyorsított a léptein – Ő nem lehetett!
Egy pillanat alatt a kereszteződéshez ért és benézett. Egy árva lélek se. Pedig zsákutca! Mike lehajtotta a fejét. Amúgy is mi lett volna? Egy osztálytársa csak úgy átrohan az úton? Pláne Dorothée, akiért mindig kocsival jönnek? Különös… És az a ruha! Valahonnan ismerős volt… De honnan? Mike úgy érezte magát mint amikor a nyelve hegyén van a szó, és mégse bírja kimondani.
Váratlanul az apja jelent meg mögötte. Magas, méltóságteljes sziluettje mindig hatásos volt, Mr. Hancon számára.
– Légy üdvözölve és szeretve drága fiam! – köszöntötte az apja biccentve, de még ezt is fölényesen.
– Légy üdvözölve jó apám. Szeretlek őszintén. – felelte Mike és mélyen meghajolt. El is felejtette, hogy tulajdonképpen az apja küldte pszichológushoz. Vagy pszichiáter? Sose tudta…
– Kissé gyorsabban mentél a kelletinél – mondta az apja – Remélem nem a nap eseményei, mely részben az én hibám és szeretetem eredménye, zavart meg.
– Nem dehogy, édesapám, dehogy. Csak egy osztálytársamat véltem látni.
– Dorotheét?
Mike egy pillanatig habozott.
– Igen, őt. Sajnálom, édesapám, bolond vagyok.
– Mily nyílt szavú lettél! – lepődött meg Mr. Hancon. Mike nem tudta, hogy tud-e az apja a felesekről amit ittak. A pszichiáter szavai alapján persze könnyen lehet, hogy igen. – Figyeltem, nem telt különösebb eredménnyel a napod. Történelemmel jól haladsz?
– Igen, apám, igen.
– Ma is sokat dolgoztatok a házi feladaton. Had lássam!
Mike óvatosan belenyúlt a táskájába, egy pillanatra halálra rémült, majd megnyugodott. Hála Isten! Eltette az álházit, amit Thomas Cib osztogatott. Állítólag Manó és Balázs írta, miközben kettesben várták a társaságot a történelem árnyai között. Persze az egész színjáték tök felesleges, ha a felnőttek tudnak mindenről…
Mike nem kevés izgalommal nyújtotta át a lapokat.
Az apja csak ránézett, majd visszaadta, dörmögve valamit, amit a fiú nem értett. Némán indultak el a házuk felé. Apa és fia, a késő őszi napsütésben.
Mily érdekes! – gondolta Mike, de maga sem tudta miért. Csak sétált. Holnap dolgozat alkotásórából. Normálisan is izgult volna. Mindig izgul. De most ráadásul neki kell a legjobbnak lennie. Dorothée miatt. Vajon tényleg ő futott el vagy csak képzelődött. A logika az utóbbit sejtette. De olyan élethű volt… – ébredt rá Mike és nem hagyta nyúgodni. Biztos a szerelem teszi – elmélkedett, elfeledkezve magáról.
Győznöm kell – tört rá a zsigereiből egy késztetés – Győznöm! Talán – jött rá – a képzeletem segít. Annyi minden hasonlít a valóságban és ebben a történetben és gyakran a történet jár előbb. Talán – kockáztatta meg – talán ha Mr. Saussureként győzök, akkor… De rendes győzelem kell, nem egy hirtelen fordulat, az úgy nem ér. Végig rendesen a történetet! – jött rá, bár döntéseit nem tudta volna megmagyarázni. – Ez majd lelkesít – gondolta oldalra sandítva az apjára – A tanulásban. És így senki nem vádolhatja a képzelődéseiért. Hisz a tanulásért van. A jövőéért. És ezt a világot ő irányítja, senki más!
Phil nagyot nyújtózkodott. A wc csészén ült és éppen a herezacskóját simogatta és azon gondolkodott vajon Mike Hancon is csinál-e ilyesmit, de valahogy nem tudta elképzelni arról a komolykás arcról. Miladyre gondolt. Úgy gondolta csak tanulás után szövi tovább a történetet, de nem tudott ellenállni a kísértésnek.
Pedig kéne tanulni. Én nem kis bűntudattal folytatta imádott hölgye kalandjait. Nem is sejtette, még mi lesz a titokzatos fegyver. De annál jobban várta, hogy kitalálja végre!
INTERMEZZO
INTERMEZZO
– És arra nem is gondolsz, hogy miért hagyom ezt? – kérdezte Mr. Saussure nejétől, miközben átvágtak egy lakodalmi meneten a következő kapu felé. A két Hitler éppen ekkor esküdött.
– Mert teljesen hülye vagy – felelte Dorothée szomorúan – Belőled minden kitelik. Még az is, hogy direkt egy szenvedő lényt hozol létre. Végül is szerinted Isten is ezt csinálta!
– Nem! – mondta ingerülten a férfi is mondhatni szándékosan lökött fel egy ünnepi tortát – Isten nem direkt, hanem…
– Látod!? – kiáltotta Dorothée és mivel univerzális nyelven beszélt, ezért a körötte állók mind értették – Most is Istenről beszélsz, helyettem. De miért nem vetsz véget ennek? Tudod milyen szar érzés tudni, hogy a gyilkosomnak vagyok csupán a feltámasztható álma? És basszus, erre csak akkor ébredtem rá, amikor kilöktél az ablakon! Simán kihasználsz és belém programozod, hogy szeresselek…
– Így soha nem győzhetlek meg – mondta a férfi belépve a kapun, miután egy korábbihoz nagyon hasonló világot nyitott meg – Ahogy meggyőznélek, te rögtön azt hinnéd, elhipnotizáltalak vagy mi…
– Megöltél azon az este! – kiáltotta Dorothée – A vágyálmodban széttéptél, miközben Adimnos engem védett Pajkos bátyától.
– Figyelj, ha én teremtettelek volna, akkor nem egy ilyen hisztis ribancot csinálok ide! Egyébként is megmondanád miért nem tök mindegy mi az igazság? Létezel és ez a lényeg nem?
– Schájsze! Hogy merészelik ezt a führer esküvőjén! Tudják, hogy én ki vagyok?
– Lőj le! – kiáltotta Dorothée az új világban – Lőj le és teremts egy jobbat! Úgy is mindig csak visszafogtalak és megtiltottam, hogy használd a képességeidet! Gyere légy önmagad, szabadulj meg a lelkiismeret furdalástól! Vagy ennyire katyvasz van a fejedben, hogy ezt se tudod!? Túl sok Bleachet meg animét nézel mi?
– Miszt! Vás bedojtet „bliccs”!?
– Ó, fogd csak be! – mondta Mr. Saussure és mintha boldog lett volna. Egy ezüstös pisztolyt vett elő az övéből és előre emelte – Bármilyen fegyverrel jön is be a világba az a rohadék, ezzel a pisztollyal elintézem. Ha mégse jönnek visszatérünk arra a katyvaszra meg a Bleachre, te hülye kurva…
– Oh, májn got!
– Nem megyünk be a világba? – kérdezte Milady meglepetten. Pajkossal egyetemben, ő is valami különös ruhát viselt, amit a bástya alatt találtak.
– Felesleges. – mondta Pajkos – Amúgy is már tíz perce ugyanabban a világban vannak, de hopp! Hallottad ezt? Lövés dördült!
– Megölték egymást?
– Nos remélem nem az arcuk sérült… – jegyezte meg Pajkos, majd felemelte a kis fém gömböt, a tulajdonképpeni fegyvert, amit a ruhákkal együtt találtak a bástya alatt. – akkor eddig hol voltak?
– Egy hang világban, egy figyelt világban – sorolta Milady engedelmesen – itt ebben a náci világban, illetve ennek a párhuzamos valóságában, amely öt percet késik ehhez képest, de ugyanaz egyébként. És most is ott vannak, ha még „vannak” és nem lőtték le egymást…
– Heh… – kuncogott Pajkos – Mr. Saussure nyílván készül valamire, ha más nem egy hirtelen támadást próbál időzíteni…
– Próbál – kuncogott Milady.
– Ne nevess – torkolta le Pajkos – Elvégre nem mindennap állítod meg az időt! Heh…
Azzal a kis gömböt bedobta a világba, melybe Mr. Saussureék utoljára léptek be. A ruhák jelzése szerint a kis szerkezet tökéletesen működött.
A világ megállt.
– József Attila, 1900, mennyi is? – kérdezte magától Mike. Már valahogy nem is volt kedve elmélkedni a történeten, annyira lekötötte a készülődés. Még a szobájába jövet kicsit szőtte a történetet, de aztán belezavarodott a párhuzamos valóságoknál. Maga sem értette mi történt. Meg aztán lefoglalta a valóság is! Vacsoráig mindenképpen tanulnia kell. Muszáj, hogy ő legyen Dorotheével párban, hiszen akkor mi minden történhet! Már majdnem randi, a régiek szavával. És még a kamerák is le lesznek kapcsolva… Persze csak ha a felnőttek engedik vagy hogy van ez… Mike valójában nem csak a saját maga által szőtt történetet, de a valóságot sem értette. Tudnak róla és engedik a kamera lekapcsolást? Mindegy – gondolta – Csak tanulni. Ez a legfontosabb! Csakis a tanulás…
Philt teljesen lenyűgözte a világ megállító fegyver képzete, mint ha csak nem is az ő fejéből pattant volna ki. Ami elsőként meglepte azaz, hogy talán nem is csak a cél világ állt meg, hanem annak pár perccel lemaradt valóságai is és már vissza is fordult, hogy megnézze, de aztán rájött, hogy képtelen.
Az előtte álló látvány már-már meghaladta a képzeletét. Milady mindig úgy képzelte el, hogy ha megállna az idő (pontosabban végtelenül lelassulna) az emberek és tárgyak, mint szilárd kőszobrok állnának vagy lebegnének a légben, mint egy kimerevített filmen vagy fényképen. A helyzet azonban merőben más volt. Ez a hely nagyon is mozgott!
A testek, mint elmosódott ködfelhők lebegtek, s apró porszemcséik, mint megannyi méh a kaptár körül repkedett. Milady elképedve figyelte a látványt, átvágva a tömegen Pajkos mögött. Lassan előcsúsztatta saját sistergő kését és a fényképezésre is felkészült.
Pajkos valamivel előtte haladt, el a három Hitler előtt, egyenesen egy asztal felé. Kezében már neki is izzott a kés. A lány nem tudta még pontosan mi lesz a házaspárral, miután lefotózták őket, de sejtette, hogy Pajkos nem éri be ennyivel.
A férfi felemelte a kését.
Milady őszintén remélte, hogy Dorothée is meghal. Fájt bevallani, de féltékeny volt rá. De persze… Ez tette igazán érdekessé az életet.
A kés lesújtott. Üvöltés töltötte be a teret.
Milady gyorsan előrefurakodott a tömegben. Körülötte élesedtek az emberek körvonalai, s lassan életre keltek. A végső fegyver hamarabb felmondta a szolgálatot, mielőtt még kétszer is lesújthattak volna. Milady nagyon remélte, hogy a lány halt meg, az a naiv fruska és nem a férfi. Dorothée… Örömmel fogja a holttestét fotózni!
Milady végre odaért imádott Pajkosa mellé. Először nem is értette a látványt. A helyen, ahol ellenfeleiknek állniuk kellett volna csak egy ketté hasított terítőjű asztal állt. Pajkos izott a dühtől.
Az életre kelt tömeg csodálkozva nézett feléjük.
– Nem tűnhettek el! Ebben a világban nem használtak újra kaput! – üvöltötte magából kikelve a férfi és izzó késével újra belevágott az asztalba – Mi az Istent csináltak!?
Milady tehetetlenül vette elő a kézi számítógépét és elkerekedett a szeme.
– Ördög ez talán, hogy kapu nélkül képes világot ugrani!? – ordította a férfi, de Milady közbe vágott hirtelen:
– Ennél durvább… – mondta és nagyot sóhajtva az imádott férfi szemébe nézett. Tudta, hogy nagyon ideges lesz rá, ha ezt maghallja – Ebben a világban nem is jártak. – mondta s közben igyekezett nem nézni Pajkos elsápadó arcát – Itt minden jel szerint mi vagyunk az első más világbéli látogatók!
S az ingerült tömeg lassan köréjük gyűlt…
Egy jó beszélgetéssel mindent meglehet oldani, kivéve ha az ember hátsó agyfelében egy töltény nyitott utat magának. Ezt Hitler is hamarosan megértette, ahogy vért hányva, holtan zuhant a padlóra, még egy utolsó sájszét suttogva. Női alteregója és jegyese sápadtan nézte jövendőbelijét, majd izzó szemeit Mr. Saussurere emelte.
Hogy ezt a jelenetet miért nem láthatta Milady és Pajkos, Mike csak este találta ki, miután a tananyagot magában felmondta és lefeküdt a lehető legszabályosabb módon.
A megoldás Mr. Saussurétől eredt, aki egyszerűen annyit tett, hogy lelőtte a világ legismertebb diktátorát egy lövéses, ősrégi pisztolyával. És egy olyan világ, ahol Hitler halott már nem lehet ugyanaz, mint ahol Hitler él, így ez a világ megszűnt az öt másodperccel előtte haladónak a párhuzamos világa lenni és a világ ketté szakadt.
Pajkosék az élő Hitleres világ lemaradt változatába léptek át (mely már eleve paradoxon vagy örökké ismétlődő folyamat határmezsgyéjén mozog), de ez a világ, hála Mr. Saussure sors fordító tettének már nem ugyanaz a világ volt. Nem az előző ötmásodperccel lemaradt verziója, hiszen lényegesen más lett. Talán elég lett volna, ha valami abszolút ellentéteset csinálnak a második világban s nem feltétlenül gyilkosságot, mint az elsőben és talán ez is széthasította volna a világokat, de a fényképész biztosra ment. Így bár valóban egy párhuzamos valóságba léptek be, pár pillanattal később már nem abba voltak.
Hitler meghalt és sose tudta meg mi az a Bleach…
Ám az SS, ezt érthető módon kissé neheztelte és lassan bekerítette a házaspárt, akik körül ugyan szorult a hurok, mégsem közeledtek egymáshoz, mintha csak a másik fertőzött lett volna. Az, hogy egy kaput elérjenek esélytelen volt. Gépfegyverek szegeződtek rájuk.
– Legyek bármi is és gyűlöljelek bármennyire is – mondta Dorothée – Mert megöltél, majd feltámasztottál az emlékeidből, hogy kihasználj, azért szeretlek.
– Király! – mondta Mr. Saussure – Mert én meg nem. Soha egy pillanatra sem értettél meg. És folyton hülyének kellett éreznem, sőt játszanom magam, ha melletted voltam. Elegem van belőled!
– Azért teremtettél, hogy élvezd, ahogy szenvedek? – kiáltotta Dorothée.
– Ha ismernél – suttogta a férfi – tudnád mi a válasz.
Azzal a magasba dobott egy ezüstös érmét. Az párat pördült a levegőben, majd megállt. A katonák szeme várva az aláhullást, jó egy másodpercig az érmén időzött. És ez Mr. Saussurenek elég is volt, hogy fellökve kettőt, átvágjon a sorfalon, majd bevesse magát egy asztal mögé. A golyók éppen, hogy elkerülték.
Gyorsan lekapott az asztalról egy banánt, szétnyitotta, kidobta a belsejét, majd a héjat letette a földre. Biztos, ami biztos hátha bejön és elcsúszik egy ellenség.
Eközben Dorothée kedvetlenül átszaltózott a párkatona feje felett és elővillantotta tejfehér pengéjét. Ám ezúttal lassabb volt a szokásosnál, mikor földet ért, egy puskacső egyenesen rászegeződött. Már nem volt ideje kitérni és a fegyver elsült.
– Ne! – kiáltotta Mr. Saussure felugorva és rohant volna, de persze megcsúszott valamin és hátra vágódott. Sebesen felnézett ismét és Dorothéet kereste tekintetével. A lányt még soha sem látta ennyire megszeppenve és védtelenül. De sértetlen volt. A töltény egy előre nyújtott karba fúródott, mely szinte a semmiből került elő. A golyó kihullt és a seb sisteregve beforrt. S egy vigyor szelte keresztül a homályt, mire a rettenthetetlen SS katonák hátráltak egy lépést. Tejfehér fürtök libbentek meg a levegőben előttük és hegyes vámpírfogakkal néztek szembe.
– Te csaj, kicsit belassultál – jegyezte meg az újonnan érkezett – Nyílván a ruhák súlya teszi…
– Nem fogok levetkőzni a kedvedért, Mathias! – mondta Dorothée és egy hangyányival mintha jobb kedvre derült volna, de rögtön elkomolyodott – Miért jöttél?
– Téged meg a bátyámat kerestem – felelte a legdögösebb vámpírsrác, hátra simítva örökkön kócos fürtjeit, majd még mintegy mellékesen hozzá tette – A barátotok, Mr. Adimnos küldött.
S azzal elkezdődött a rock’n’roll…
Mike érezte, hogy lassan elnyomja az álom. Gondolatai kezdtek összekuszálódni és párnája olyan mélyen ölelte magába az arcát, hogy szinte érezte a zuhanást, ahogyan az álomba esik. Pedig ezen az éjszakán, muszáj eldöntenie a versenyt. Hiszen ennek a kimenetele megegyezik…
Persze, ha egy gondolatolvasó belelátva Mike fejébe, feltette volna a fiúnak azt a kérdést, hogy elhiszi-e, hogy a fantáziájában szőtt történet kihathat a valóságra, hevesen és nevetve tiltakozott volna, teljes meggyőződéssel. És mégis…
Egészen idáig teljesen bizonyos volt benne valahol mélyen, hogy ha Mr. Saussure és arája legyőzi ellenfeleit valami csoda folytán, akkor holnap az ő alkotás órai dolgozata fog jobban sikerülni.
Ám most hirtelen egy még hatalmasabb késztetés lett úrrá az agyán, egy vágy, mely lila ködével minden értelmes gondolatot elnyomott.
Talán pont a tiltások és az elfojtások okozták, de feltétlenül elakarta képzelni Dorotheét meztelenül. Ha csak egy pillanatra is. Pedig tudta, hogy ilyesmit elképzelni tilos. De pont ez tette izgatóvá.
És miközben küzdött, szőtte tovább a történetet, ám az egyre homályosabb és kuszább lett. Gyakran már nem is a Saussure szemszögéből látta az eseményeket, de már fel se tűnt. Egy szó, mint száz lassan tényleg elaludt, tudata elgyengült és vágyai felszínre akartak törni. Persze racionális alapon, a történetbe ágyazva, már amennyire a történet racionális volt. Saussurenek például nem lehetett köze ehhez ez biztos.
Mike már a saját gondolatmenetét sem értette. S félálomban széttépte a története kereteit.
Egy vízcsepp világ felhők fölé nyúló, óriási tornyait hidak kötötték össze a magasban.
– Nem lesz vicces, Adimnos, most szólok…
– Ő, Mathias… Mi történt a ruháiddal? Hihi… Csak nem…?
– Mondom, nem vicces! (Na jó vicces, de kuss!) Pedig még én mondtam Dorotheének…
– Mi történt?
– Nindzsák voltak. Kétezren. Kétezer millióan!
– Szóval béna voltál a pár SS katonával…
– Csak megcsúsztam egy rohadt banánhéjon. Ráestem egy hülye késre és felvágta a ruhám…
– Mint valami rossz burleszk, nem igaz Dorothée?
– Hagyd őt, próbáltam már, de savanyú, mint a részeg ember vére.
– És te meg erre levetkőztél?
– Eddig ettől mindig felvidultak a lányok 😉
– Ne, poénkodj! Dorothée, mi a baj, hm? Ha nem akarod persze ne mondd el, adhatunk nektek egy külön szobát itt, vagy próbáljátok ki a lebegő medencét. Kicsit ijesztő, de feldobja az embert, na? Haver?
– Vele se mész sokra, Dorotheénél már csak ő a morcibb. Még a kalózos viccet sem értették.
– Azt senki sem érti!
– Adimnos… Az, hogy te nem érted, csak az összetett mondatot jelenti…
– Hülye! J Amúgy meg eltört a fényképezőgépe. Ha jól látom…
– Pff…
– Hé! Te meg elcsúsztál egy banánon!
– Az természetesen direkt volt.
– Mindenesetre van egy szerviz műhelyünk… MAT-HI-AS átkísér oda titeket, ha gondoljátok.
– Átkísérem őket, hogy tudj csalni és kevésbé altató legyen legalább egy ici-picivel a meccs…
– Barom! Simán lenyomlak.
– Kétszázhárom nullnál!? Pff… Álmodik a nyomor, Tekken 5 –ben verhetetlen vagyok. Na, játssz egy kicsit úgy, hogy nem vagyok, hátha így meg tudod ütni az ellenfelet. Ostoba… No, ti meg gyertek, emocskáim!
– Én… ha lehet inkább maradnék…
– Hm? Ha gondolod… Hozzunk valamit?
– Nem kell… Köszönöm…
– Jó, én meg elviszem a férjedet. Úgyis akarok kérdezni tőle valamit a citromokról…
– Beteg vagy, Dorothée?
– Én nem. Dorothée már sosem lesz beteg…
– Na, Dorothée, mi a baj? Biztos nem akarsz valamit? Annyira rossz, legalább had öleljelek meg! Megölelhetlek?
– Nem tudsz… Én nem vagyok… És azt hittem már te se…
– Hogy mi?
– Az a levél, amit írtál…
– Én!?
– Amiben azt írtad felakasztod magad. Meg, hogy mindennek vége, meg, hogy teljesítetted a küldetésed…
– Azt elküldtem? Egy csávó jött ide, kicsit dumáltunk és rávett, hogy írjam ki magamból, de aztán nem akartam elküldeni. Valami ló neve volt és ijesztő mosolya. Először azt hittem bosszút akar állni valakiért…
– Pajkos?
– Az, az… És hogy mondtad? Elküldte a levelet? Bassza meg!
– Nem is akartad elküldeni?
– Dehogy! Az istenért se! Viszont ő meg kért belőle egy példányt, basszus! Azt mondta író és kell a tudom is én mihez… Bocsáss meg! Bocsáss, bocsáss meg! Részeg voltam, nem akartalak megijeszteni… Vagyis örültem volna ha elolvasod, de ez most tök nem lényeges… Csak ez bántott?
– Hát ez is… Meg… Kicsit összebalhéztunk Mikekal… Na jó, nagyon…
– Ilyen a házas élet!
– Hülye! Ne poénkodj!
– De legalább elmosolyodtál…
– Adimnos… Te emlékszel, amikor elcsaltad Winklert, hogy ne bántson engem?
– Igen. Maradandó élmény…
– És… Tudod mit csinált akkor velem Mike?
– Nos… Szívesen mondanám azt, hogy nem, de… Ha ezt Pajkos mondta neked, akkor ő meg tőlem tudja…
– Adimnos… Én csak egy álom vagyok?
– …
– Adimnos!
– …
– Kérlek!!!
– Dorothée, én nem tudom… Annyira szeretném, hogy ne az legyél, de az a lány, akit én ismertem… És mégis annyira hasonlítasz rá, istenem! Lehet, hogy csak az agyadban manipulált valamit…
– Hogy az agyamban?
– Igen. Én nem tudom, de neked… Bárhogy is akarom, nem tudnék hazudni. Szerintem ez az igazi tested, de ő… Valamit megváltoztatott benned, nem tudom miért… Csak nem ilyen voltál azelőtt…
– De ő… Dühös vagyok rá, annyira, de ezt nem… Ezt nem tudom elhinni!
– Had… Had meséljek el valamit…
– Furcsa, hogy pont ide keveredtetek, bátyó. Szinte nem is kellett keresnünk titeket, mintha tudtad volna hol leszünk…
– Hmm…
– Véletlen? Vagy a titkos zsenialitásod, hogy ide jutottatok? Na, mindegy… Látod ezeket?
– Fúj! Ezek férfi aktok?
– Igen! Rólam… Nem jó?
– Gusztustalan!
– Nem… Annyi női akt van és ez olyan hímsoviniszta! Ki kell szolgálnom a rajongóimat…
– Jó, de ezeket a képeket nem a rajongóidnak csinálod valójában.
– Már miért ne nekik csinálnám?
– Magadnak. Hogy megismerd magad. Hogy rájöjj ki vagy, mi a célod, azontúl, hogy reggel megmosd a fogad és ne érezd azt a legőszintébb pillanataidban is, hogy megjátszod magad. Tudom, most tiltakoznál és tudom, hogy utálod ha magamhoz hasonlítalak, de ennyi idősen ha láttad volna az önarcképeimet én is tiltakoztam volna. Aztán, én legalábbis erre jöttem rá…
– Erre nem tudok mit mondani.
– Tudom… De ha eljutnál eddig az érzésig, jó érzés lesz tudni, hogy más is érzett így. És ezért vagyok dühös Dorotheére. Tudod, milyen valaki mellett élni, aki fel se fogja ki vagy? És csak a szerepeidet látja és nem lát át rajtuk… Mintha nem is téged szeretne.
– Te bratyó…
– He?
– Ugye vágod, hogy nem mindenki olyan filozófus lélek, mint te?
– Disznó! 😀 Itt öntöm ki a lelkem a bohócnak öltözött tesómnak…
– Ez visual kei! Ostoba…
– Jól van mindegy… Egyébként meg tudom… Nem vagyok formámban. És persze, megértem Dorothéet…
– Pompás! Ezt is megoldottam! Akkor szent a béke? Csak mert most jöttem rá, hogy múltkor elhasználtam az összes alkatrészt a műhelyből…
– Hát ha van egy csavarhúzó…
– Azt is… Igazából, mindet felhasználtam, egy kimondottan absztrakt műhöz. A címe lehetne: „Rom” esetleg „Lángoló csendélet” vagy „Megpróbáltam hegeszteni”… De legalább, te, ha velem most nem is, Dorotheével kibékültél?
– Nem vagyok rá dühös. Szerintem már ő se rám. Csak a hipnózisból kéne kirázni…
– Hipnózis!?
– Nos, bizonyos okokból, egészen jól tudom ha hipnotizálták Dorotheét. És éppenséggel Pajkos ezt tette. Ő egy fantázmagor.
– Honnan tudod!?
– Mindegy. És akit hipnotizál valaki azt követni is tudja, így Pajkos is megtalál, de ez egyelőre még nem fontos… A lényeg, hogy nem tudom pontosan hogyan és mit, de beletett valamit Dorotheé fejébe.
– Hát akkor szedjük ki!
– Felesleges. Nem nyúlhatott bele mélyen, csak egy pillanata volt, mielőtt kilöktem az ablakon. Tudod, ilyenkor csak pár kétségét vagy vágyát hozza felszínre…
– De azok is veszélyesek lehetnek!
– Idő után a többség úgyis felszínre került volna, például a velem kapcsolatosak.
– De Mike! Mi van ha mást is felszínre hozott? Valami durvát?
– Ugyan mi történhet? Hiszen barátok közt van!
– És tényleg szerelmes vagy belém, Adi?
– Hát… Igen és mint ahogy elmeséltem, már attól kezdve… Hé, várj, vidd el a kezed!
– Mert?
– Ez nekem túl jó!
– És? Mi az, hogy és? Nem fogok tudni leállni mielőtt…
– Mielőtt?
– Dorothée menj innen!
– Jól van, na! Visszafogtam volna magam, nem akarom…
– Kár…
– Hogy mondod?
– Kár, hogy visszafogtad volna magad…
– Mert!?
– Te vagy a leggyönyörűbb lány a világon…
– Tényleg így gondolod?
– Mike sose mondta?
– Ő csak mindig levezette, hogy miért lát és…
– Baromság. Te vagy a legszebb és kész. És ha jól értem, szerinte te úgysem érted meg őt… Dorothée, én mindenhogy mindig és mindenképp imádlak! Nincs perc, hogy ne gondolnék rád! És meghalnék érted, olvashattad, talán tényleg meghalnék érted!
– Hagyd abba! Nem akarom megcsalni őt! Eressz!
– Kérlek! Könyörgök! Miért tiltanád meg a saját vágyaidat! Éppen eleget hallgattál az ő vágyaira! Ne, ne menj el… Legalább a ruháidat vedd le, csak egy pillanatra.
– Mi!?
– Kérlek, az életemet adnám érte!
– Tessék. Körbe is fordulok, sőt…
– Hű…
– De most már elég, nem fogok oda menni hozzád, láttál épp eleget, megyek… Mennék… De valami… Ide visszahúz… Egy érzés…
– Könyörgök…
– Tudod mit, szép fiú most az egyszer teljesítem a vágyadat!
– Ah! De mi lesz, ha benyit Mike…
– Nyisson csak, nem fogok meghatódni! Úgyis azt hiszi lefeküdtünk egyszer már… De azért rázártam… Na, hopp, de nehezen nyílik ez az öv… Addig is tedd mélyebbre a kezed, én pedig vándor útra indítom a nyelvem…
– Visszamenjünk hozzájuk, Mike?
– Ne, olyan messze vannak, ücsörögjünk még egy kicsit. Elfáradtam.
– Jó, de akkor had kérdezzek valamit… Nos, hallottam Adminostól egyszer, aki büszkén emlegette, hogy te nem tudod… Kicsit kínos, de ha nem gáz megkérdezem, mert érdekel…
– Mondd csak, „öcsike”…
– Ostoba!!!
– Bocsi…
– Szóval Adimnos és Dorothée között…
– Azt gondolom-e, hogy szexeltek?
– Igen…
– Jaj, dehogy!
– De biztos? Mert…
– Persze, ez butaság! Két helyről ered ez a tévhit! Az egyiket ma vágtam Dorothée fejéhez, hátha ettől kételkedni kezd Pajkos szavaiban, de ehelyett rám lett mérges…
– De ha nem kételkedett, akkor nem lehet, hogy tényleg…?
– Dehogy! Buta… Ezt én hitettem el, Pajkossal! Emlékszel kérdezted, hogy találtalak meg titeket olyan könnyen. Ugye, ha fantázmagorként egy darabodat valakiben hagytad…
– Te beletúrtál az agyába?
– Hát igen, de ő volt az egyetlen, soha mást nem befolyásoltam… Mostanában főleg azért nem mert megesküdtem Dorotheének azután az incidens után, hogy többé nem használom az erőmet…
– De miért hitetted el ezt Adimnossal? Hisz lehet, hogy pont ezért a hitért nem tudja elfelejteni Dorotheét…
– Hát igen, őrült jó emlékeket tettem a fejébe Dorothée testéről, bár ha tudtam volna… De hát valamire ki kellett cserélnem az emlékeit!
– Kicserélni az emlékeit!?
– Tudod, Mathias, ez eléggé bonyolult. De azon sose gondolkodtál, hogy Adimnos, az akkori félénk kölyök, végeredményben, hogy tudott megmenekülni Winklertől?