Ötvennégy pont harminc

Kedves Marci!

Nagy és őszinte lelkesedéssel olvastam eddigi munkásságodat, a fantázmagorokban is rengeteg jó részt írtál, láthatóan szereted is írni és nincs benne olyan hiba, amit megfelelő gyakorlással ki ne lehetne javítani. (A blog követhetősége azért kicsit kaotikus, erre figyelj. Írj esetleg összefoglalást vagy ilyesmit az újoncok kedvéért!)

Azt írtad, bármilyen „kívánságot, óhaj-sóhajt” elfogadsz tőlem, ami nagyon megtisztelő, bár kicsit vicces is. Pont ahogy olvastam az utolsó két részt, arra gondoltam, hogy írhatnál egy olyan igazi fantasyt, mint régen. Mert persze ezek is fantasyk, csak gúnyosak, ha érted… Talán csak az Uralkodónő volt valamennyire kevésbé olyan… Ha esetleg érted mit írok, akkor csinálhatnál egy olyat tehát.

(…)

ps.: Ja és még valami a fantázmagorokhoz! Honnan szedted a fenékzsemlét? 🙂

Innen keletre, de az Álmok dzsungelétől nyugatra fekszik egy komor, csupasz vidék, amelynek közepén óriásokkal építetett, piszkos fehér, elhagyatott bástya áll. A bástyának nincs neve, ritka látogatói egymás elkapott pillantásaiból tudták mindig is, ha róla van szó. Alja, miként gyökerek, mélyen a földbe nyúlnak és szerte ágaznak megannyi folyosóként. Ide lenn, a halál feketeségben, titokzatos könyvek ezrei sorakoznak szétszórva, rendezetlenül, s nem másról szólnak, mint művészetről, költészetről, nyelvtanról (arról, hogy lehet-e olyat írni, mint fenékzsemle?), filológiáról, de varázslókról, sárkányokról s visszajáró kísértetekről is találhat az ember feljegyzéseket s mágikus históriákat, ha elég alaposan körülnéz.

Feljebb, a felszín felett az ég felé, hol nap közben vérvörös felhők gyülekeznek és csillagok fénye sikítja át a sötétséget éjszaka, a bástya leges legfelső emeletén, egy hatalmas terem roskadozik, az Emlékek Csarnoka, melyről megannyi mítosz és mese szól szerte a világokban. A falon oldalt elveszett ismeretek könnyfakasztó képei hirdetnek más korokat s a terem aözepén az a kerek asztal mállik jó évszázada, amelyet az egyik angol világ Arthur királya is használt egykoron, híres kardjával, az Excaliburral oldalán.

E-termet, titkos zugaival és megannyi rejtélyével, bár híresebb mint a csillagvilágok főnixe vagy a Hajnalföld nyomtatója, gyakran lepi be évekre a pókháló, a por, a romlás és még a vihogó szellők is messze elkerülik hűvös zugait. Ám aztán, ottani idő szerint talán száz évente egyszer, megélénkül a terem, mégis megnyílnak a legendás kapuk, a hely fénybe borul és szorgos elfleányok takarítják és díszítik a romos termet csillagokból szőtt kendőikkel és a tejút cseppjeivel. Ilyenkor aztán, sok vendég érkezik messzi világokból hamarosan, olyanok is, akiket máskor nem láthat se halandó lény, se kóbor vinnyogó. Van e-különös látogatók között ruhátlan koldus, de dicső félisten, hősies fényharcos, de gonosz démon ivadék is erre jár. E lényeket csupán egy dolog köti össze és hajtja e-távoli tájra ilyenkor, egy titokzatos, csendes erő: a halhatatlanság lágy fuvallata.

Létlopóknak vagy fényevőknek is szokás nevezni a látogatókat, tán nem is jogtalanul, de sok tarka szóval illetik őket még megannyi ismert és elfeledett nyelven. Céljuk egyszerű, de nemes, hogy megőrizzék és meglopják a világot emlékekkel, legyen ez az emlék akár hang, akár fény, akár olyasmi melyre még szót sem ismerünk a földi nyelveken, hogy mindezt tovább adhassák az eljövendő korszaknak, az Egyszerűség korának.

Számtalan világ számtalan kincsét másolják, lopják el fényüket, illatukat, energiájukat, hogy megőrizzék az örökkévalóságnak. Ám néha még a végtelen világok s terek is hozhatnak oly esetet, melyek egy cél felé zúdíthatja e-nemes, amúgy egymás számára is homályba bújó gyűjtőket. Ilyenkor a béke, a rend és az igazság védelmét, hogy a rivalizálás ne kaphasson szikrára a névtelen bástyára kell bízni, annak ezeréves szellemére, hogy ő jelölje ki a legnemesebbeket és a legrátermettebbeket. Azokat, akik méltóak az idő és a tér halhatatlanná tételére. Nagy dicsőség ez olyankor a kiválasztottnak s gyakran ismertebb lesz, mint maga az esemény, melyet megőriz. S munkája jutalma oly hatalmas, hogy elképzelni is csak nehezen lehet és még a dicső legendák sem elég nagyok, hogy bennük megőrizzék. Csek egy pletyka járja, hogy díj sem nem arany, vagy földi kincs és sem nem csodás érzés, mint az örök boldogság, de bizonyos, hogy ki megnyeri, annak mindkettőből jut… Hogy  e- komoly ítélet minden világok lakói számára, ha nem is szabályos, de érthető legyen egy egyszerű versenyen alapul, párbajon, amely a sok jelentkező felett hivatott ítéletet mondani. E-párbajok egyikéről hallhattok mostan.

A reményteli versenyzők, távoli világaikból gyakran hamarabb érkeznek, mint hogy bírájuk előbújjon, s ilyenkor színes átjáróktól izzik fel a torony oldala, melynek mocskos téglái tán még nem is sejti, mily ragyogóak lesznek pár óra múlva, mikor a viadal kezdetét veszi. E téglák között a történelmi asztalon, a piszok és pókhálók között egy kecses árny moccant meg egyszer.

Kis porköd lepte be a termet akkor, megtáncoltatva szemcséit a roskatag tetőn benyúló, tejfehér csillagfényben, mint ahogy egy fáradt mutatványos a betanított csodalényeit játszatja, majd egy halk, csöpp sóhaj libbent végig a vénséges vén termen.

Egy törékeny, fiatal lány feküdt háton az ős öreg asztalon, Arthur király egykori, legendás támaszán. Edzőcipőben, formás lábait sejtető bő, fekete nadrágban, vidám lila trikóban volt a lány, karjain rengeteg karkötővel és pánttal, szimbólumaival, megannyi érdekes világnak. Feje nem feküdt az asztalon, csókra ingerlő nyaka hátrafeszült, arca fáradtan lógott félre, s hosszú haja aranybarna vízesésként hullott alá az asztal széléről, teljes egészében megmutatva lélegzetelállítóan szép arcot, melynek gyönyörűségét egyedül az izzó, vörös szembogarak lángjai törték meg, melyek szívbemarkoló bánattal tükrözték a csillagok távoli fényét. A lány sóhajtól megfeszülő kecses teste, lassan visszasimult természetes puha formájába, amikor váratlanul egy parancsoló hang tépte át kegyetlenül a sötétség szövetét.

– Mi a helyzet, Dorothée?

A lány, mint ijedt kis madár rándult össze, s követhetetlen sebességgel bukfencezett le az asztal széléről. Szinte ugyanebben a pillanatban egy tejfehér penge villant elő, fedetlen jobb karjából, oly hirtelen mint meglepett sikoly egy ajakról. Bíborban ragyogó szemei az idegen felé meredtek, akiről döbbenetére, nem tudta mikor érkezett.

– Az a sóhaj biztosan nem a jegyesednek szólt, nem tévedek? – jegyezte meg az árny gonoszan s lassan előrébb lépett az ijedt lány felé, az égről bekúszó fénycsíkok egyikébe. Kabát vagy köpeny suhogása hallatszott át a termen és egy kecskeszakállas arc vált láthatóvá.

– Winkler? – kérdezte a lány halkan akadozva csodálatos hangján, kiejtve a leggyűlöletesebb nevet, melyet ismert.

Az idegen hangosan felröhögött.

– Nem ő, boszorka! – felelte nagy sokára s még közelebb lépett. Már a vonásai is felismerhetővé váltak. – Őneki az Adimnos kölyök írt egy levelet, rólad. S csak nem kifecsegte az összes kis mocskos titkotokat, a lakcímedet, sőt azt is, hogy lefeküdtetek? Heh… – folytatta a férfi hírhedt kacagásával – Csak aztán éppenséggel aztán az egészet bekente démonpárával. Jó, mi? S ha nem tévedek neki szólt a sóhajod. Adimnosnak. De ez sajna szomorú…

– Pajkos? – kérdezte a lány döbbenten, ahogy az elegáns ballonkabátos alakot felismerte, oda sem figyelve, hogy miről is beszél az illető.

Emlékezett, hogy kiskorában mindig úgy képzelte el a nagy, hatalmas gonoszokat, hogy csúf, sebhelyes arcuk van. De pár évvel ezelőtt Pajkost megismerve rájött, hogy hatalmasat tévedett akkor. A sebhelyeseket mindig megtudta sebesíteni valaki, egy még hatalmasabb, igazi gonosztevő. Ellenben Pajkosnak tökéletesen hibátlan arca volt, mely kölnitől illatozott. A neve pedig egy beteges tréfa lehetett, a lány szerint, egy több világban is ismert rajzfilmsorozat aranyos kutya figurájától származhatott.

– Heh. – kuncogta Pajkos felelet helyett és menta illatú kezét Dorothée felé emelte. A lány megrántotta a tejfehér pengéjét, de a férfi könnyedén visszakapta kinyújtott tenyerét, sőt meg is koccintotta a penge oldalát egy villámsebes mozdulattal. – Így illik bánni egy másik fényképésszel? – kérdezte gúnyolódva és közelebb lépett a lányhoz – Pedig milyen romantikus így kettesben. Hogy örülne a bátyám!

– Ha jól értettem ő sajnos meghalt – mondta Dorothée visszaemlékezve a férfi korábbi szavaira, de azért ösztönösen hátrább lépett – Ha meg mégse, hát szívesen valóra váltom ezt a hazugságot!

– Ah, milyen tüzes valaki… – mondta Pajkos olyan hangsúllyal, amitől Dorothéen tetőtől talpig libabőrös lett. Még hátrált egy kicsit.  – De szegény bátyám, isten nyugosztalja valóban meghalt, nem csalok… – mondta Pajkos és kissé meg is hajolt mondandójához, mint egy rossz színész, ki tapsra vár – Habár, meg kell jegyeznem, ha nem haragszol, – tette hozzá mézesmázos hangon – hogy a gyilkosa sincs éppen jó bőrben. Nem aggódsz a volt szeretőd miatt?

– Nem volt soha a szeretőm! – sziszegte  Dorothée és karjai megfeszültek a haragtól.

– Talán a jegyesed előtt titkolózhatsz, de előttem? – merengett  el Pajkos, majd megfontoltan hozzá tette – Amúgy meg a jegyesed még izgalmasabb dolgokat titkol a te létállapotod felől, ha már itt tartunk, kedvesem… Vagy most jaj, kikotyogtam valamit? – a férfi szemrehányóan legyintett szájára – És szegény Adimnos, persze… – mondta és a lány érezte, hogy mindjárt ugrik – Talán esetleg meghalt? Felkötette magát?

Dorothée izmai hirtelen az utolsó szavakra akaratlanul is ellazultak, nem vetette rá magát a férfira, mintha mágia szállta volna meg belülről a testét.

– Nicsak, nicsak… – mondta Pajkos elégedetten – Hogy elsápadtál. Csak nem kapott valaki mostanában egy szomorú búcsú levelet? Egy régi baráttól, aki lassú halálról írt, lassú, megmásíthatatlan halálról, hosszú szenvedés közepette?

– Te tudod hol van Adimnos!? – ordította  Dorthée hosszas erőlködés után, hogy magában tartsa érzelmeit. Mint egy tehetetlen zsák úgy érezte magát a férfivel szemben vagy egy báb, akinek a zsinórjait Pajkos rángatja.

– Heh. – rikkantotta a férfi, majd felugrott az asztalra. Lépett párat és megpaskolta Dorothée fejét. A lány újult erővel, szélsebesen odarántotta a pengéjét, azt se bánta volna ha tőből lehasítja a férfi tenyerét, ám Pajkos ezúttal is gyorsabb volt. A lány lendületet vett és egy pillanatig komolyan elgondolkodott, hogy most vért fog ontani, történjen bármi is, de aztán esze egy jobbik fele figyelmeztette, hogy Pajkosnak pont efféle provokáció a célja. Nem fog se harcolni, se kérdezni, egyszerűen elsétál. Mégpedig most. – döntötte el s már ment is volna, amikor azonban Pajkos ismét megszólalt, szinte félvállról:

– A lelkiismeret furdalás hizlalni fog, szépségem… – kiáltotta – Adimnos halálát az irántad érzett szerelme okozza (ahhh!, de nyál…) és ahol most van ott biztosan nem fogod megtalálni időben… De menj csak, menj, adios!

Dorothée megállt. Nem bírta tovább a menekülést, pedig muszáj lesz. Visszatartott hősiesen egy váratlanul előbújó könnycseppet és nyugodt hangon így szólt a mögötte álló alaknak.

– Úgy se mondanád el melyik világban van, nem igaz? – azzal indult is volna, de a férfi kisugárzása elbizonytalanította.

– Heh. – kiáltotta amaz és egy elegáns, diadalmas szaltóval, mint győzedelmes atléta, leugrott az asztalról közvetlenül a lány mögé – Nos, találkoztam éppenséggel vele – suttogta a lány hajába – és a lelkemre kötötte, hogy ne áruljam be, pláne neked, de… – itt egészen közel hajolt Dorotheéhez – ha legyőzöl esetleg megszegem az ígéretem.

– Hazudsz. – mondta Dorothée és émelyegni kezdett a gyomra az átható menta illattól, ami a férfiból áradt.

– Ugyan – nevetett fel Pajkos csúfolódva a lány szavain – Itt állunk az Álmok dzsungelétől alig egy gondolatra. Elfelejtetted? Itt nem lehet hazudni. Még nekem se… Elmondom hát neked hol éldegél most…

– És én itt helyben széttéphetlek cserébe. – fakadt ki a lányból Pajkos felé fordulva – Meddig szeretnéd? Első vérig?

– Heh… Ki hinné, hogy egy lord lányával beszélgetek? – fordult el megvetően a férfi és elindult hátrafele – Még, hogy első vérig? Heh! Hiszen én csak egy baráti sakkozásra gondoltam. Miféle öldöklésről beszélsz, jaj…

– Sakkozni? – mondta Dorothée döbbenten és nem tudta a meglepetéstől vagy a szagtól szédült-e meg inkább.

– Hát persze! – mondta a férfi lelkesen és összecsapta a tenyereit – Izgalmas meccs lesz, akár itt rögtön a bástyában, hm? Ha szeretnéd a többiek szeme láttára. És itt még…

– …csalni sem tudsz… – fejezete be Dorothée a mondatot. Az Álmok dzsungele…

– És akkor elárulom hol van a barátod, mit szólsz? – kérdezte Pajkos mézesmázosan.

És Dorothée, bár alig láthatóan, s a levegőt visszatartva, de biccentett.

$

Tán egy óra sem telt el mire már ugyanebben a teremben, melyet immár kijavítottak és feldíszítettek aranyfénnyel ott ült Dorothée,  nagy tömegtől körülvéve a kerek asztal szélénél, egy felállított sakktábla előtt, szemben a vigyorgó Pajkossal farkasszemet nézve. A díszes sakktábla mellett egy jókora, vörös doboz állt, mely kifejezetten ennek a világnak a készítménye volt. A doboznak két ablaka nyílt. Az egyik ablakban Dorothée kérdéseinek kavarodása volt látható, a másik azonban egyelőre üres volt.

– Ez így nem lesz jó… – állapította meg Pajkos hosszas tanulmányozás után szomorú hangon – Neked is fel kell, sajnos, tenned valami tétet! Persze csak jelképesen, hogy megadjuk a formáját…

Dorothée nem pislogott.

– Mit szeretnél? – kérdezte vicsorogva és a dobozra sandított.

– Nos, semmi különöset tudod. – mondta Pajkos megrázva a fejét –  Csak éppen a bátyám is meg Adimnos is annyit áradozott rólad… Heh… – a férfi hangja zavartnak tetszett, de tekintete változatlanul kihívóan harcolt Dorothéével –  Egy estét szeretnék veled. – mondta – Nem az összest, csak egyetlen egy, röpke éjszakát! Tudod rabszolgaság, meg minden…

A tömeg láthatóan felhorkant körülöttük.

– Bele ne menj, Dorotheé! – kiáltotta egy testes férfi a tömegből, aki Diogenész névre hallgatott és régebb óta ismerte a lányt és fiúját – Végig ez volt a célja!

– Ez egy mocskos perverz… – jegyezte meg más is és sokan bekapcsolódtak.

– Micsoda pofátlan! Hallottad ezt, Bob?

– Hogyan merészeli…?

– És van bőr a képén akár feltételezni…

– Heh… – vigyorodott el Pajkos.

–  Szemét állat!

– Legyen. – mondta Dorothée és elhatározása kis fényjáték kíséretében jelent meg a dobozban – Adimnosért – magyarázta, de talán csak magát bíztatta. Pajkos híresen jó sakkozó volt. Apró teste remegett a mély levegővételektől. De nem szegte le a tekintetét.

– Akkor hát legyen is rögön a ma éjszaka! – rikkantotta elégedetten Pajkos – Csodás hálószobám van otthon…

– Csak ne bízd el magad! – mondta Dorotheé izzó szemekkel.

– Heh. – kuncogott Pajkos – Ne félj, kedvesem. Nem fogom.

A tömeg eddigre egyöntetűen Pajkos ellen hangolódott, néhányan már halkan fenyegetőztek is, még ha nem is tudtak mit tenni, kivéve egy, újonnan érkezett, kíváncsi alakot.

– Elnézést – kiáltotta a váratlanul hátulról eme fényképész s azon nyomban elkezdett előre tolakodni, a nyomatékosság kedvéért előreszegezve egy három és fél méteres vívótőrt – Bocsánat, helyet kérek, ne elnézzen, hanem álljon el az itt maradástól és nézze el, bocsánat, bocsánat! Tudják kiszállítok, bocsánat Bob…

– Ugyan semmi, semmi…

– Elnézést, helyet!

– Hé!

Egy kis lökdösődés támadt a csoportban a játékosok körül, majd nem sokára egy fiatal férfi bukkant elő, arcán absztrakt szőr műalkotással, kezében pedig egy jókora szatyorral és persze a vívótőrrel.

– Huhh, ez nem volt egyszerű… Á, szervusz, édesem! – mondta jókedvűen az alak és megcsókolta Dorothéet – Bevásároltam, hoztam tejet meg cukrot is, lócát viszont nem kaptam. És hoztam olyat is – vette suttogóra a hangját – amit nem szeretsz közzé tenni. Tudod, tavampovont…

– Á, Mr. Quine… – szólalt meg Pajkos illedelmesen

– Hjaj, helló Ferenc! – kiáltotta a férfi még lelkesebben –  Észre sem vettelek, annyi ember áll körülötted! Mondd csak, hallom mi történt, jobban van az édesanyád? – érdeklődött együtt érzően.

– Hogy mi!? – kérdezte döbbenten Pajkos, de kérdése süket fülekre talált. Mr. Quine már a kezébe is nyomta a tőrt, majd visszafordult Dorothéehez és lágyan elkezdte lökdösni. A lány először nem értette, majd felháborodva kijelentette:

– Nem és nem fogom átadni a helyemet!

A tömeg értetlenül felhorkant.

– De olyan kényelmes lehet ez a szék… – kezdte Mr. Quine és alsó ajkát lebiggyesztve, szemeit csillogtatni kezdte.

– Nem, nem és nem! – mondta Dorothée határozottan és karba font kézzel elfordult – Keress másikat – dünnyögte és igyekezett mérgesen nézni.

– De nekem ez kell, a hely meg minden…

– Figyelj! – mondta Dorothée hirtelen lendülettel – Ez az én kalandom és kész! Te az elmúlt hét fejezetben megfogtad a mellem, lefotóztattad magad mint a minta pasi, elvesztetted a mobilodat és a főnixemet és ráadásul lefotóztál meztelenül!

A tömeg férfi tagjainak érdeklődése itt láthatóan megnőtt.

– Úgyhogy… – folytatta Dorothée, de Mr. Quine gyorsan közbe vágott még mielőtt elvesztette volna a szópárbajt.

– Hoztam cukrot! Na? Játszhatok?

– Ezt te most tőlem kérdezed? – kérdezte ingerülten a lány – Utolsó tuskó!

– Hápogó liba!

– Borotvafób!

– Szöszi!

– Színvak! Barna a hajam…

– Jó, nem jutott eszembe jobb hirtelen… De… – mondta Mr. Quine és a legerősebb érven gondolkozott, majd ezt mondta – Lécci!

– Nem.

– Lécci!

– Nem.

– Lécci!

– Nem.

– Szeretsz?

– Nem.

– De had legyek még egyszer a főhős, kérlek! – könyörgött Mr. Quine – Ezután a kaland után soha többé nem leszek…

– Persze… – mondta Dorothée – Duma…

– Ha nem engedsz oda – mondta Mr. Quine, nagy levegőt vett és felemelte a mutató ujját – mindenkinek elmondom mit csináltál az étteremben múltkor azzal a kelbimbóval!

Dorothée szótlanul felállt és átadta a helyet.

– Jól van, ez nagyon gonosz volt. Megjegyeztem! – mondta. Mr. Quine pedig így szólt Pajkoshoz, aki egy könnyed fél mosollyal hallgatta a beszélgetést:

– Gondolom lesz annyira gec… akarom mondani gentleman, hogy átadja nekem a meccs lehetőségét, ha már ennyire gátlástalan feltételt adott az én kelbimbós nejemnek.

– Hé! – kiáltotta Dorothée dűhösen, de Pajkos meg se hallotta.

– A neje? – kérdezte Pajkos meglepve, de még (mint egész idő alatt) mindig mosolyogva.

– Igen, ja. – mondta Mr. Quine és felhajtott egy adag kristálycukrot – Én is csak ember vagyok… Két napja összeházasodtunk.

– Hát akkor üljön le maga szerencsés ember. Persze, hogy játszhat. – mondta Pajkos boldogan – És hát kezdjük a sakkozást.

– Jó! – mondta Mr. Quin is boldogan, majd furcsálva hozzátette – No, az mi?

– A sakkozás?

– Igen. Gondolom valami köze lehet a sakkhoz, nem?

– Hát amikor a sakkal játszunk azaz… – felelte Pajkos.

– Rendben. – mondta vidáman Mr. Quine és hintázott egyet a székén – És ez mi?

– A dáma. – mondta Pajkos és nagyot sóhajtott. De Mr. Quine csak tovább értetlenkedett.

– Én azt hittem sakkozunk!

– Lehet dáma a sakkban is!

– És, hogy ha a dámát mozgatjuk akkor dámázunk hirtelen? Nem értem… – mondta Mr. Quine, és elhatározta, hogy nem mozgatja azt a gyanús bábut.

– Kezdek – jelentette ki vidáman és lépett egyet egy gyaloggal, majd egy másikkal még egyet.

– Mr. Quine… – mondta Pajkos a fejét fogva – Elnézését kérem, hogy nem tájékoztattam, de ez nem amatőr játék. Ha megkérhetném egy körben csak egy lépést, hajtson végre…

– Savanyú alak… – dünnyögte Mr. Quine és visszahúzta az elsőnek kitolt bábuját. – Tudja milyen az élet? Mint a citrom.

– Savanyú? – érdeklődött Pajkos idegesen – Mert tényleg…!!

– Nem, dehogy, ne butáskodjon. – mondta Mr. Quine fejét rázva – Hát sárga…

Pajkos egy lovat játszott ki kissé hevesen, villámgyorsan mozgatva a bábut és későbbi lépései során sem lassított. Mr. Quine vele ellentétben, ha nem is lassan, de jóval több megfontolással választotta meg ezt követően a lépéseit, borostáját csavargatva, igaz, mintha nem is a meccsre koncentrált volna. Egyszer csak aztán felkiáltott:

– Hé, kettőt lépett! – mutatta a közönségnek is – Nem az volt, hogy – itt Pajkos hangját kezdte utánozni – „nem amatőr játék, grrrm, grrrrm”!? Ráadásul szabálytalant! A király nem ugorhatja át a bástyát! (Mármint a bábut, nem az épületet. Bár igazából egyiket sem, jobban megfontolva…)

– Heh. – kacagott fel Pajkos csúfolódva, miközben elégedetten nézte Mr. Quine dámáját amit utolsó lépésével teljesen bekerített – Ezt rosálásnak hívják. És nem mellékesen teljesen szabályos, Mr. Quine…

– Téééényleg? – kiáltott fel Mr. Quine őszintén meglepetten. A körül állókban azon nyomban pusmogás szaladt végig.

– Ez hülye? – kérdezte valaki.

– Kiáll sakkozni és nem is ismeri a lépéseket? A rosálás tök alap…

– Én se ismertem…

– Bob te semmit sem ismersz! Ez nem normális!

– Maradhatott volna a lány inkább! Úgy még…

– Ja, hagyhatta volna őt…

– Nyugalom – mondta a testes fényképész hirtelen, miközben rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy Pajkos vigyorogva leveszi Mr. Quine legerősebb figuráját a tábláról – Quine pontosan tudja mit csinál. Lehet, hogy szórakozottnak tűnik, de több világban is lett területi sakk bajnok.

– Hogyan? – kérdezték több helyről is.

– Nem lehet…

– Ez a fickó?

– És az eddigi meccsek alapján – folytatta a testes elvigyorodva – a legjobb dokumentátor sakkozó. Figyeljétek!

Mr. Quine egészen másik részén a pályának hirtelen megjelent egy futóval és egy lépés múlva, már ő emelte le Pajkos egyik bástyáját.

– Húsz másodperc – mondta Mr. Quine hirtelen határozottsággal – Pontosan húsz másodperc és vége a meccsnek.

Bár hangja rezzenéstelenül magabiztos volt, ellenfele mosolyát nem tudta lehervasztani egyelőre. S Dorothée ijedt pillantása egyre jobban a hátába fúródott…

Mike itt leállt a történetszövésben, egyrészt mert elfáradt az agya, másrészt lassan vége volt a nagyszünetnek. Ugyanakkor meglepetésére nem tudta kizárni fejéből a történetet, sőt amikor pár „barátja” kivételesen megszólította és ezzel megzavarta, kimondottan ideges lett. Meg amúgy is volt pár dolog ami miatt már ideges volt. Bár az egész csak a fejében zajlott, mégis teljesen, elemeiben felhúzta magát.

Először is egyszerűen nem emlékezett, hogy múlt este pontosan hogyan ért véget a cselekmény! Ez azért volt kínos, mert ha a levél alapján rögtön el is indultak a Bástyába, akkor nem volt idejük megházasodni a hősöknek, amit azonban Mike fontosnak érzett (maga sem tudta miért, csak így jobb volt). Mindenesetre nagyon nem akarta átírni még véletlenül sem a történetet, ezzel ha nem is valós, de érezhető időparadoxont okozva, így elhatározta, hogy a következő este csak addig szövi a kalandokat, amíg elég éber az emlékezéshez és aztán huss! Megvárja a holnapi napot.

De aztán más is zavarta a történettel kapcsolatban. Mike az eseményeket kívülről látta, mint egy filmben (csak persze homályosabban), ennek ellenére Mr. Quineal azonosult teljesen. Ám akkor, hogy láthatta Dorotheét, amikor ő még nem volt ott a bástyában? Mike nem tudott dönteni: most vagy két szereplővel azonosul (ez pedig nem skizofrénia?) vagy csak Mr. Quinenal s akkor Mr. Quine látta az eseményeket, csak éppen elrejtőzve, a bevásárlást már jó előre elintézve. Nehéz…

A harmadik probléma és a legsúlyosabb pedig a tudás volt. Hogy azonosuljon egy szereplővel, ha hol többet, hol kevesebbet tud? Mike például már előre tudta, hogy Mr. Quine elveszíti a sakkmeccset, holott roppant magabiztos, mint amilyen talán Mike is lenne, de azt viszont nem tudta pontosan, hogy a mostani fényképész verseny majd miért zajlik, pedig az nyílván az „esti” levélben benne volt. Csupán annyiban volt bizonyos, hogy a „Fantázmagorok éjszakája” a téma, amiért a verseny lesz. Egy különleges fényképezőgépet is kap a győztes csapat feltehetően, amivel álmokban is lehet fotózni, ha kezdetlegesen is…

Mike lassan kitépte tudatát a gondolatok örvényéből és körbe nézett az osztálytársain. Sok vízzel felfújt ostoba bőrhólyag, akiknél már csak egyedül ő a szánalmasabb. Az egyetlen kellemesebb, ám de annál durvább dolgot a jobb oldalsó sarokban fedezte fel. Ez már a második ilyen volt egyébként aznap. Kísérteties:

Egy gyönyörű szempár nézett komolyan egy táblára. Dorothée sakkozott!

Holott a történetnek ezt a vonulatát még két szünettel korábban találta ki Mike, így komolyan meglepődött, hogy bejött. Plágiummal vádolhatná a valóságot! És ráadásul egy olyan fiúval sakkozott, akiről akár Pajkost is formázhatta volna, csak ennek a srácnak nem volt egyenes haja és tömzsi volt, de jellemileg majdnem azonos Mr. Quine ellenfelével.

De ez már a második furcsa egybeesés volt, ha azt nem számítjuk, hogy az egyik órán szó volt Dianéről…

Ugyanis Mike reggel, a WC-ben kapott egy levelet, egy meghívót, méghozzá egy éjszakára. Egy „F”betűs éjszakára! A feltörők éjszakájára, Marczis Balázs szervezésében…

Pedig erről sem tudhatott még tegnap este, nemhogy a sakkról, aminél egyébként gondolta, hogy akárcsak a képzelgésben beül Dorothée helyére, átvéve a meccset, csak hát nem volt elég bátorsága… Meg amúgy is baráti meccs volt, nem tétekben játszottak.

Egysze rcsak elsötétült a tanterem. Mike meglepetten nézett körbe. Egy írott üzenet jelent meg a falon, melyet Mike először közönyösen, majd egyre lelkesebben olvasott, s a vörös betűs szavak lassan egy egész kellemes érzést váltottak ki benne. Mr. Dorgon, a testnevelés tanár felfelé jövet, váratlanul megbotlott és elesett a lépcsőn. Avagy hoppá! Tehát nincs következő óra, a teremben kell maradni. Csendben ülni lehetőleg… Szőheti azaz tovább a történetet, ha nem túl fáradt. Fáradt? Dehogy! Akkor most jön egy sor kudarc, hogy annál izgalmasabb és menőbb legyen később a sztori. Hisz, ha mindig vidám dolgok történnének, hol lenne az izgalom, az élvezet, a kaland? Kellenek erős ellenfelek is… És végül is ha véletlenül túl nagy pácba keverné Mr. Quinékaz, az se baj, hagyja őket és kitalál új szereplőket. Nem nagy ügy, ez a jó az egészben, nem…?

Tehát, közel két órája tartott már a meccs, messze meghaladva a kitűzött húsz másodpercet. Látszólag kiegyenlített meccs folyt a kristályból kifaragott készlettel, egyenletesen veszített bábukat mindkét szín, az átlátszó és a fénylő is. Ám az utolsó pillanatokban Pajkos „serege” egy támadóékké szerveződött és vad ütésváltásba kezdett Mr. Quine futóival, amik nem tehettek mást, mint hogy vesztükbe rohantak, ezáltal akadályozva a matt helyzetet. A lépései előtti gondolkozási idő jelentősen megnőtt Mr. Quine számára időközben, többen már morogtak is egy-egy hosszabb elemzés után, miszerint hogy sakkóra kéne. Pedig Mr. Quine már teljes egészében, tényleg a meccsre figyelt.

Dorothée megszorította férje kezét és lesütötte a szemét a túloldali, átható, mentás mosoly előtt. Már nem bírt a szempárba nézni.

– Figyelj, Tücsi… – könyörgött, mire férje lágyan visszaszorította a kezét.

– Nyugi, nem vesztek ilyen könnyen… – suttogta biztatóan és halkan, ám Pajkos így is meghallotta és felkuncogott.

– Heh. – jegyezte meg – Olyan biztos ez? Tudod, azoknál a sakkozókról, akik már nem csak a lépéseket ismerik, sokat meglehet tudni a játékuk alapján, jók-e, rosszak-e…

– Szeretik-e a narancsot? – egészítette ki Mr. Quine, mire Pajkos még jobban elmosolyodott.

– Tudja, Mr. Quine, Önben ez a legjobb: semmi jó nincs. Sőt ha megengedi, – folytatta – Önben szinte semmi nincs.

– Tulajdonképpen…

– Tulajdonképpen – vágott közbe Pajkos, leemelve Mr. Quine utolsó lovát is dámájával – Ön most egy teljesen ide nem illő megjegyzéssel vágott volna közbe, hogy elterelje azt az egyszerű tényt, hogy semmi gondolata nincs az eseményekről. Maga azt se bánná, ha veszítene, de annak sem örülne ha nyerne. Pár elemi ösztönt leszámítva, ami egy egyszerű állatnál is megvan, így a szex és az evés, maga teljesen üres és teljesen spontán lépeget, hogy eltakarja és óvja ezt a belső űrt. Jó taktika, meg kell hagyni, szétszórni az erőinket és véletlenszerűen reagálgatni. Céltalanul… De tudja mit, ezt is ki lehet védeni, mint annyi mást. Egyszerűen, a maga itt ott lépek egyet váratlanul és rögtönözgetek taktikájával szemben, egy célra törő taktikát alkalmazok, egy olyasmit értelemmel és okokkal van megáldva és hopp át is török a keszekusza védelmén, hiszen erői szétszórtak. És hopp, ennyi! Elértem a belső lényegét.

– Még nem fejeztük be! – kiáltotta Mr. Quine felemelkedve az asztaltól.

– Dehogynem – helyesbített Pajkos mosolyogva kétkockányira megközelítve királyával Mr. Quineét – Sakk és matt. Itt a vége, jaj…

– Jé! – mondta Mr. Quine meglepődve és visszaroskadt a székébe.

– Mily mókás hogy meglepődött. De sajnos ennyi volt… És most alkunkra visszatérve – mondta elégedetten Pajkos, miközben mentolos ujjait végig húzta az orra alatt – Ha jól emlékszem egy éjszakára igényt tarthatok az ön bájos feleségének szolgálataira.

– SOHA! – kiáltotta Dorothée, de Pajkos, mint mindig csak fél vállról, lenézően válaszolt.

– Ccc. Elfelejtette, hogy ebben a világban nem lehet megszegni a szavunkat? Heh. – lassan felállt és megigazította a haját – Talán még a férjére is igényt tarthatnék, hiszen ő ellene győzedelmeskedtem végső soron. Jó móka lenne végig nézetni vele az egészet, de… – itt megvetően végig nézett Dorotheén – Milyen gentleman lennék, ha bármelyikük szabadságával visszaélnék, egy meggondolatlan fruska ígérete miatt, nem igaz? Pff… Azért persze – és itt elővette a leggonoszabb mosolyát és odahajolt Dorotheéhez – Adimnos úr biztos magányos lesz ott egyedül himbálózva egy kötélen. De hiába, a szerelem nem lehet mindig viszonzott. Heh… S ilyenkor jobb, ha magunknak teremtünk valakit, nem igaz, Mr. Quine?… Elnézést. Milady! – szólt hirtelen Pajkos, maga felé intve tenyerével, mire egy csuklyás női alak jelent meg mellette, szinte a semmiből. Ketten indultak el, s a sakkozás miatt idegyűlt tömegben, s a döbbent emberek széles utat engedtek nekik.

– Két Jézus megy a sivatagban!

– Ez nem vicces.

– Azt ne mondd, hogy hirtelen megszállt a vallásos buzgalom… Ropit?

– Nem, kösz. De ez akkor sem vicces. Én már láttam két Jézust menni a sivatagban. Tudod, amikor retúr jegyet kértem a jövőbe…

– Ne hülyülj…

– Miért te is ott voltál…

– Mi van!?

– Retúr jegyet a jövőbe!

– Ja! Én retúr hegyet a köldökbét értettem. Annak meg semmi értelme.

– Miért ne lenne?

– Három füle van az embernek, négy szeme mégis mindent félre ért… Szóval voltál olyan világban, ahol tényleg két Jézus volt?

– Ennél durvább: voltam olyanba is, ahol három Hitler volt!

– Három Hitler?

– Ja. És ráadásul a kövér Hitler, aki egyébként ott belga volt, elvette a női Hitlert, aki olyan pacifista volt, hogy mindenki mindig is Pacának hívta és csúfolta… Adj mégis ropit. Krumplis?

– Ja. Mi legyen, zöldbabos? A sósat nem szeretem.

– Nem, nekem is a krumplis a kedvencem.

– Te, figy, nem zavar, hogy olyan csúnyán lejárattad magad, meg az asszonyt előbb?

– Nem igazán, a nagy kalandoroknak néha vesztenie is kell… Helyet cserélhetünk esetleg?

– Japp, persze, gyere, Dorothée meg majd mögéd vagy eléd áll, jó? Szóval, ez a Pajkos vagy ki szemét alak. Ráadásul szerintem valami van a füle mögött.

– Egy fél fülű ember.

– Nem, hülye! Valamit tervez, megérzem az ilyesmit.

– Hát szerinte, rajtam kívül mindenki tervez valamit…

– No, azt ne mondd, hogy a szívedre vetted azt a duma-dolgot. De figyelj erre visszatérünk, csak most jön az öreg.

– Nem, csak…

– Üdvözlet gyermekeim! Most a fantázmagorok éjszakájának megörökítése céljából hívtam össze, ha nem is az összes dokumentátort, de legalábbis a fényképészeket ide a az Emlékek Csarnokába. No! Hello, mindenki!

– Hello!

– Hello Bob… Szóval fantázmagorok éjszakáján a legöregebb és tehetségesebb fantázmagorok gyűlnek össze, blablabla, semmi kedvem szaporítani a szót, ez úgyis csak a győztest érdekli. De ki is a győztes? Ja, hogy még nem volt a verseny? Jól van. No. Szóval az idei verseny két szabálya: A verseny kettőnek és annak a felének az összege számmal kifejezett összegekor indul, ha az elhangzik az én ajakaimról. Megsúgom, ez nem a négy. A második: a győztes az, akinek az arcát utoljára fotózzák le. Csak egyszer lehet fotózni és csak a jelenlévőgépekkel. Ja, és aki a rohangálásban engem felrúg és nem kér bocsánatot, az automatikusan kiesettnek nyilvánítom. Emlékezzetek az értékelés itt lesz, a dzsungel mellett, semmiféle hipnózissal sem lesztek képesek hazudni… Szerintem, nos, gyermekeim ne szarozzunk, vártatok eleget, engem meg az asszony vár, csapjunk hát a lecsóba. Egy, kettő, sündisznó! ÁHÁHÁ! (jellemző, senki nem fotózott, na nem baj, készültem mással is! Bob, te mégis? Mindegy, elnézem neked…) Szóval, akkor egy…

Mike elkezdett gondolkodni, hogy milyen viccet süthetne el az öreg és arra jutott, hogy egy mondatba kéne belerejteni a „három” szót, úgy hogy az egyik szó vége mondjuk „há”, míg a következő kezdete „rom”. A rom persze önmagában is értelmes, de há-ra végződő szó nem jutott az eszébe, bárhogyan is gondolkozott. Háhá, esetleg? – merült fel benne, de túl gyengének találta… Na nem baj – gondolta – egy öregtől, itt az ő tudatában ez is vicces lesz!

– No, gyerekek, eddig senki nem nevetett. HÁHÁHÁ! Rombolom csupán a tekintélyem, úgy érzem…

A mondatot persze nem fejezhette be. Feltehetően nem Pajkos volt az egyetlen, aki megmozdult, sőt feltehetően Dorotheén, illetve az előtte álló Mr. Quinon kívül mindenki a fényképezőgépéhez kapott, ha nem is elég gyorsan.

Ugyanis Pajkos ballonkabátjának a szárai, istenekhez méltó sebességgel lebbentek fel és láthatóvá lettek a testére erősített vakuk, objektívek és röntgen lencsék. A többi fényképész egyszerre sikított fel. Az Angyali Vértezet, vagy Allah Szeme a világok leghírhedtebb fényképezőgépe volt s gondolatra reagált. Gigászi villanás töltötte be a teret rögtön, ellopva fotonjait a terem összes arcának, még mielőtt az azokhoz tartozó szemek egyet is pisloghattak volna. Azaz, hogy majdnem az összes arcának. A teremben bosszankodó sok fotós közé Pajkos is beletartozott.

– Heh. Hát nem pont a holttérbe álltak? – mosolygott.

– Te szemét! – kiáltotta az egyik fotós – Csaltál! Előre tudtad, hogy ez lesz a feladat, az orrunknál fogva vezetsz minket, hogy megkapd azt a gépet és eljuss az Éjszakára, mag a jutalom…

– Talán, Rufus, esetleg így van. Heh… – mondta Pajkos – Mindenesetre elég rossz kép lett az orrodról.

– Akkor most kezdődik a verseny? A villanásra?

– Bob, te tényleg hülye vagy!

– Tíz éve várok erre, basszus!

Az összes fényképész hangosan remegett a dühtől, sokan sírva fakadtak és keservesen zokogni kezdtek. Kivéve Pajkost, segítőjét, a néma Miladyt, a ropit rágcsáló Mr. Quinet és nejét, akikről nem készült kép. Még a bástya szellem is megrendült.

– Ez így nem is volt verseny…

– Még… Még fel se fogtam… Istenem!

– Miért? Nem merek haza menni…

– De innen elmész! – kiáltotta a bástya öreg szelleme és miközben végtelen dühhel figyelte Pajkost sebesen kiküldte a teremből a négy versenyben maradt játékoson kívül az összes többi látogatót, majd morogva eltűnt ő is. Hogy marad így legendás hírű a verseny? – morogta még magában, majd még Dorotheék felé fordult: – Sok sikert!

Mr. Quine nyugodalmasan rágcsálta idáig a ropiját, mikor azonban már a szellem is eltűnt jó kivánsága után, felemelte ujjatlan kesztyűs kezét, melynek tenyérrészén egy apró objektíven villant meg a fény.

– Négy arc, három gép…  – mondta nyugodtan.

– Heh. – kuncogott fel Pajkos és elővett egy aranyló tőrt – Heh… Hehe… Ez igaz, teljesen igaz, de vajon kinél van az előny? Annál, aki nem is biztos, hogy nyerni akar? – azzal a tőr pengéje tüzesen felizzott és mint kés a vajba, úgy hasított bele Pajkos a saját füle mögé. Egy pillanat alatt lemetszette a bőrét az arcáról, kis híján nem fojt ki a szeme. A lefittyedő bőr egy pillanat alatt elporladt a kés hőjétől. És amíg Mr. Quinék a borzalmas, sistergő látvánnyal voltak lefoglalva, a titokzatos csuklyával fedett arcú lány egy kis ravaszt húzott meg egy fotópuska alján.

– Tücsi…

folytatás következik