– Kölyök, téged vajon ki képzelt ide, he?
Ezt a kérdést szegezte Mikenak, történetünk tragikus főhősének egy vörös ballonkabátos, hosszú hajú férfi, akinek a kezében egy kardhüvely pihent, s a belőle kiálló fémes végű markolat alapján, egy valódi szamuráj kardot nyugtatott magában.
Az idegen kérdése („téged vajon ki képzelt ide?”) Mike számára, akiről reményeim szerint többet is megtud majd az olvasó, roppant meglepő volt, zavarba ejtő, már-már kínos. Különösen, hogy Mikenak, bár magának csak alig-alig vallotta be, de mi tudhatjuk, igen-igen viszketett a feneke. Talán ez fölösleges és visszataszító információnak tűnhet az olvasó számára és ezért bocsánatot kérek, de lássuk be, ha már Mike történetünk főhőse, akkor nem úgy, mint más történeteknél, illene róla mindent tudnunk. Ráadásul egy ilyen kellemetlen viszketés az egész napjára kihathat az embernek. Mike ugyanis reggel, kivételesen zuhanyzás után intézte a nagy dolgait és hát feneke törlését nem igazán fejezte be… Na, nem mintha tévedésben élt volna a művelet befejezettségével kapcsolatban vagy netán nem lett volna rá ideje, mert késében volt az előEgyetemről, ahol jelenleg tanulmányait végezte. Nem, nem.
Mike egyszerűen elunta a fenéktörlést vagy legalábbis egy unalomhoz roppantul hasonló érzés költözött beléje papír tépkedése közepette, ezért a törlés befejezése előtt lehúzta vadonatúj WC-jüket, felvette alsó- és felső nadrágját, megreggelizet, elköszönt édesanyjától, aki a nappaliban üldögélt és ráérősen szürcsölgette kávéját, s elindult az iskolába.
A feneke viszketéséről meg egész addig megfeledkezett, míg a világ dolgain elmélkedve haladt az utcán, vagy tán idáig nem is létezett a viszketés, ki tudja? Mindenesetre most, amikor egy gyanús kinézetű ballonkabátos, hosszú hajú alak megszólította és gondolatai már beengedték a külvilágot is, a sok kis láthatatlan tű szurkálni kezdte a fenékzsemléit.
Persze arról szó sem lehetett, hogy megvakarja, esetleg félrevonul egy néptelen mellékútra és ott teszi ezt a roppant ingerlő cselekedetet, mert hát még megfigyelik. Igazából mindig megfigyelik.
– Egyébként a nevem Lord. – jelentette ki hirtelen a ballonkabátos szamuráj, akit ettől kezdve nevezzünk mi is „Lord”-nak az egyszerűség kedvéért, noha a név jogos viseletére se nekünk, se Mikenak nem volt alapja gondolni. – Azért jöttem – folytatta tehát akkor „Lord” – hogy elújságoljam milyen izgalmas dolgokat csinálok esténként az ágyamban.
Erre a kijelentésre Mike képzelete természetesen rögtön beindult. „Ágyban”. „Esténként”. A saját takarója ötlött föl homályosan az eszébe (pedig miért is lenne ugyanolyan takarója Lordnak, mint neki?), s az érzés, ahogy keze bátortalanul lábai közé vándorolt pár estével ezelőtt, majd visszarántja, mert nem teheti azt. Ott nem. Talán senki nem ismerte a mozdulat célját rajta kívül, de akkor is túl nagy volt a veszély, hogy valaki szóvá teszi. Például a szülei a reggeli alatt. Mike ettől félt leginkább.
– Folytatásos történetek – mondta Lord, láthatóan semmibe véve, hogy megszakítja hősünk eszmefuttatását – Folytatásos fantasy történeteket írok magamban, amiknek én vagyok a főszereplője. Bármit megtehetek így…
Mikenak rendet kellet tennie gondolataiban, hogy megkeresse a „fantasy” szó jelentését és nem vette közben észre, hogy a kezében szorongatott, amúgy féltett és kedves rajza, Mr. Wittgenstein borostás ábrája enyhén meggyűrődik. Fantasy! villant fel agyában a megoldás egy homályos irodalmi szöveg alakjában, mely az egyik kötelező olvasmányt elemezte és a „fantasy” szóval illette a benne megjelenő fantasztikus elemeket. Melyik kötelező is volt…? Az aranyvirágcserép! E. T. Hoffmantól! Hát persze…
– Minden este újabb résszel gazdagítom a történetfolyamot, roppant izgalmas! – lelkendezett Lord élesen gesztikulálva a kezeivel, mind közelebb lépve Mikehoz – Majdnem annyira, mint amikor még a saját világ…
– Mike – szólalt meg egy harmadik hang váratlanul Mike mögül.
– Apa… – suttogta Mike és maga sem tudta miért, csalódottnak érezte magát édesapja megjelenése miatt, nem mintha bármi másra számíthatott volna, mindenesetre eme érthetetlen érzés nyomán még inkább megszorította Mr. Wittgenstein becses képét. A rajzot egyébként az aznapi alkotás órára készítette, nem lett egy nagy mű, de nem is ez volt az óra lényege. Egy képzeletbeli személyt kellett megalkotni, akár fantasztikus tulajdonságokkal is felruházva és Mike úgy érezte, hogy a feladatot több, mint teljesítette.
Mert valamit tudnunk kell Mikeról, valamit, ami jóval sokatmondóbb a farpofa viszketésénél: Mike stréber volt, legalábbis ami az alkotás órát illeti. Képes volt hetekkel előbb elkérni a házi feladatokat és otthon gondolkozni, dolgozni rajtuk és minden szépnek elmondani az egyébként roppant csinos Ratcliffe tanárnőt, csak hogy az ő munkáját díjazza és emelje ki, ami pedig gyakran behízelgés nélkül is így lett volna. Ugyanis az osztályában az alkotásórát kizárólag Mike vette komolyan.
A mostani órára pedig különösen kitett magáért, lelkesedésében még arra is rászánta magát, hogy saját kezű rajzot is készít, pedig ez aztán végkép nem volt a házi feladat része. Mr. Wittgensteinen huszonhét teljes délutánt elmélkedett, kibámulva szobája ablakán, mint egy szerelemes, holott Mike valóban szerelmes volt, csábítóan csinos és okos osztálytársába, de erről később…
Mr. Wittgenstein egy fotógráfus volt mint azt Mike kigondolta és távoli világokat járt be, különböző és néha teljesen ellentétes megbízatásai kapcsán (ugyanis szabadúszó volt szigorúan!), mindenesetben bravúrosan megfelelve a kihívásoknak. Természetesen nem volt tisztán pozitív karakter, mind belül, mind kívül (itt mutatja majd meg előadásában a rajzot) elég független és lázadó szellem, mint az például arcán, ruházatában és őrült mosolyában is látható. Mr. Wittgenstein, folytatná az előadását, óriási hatalommal rendelkezik, ebben biztosak lehetünk, mondaná, ám ezt egy adott okból, esetleg egy esküből vagy tragikus fogadalomból elfolytja és titkolja.
Azt hogy mi ez az erő pontosan, azt Mike még nem tudta (ezt nap közben szándékozott még kitalálni az órák alatt és órák közti szünetekben), ugyanakkor egy hirtelen ötlettől vezérelve, reggel indulás előtt, gyorsan elővette a lapot és Mr. Wittgenstein előrenyújtott, pisztolyt formáló mutató és hüvelykujja közé szétpattanó mágikus szikrákat rajzolt, melyek akár fénycsíkoknak is betudhatóak. Mert Mr. Wittgenstein, Mike érzése szerint, mégsem az a típus, aki csak úgy előrenyújtja a pisztolyt formáló ujjait, mint más, közönséges ember. Mr. Wittgenstein ujjaiból mágikus szikrák pattannak ki. És most pont ezeket a mágikus szikrákat gyűrte össze leginkább izzadó tenyerében.
Mike komolyságot megtestesítő apja, kit a legbizalmasabb barátai és feleségei is Mr. Hanconnak szólítottak, még a látszólag kizökkenthetetlen Lordot is megtántorította és torkába forrasztotta a szót. A hosszú hajú szamuráj azonban elvigyorodott, oly gyorsan, ahogyan szinte csak az anime hősök válthatnak hangulatot, meglibbentette hosszú, vörös ballonkabátját hátrafordulva, majd megindult elfele vállára csapott kardhüvelyével, míg nem elnyelte őt a reggeli köd.
Mike felnézett mögötte álló apjára, illedelmesen biccentett, miközben lassan megfogalmazódó helyzetfelismerése a tudata hátsófelében, enyhítette vele alkotása baljóslatú szorongatását.
– Csak egy Öntörvényű. – mondta szinte suttogva – Nem kellett volna jönnöd…
– Sosem tudhatjuk. – felelte válaszképpen Mr. Hancon és erősen végig vizslatta Mikeot.
A fiúra kétszeres erővel tört rá a viszketés, s kezei beleremegtek a tehetetlenségbe.
Mike teljesen elámult mikor először látta teljes életnagyságban Dorotheét. Persze előtte is feltűnt neki az osztálytermükben, pont egy alkotásórán, ahogy hozzá hasonlóan lelkesen jelentkezett és válaszolgatott, de a nagy szívdobbanás akkor érte, amikor óra végén a lány felállt és teljes életnagyságban elsétált a padja előtt. Mike nagyon ritkán szentelt figyelmet az osztálytársainak akkoriban, de akkor egy egész szünetre elegendő gondolkodni valója lett. A hosszú, hullámos haj, gyönyörű arc, babaszerűen alacsony, játékos termet, és azok a pompás mellek, melyeket csak villanásra mert megbámulni, nehogy valakinek feltűnjön, örökre a tudatába vésődtek.
Persze mindennek már vagy másfél éve, ami nem is olyan hosszú idő, ha azt nézzük, hogy Mike ez idő alatt semmiféle gyakorlati előrelépést nem tett Dorothée felé, csak csendesen imádta, távolról, alig-alig beszélve vele. Bár voltak izgalmas pillanatok, egyszer egy órán például mellé ült a lány és hasonló esetek, Mike azonban soha nem érezte úgy, hogy elérkezett a megfelelő pillanat, ha nem is a szerelmi vallomásra, de egyáltalán, hogy hosszabban a lánnyal legyen. Volt ez időben egy önértékelési válsága is, igazán nem hibáztathatjuk, mert olyan komoly depresszió lett rajta úrrá, hogy az végül a viselkedésében is kiütközött, főleg amikor egyedül volt, akkor nem tudta magába fojtani ütögette a falat az ökleivel és ezt végül az apja szóvá is tette egy vacsora után, miután Mike testvérei felmentek a szobájukba.
Mindenesetre ezen már túl van nagyjából, most már elhatározta, hogy nyit az emberek felé, lettek barátai, akikkel néha közösen írják a házi feladatot és most eljött erre a gyűlésre, melynek hirdetését a WC-ben fedezte fel, az egyetlen helyen, ahol nincsenek kamerák. Jól meglepődött.
Először is az üzenet fogalmazása volt meglepően eredeti (kis féltékenység is támadt benne, saját, alkotás órai írásainak sablonosságára gondolva), másodszor a tárgya volt roppant megnyerő és lázadó. Egy titkos találkozó, jegyzetelés címén, kilencszázötvenhatban. A Hősök tere mellett, mármint az akkori hősök tere mellett, ház szám, utca, minden. De Mike minden lelkesedés és jóleső izgalom ellenére talán mégsem megy el, ha a feliratkozott résztvevők között nem fedezi fel Dorotheé nevét. És a lány nem, hogy eljött, mellé is ült, igaz egy illedelmes köszönésen kívül nem nagyon törődött a fiúval és bőven megtartotta az etikus két és fél méter távolságot, amit a lányok és a fiúk között szokás. Abroncsos leányszoknya volt rajta, mint az összes többi lányon és az arcán, Mike szerint roppant helyesen, semmiféle smink nem volt.
Mike egy ideig próbálta követni a beszélgetést, amit Dorotheé folytatott a barátnőivel, reménykedve, hogy csatlakozhat, de sajnos a kívülről behangzó tömeg kiabálása, elnyomta a lányok halk szavait. Helyettük így inkább megpróbált a három szervezőre koncentrálni.
Egyiküket rögtön felismerte, már távolról, zongoraművész szerű frakkjáról, Thomas Cib, osztálytársa, s a HÖK elnöke, aki végül alkotásórán, jegyjavítás címén bemutatta saját figuráját, így Mikera nem jutott idő, csak a jövő héten szerepelhet. A másik két szervezővel már bajban volt, egész addig, míg be nem ugrott az a körözési fénykép, melyet még osztályfőnöki órán adott körbe az egyik tanár. A szökevények.
A lányt egyszerűen Manónak hívták, illegális jegyese pedig Marczis Balázs volt személyesen. Mike kettőjüket nézve még Dortheéről is majdnem teljesen elfeledkezett és legszívesebben odament volna ehhez a két isteni jelenséghez, csak hát nem tudta mit is mondhatna, ami pedig mégis eszébe jutott, az csak a fejében volt értelmes. Mint élő szimbólumok ültek ott, már-már egymást szemérmetlenül átkarolva, a két legenda, akik még iskolásokként szöktek meg a víziókba és mint mumusok bujkálnak ott azóta is, időközben jegyességet fogadva egymásnak, amit természetesen az állam nem fogadott el, sőt (!), de ők a saját szabályaik szerint igen.
Balázsnak állítólag azért kellett megszöknie, mert nem kevesebbet csinált, mint a nyílt utcán megcsókolt egy lányt. Ó, Mike hányszor elgondolkozott, hogy ő is megteszi ezt Dorotheével és egyszer még illetlenül közel is lépett hozzá, de aztán ezt egy megbotlásnak álcázva visszavonult. A lány szülei persze feljelentették Balázst (Mikekal is ezt tennék), de a fiú se volt rest: ahelyett, hogy visszatért volna a történelemórai víziókból, ahol már a kezelőszobákban vártak rá, megszökött és azóta se akadtak a nyomára. És hogy meglepődtek a szülők, mikor meggyalázott leányuk szintén eltűnt!
Manó, ahogy Mike azt néha el is képzelte, a meggyalázás révén érzéki jelenség lett, de a valóság még az ő belső képét is meghaladta: a lány majdhogynem meztelen volt, csupán egy nadrág, egy top és egy apró dzseki volt rajta, teljesen pucéran hagyva a lány hasát, amit elnézve Mike két lába között erős bizsergés támadt, pláne amikor rájött, hogy a lány talán még kacérkodik is és egyáltalán nem jön zavarba, ha nézik. Testén végig fektetette egyik kezét, míg másikkal szemérmetlenül játszadozott Balázs hosszú, rasztás hajának tincseivel.
Mike elképzelte, ahogy Manó váratlanul ránt egyet a tincseken, magához húzva Balázs arcát és szájon csókolja. Sőt utána le is vetkőznek hirtelen. Azonnal sikítás támadna, mindenki, pláne a lányok menekülni akarnának, Mike mondjuk jobban bírná, hiszen ő épp most már elképzelte ezt a jelenetet, de a többieket felkészületlenül érné. Mike tovább szőtte a képet s látta maga előtt, ahogy a felborult székek és rohanó emberek fellökik és már-már elmossák Dorotheét, amikor ő odaugrik és kiragadja. Megérinti…Vagy akár Dorotheé egyenesen ezt mondja a megmenekülése után:
– Te nem borzadtál el a csókon… – mert ő se, de ezt Mike akkor nem ismerné fel, helyette ezt felelné zavartan:
– Nem, én nem…
– Mert akár… – mondaná Dorotheé jóval közelebb hajolva – Most, hogy a víziókban vagyunk és úgyis mindenki kimenekült… Persze csak egy csók és mi nem folytatnánk, de…
Persze ez így is túl gyors lenne… – gondolta hirtelen Mike – Semmi romantika, márpedig az fontos. Meg amúgy sem biztos, hogy ilyen vadul rohannának ki az emberek!
Egy váratlan fenék viszketés rántotta vissza a valóságba és meglepődött, hogy hol járt az agya, azon meg pláne, hogy Dorothée továbbra is nyugodtan suttogott mellette a barátaival. Nem tudta, meddig járt távol a tudata, de szívesen szőtte volna az álmot tovább, amikor nem kis keserűségére, váratlanul Thomas Cib vette magához a szót és megnyitotta az ülést. A fiúk felálltak és jobbról balra meghajoltak minden lány előtt, Mike Dorotheé előtt félig szándékosan, félig ösztönösen kicsit mélyebben, de a lány csak semmitmondó, ildomos biccentéssel felelt. Nem úgy Manó! Mint Mike a szeme sarkából észrevette gúnyos mosoly ült az arcán, valahányszor biccentett. Hát már a puszta köszönésre is ilyen lenézően reagál? Ebben mi a kivetni való, még ha az ember lázadó is? Valahogy el kell kezdeni egy beszélgetést!
Miután ő is megkapta Manótól a neki kijáró, de már megfáradó gonosz vigyort, Balázst kezdte keresni a szeme sarkából, hogy vajon a jegyespár másik fele is ilyen gúnyos-e, de nem sikerült elkapnia. Mire szemével megtalálta, a kóborló szökevény már újra ott ült jegyes mellett és érdeklődve figyelt a szónoklatát megkezdő Thomasra. Mike is a beszélőre fordította a figyelmét és nem kis remegés futott végig a testén. A szabálytalanság remegése, amit eddig csak magában érzett, a WC-n egyszer-kétszer, amikor az ülőke mindkét deszkáját lehajtva csak ült és simogatta a falloszát. Az, hogy ez az érzés egy társaságban éri teljesen új és fantasztikus érzésként hatott a lelke legmélyéről feltörve.
– Egyek vagyunk. – szónokolta Thomas is indulatosan beszéde kezdetén – Egyek és újak. Újak, akiknek természetszerűen a világ formálását kéne vezetnünk életünkkel. De az előző generáció mesterkedései folytán, csak bábok lettünk, akiket az ő kezük vezet, s gondos tekintetük mindutlan felügyel, kivéve ha épp mi figyeljük az elmúlt korokat, szellemszerű testben – itt Manóék felé nézett – vagy ha éppen korunk trónján ülünk és szarunk, bár lassan ezt sem engedik… – itt általános felhördülés következett. Mike nem tudta eldönteni, hogy ezt a tudatlanság vagy a csordaszellem okozta, ő ugyanis régóta tudott a tervezett rendeletről, mely szerint a WC-ket is megfigyelik, legalábbis az iskolákban és egyéb közintézményekben. Mindenesetre megkétszerezte a figyelmét, mert amúgy is csak nehezen értette a szónoklatot és nem akart még jobban lemaradni – Nézzetek végig a történelmen, melyet oly aljas megfigyeléseik melléktermékeként láthatunk! Nézzétek ezeket a víziókat, mely mégis valóságosabb annál, mint amit rajtuk kívül látunk, akárcsak pont ezt az ötvenhatot! Hát kik irányítottak, kik vezették a forradalmakat, kik által mozdult előrébb a világ? Hát normális dolog, hogy csak negyvenes éveinktől kaphatunk jogot a víziók megtekintésére? Hát van értelme, hogy saját szüleink és más öregek kérik számon tetteinket és nem fordítva? Mily mesterségesen bebiztosították a hatalmukat, s ha nem engedelmeskedünk, kitaszítanak a társadalomból lényegében és az Öntörvényűekhez hasonlítanak minket…
Mike töretlen lelkesedését egy pillanatra megszakította a reggeli jelenet, azzal a különös Öntörvényűvel. Mit is mondott? Este. Az ágyban. Folytatásos „fantasy” történetek. Amiben ő a főszereplő… De mondjuk nem pont olyan lenne, mint ő, az túl lehetetlen, inkább mint…
– De persze nem baj, ha nem fejlődik a világ, hiszen a fejlődés megállásával, mindig hanyatlás jár, vissza az őskorba, amikor még a nyers akarat érvényesült…
… mint Mr. Wittgenstein! Igen, hiszen végig a saját álmait szőtte bele a lázadó figurájába, játszhatna pont ezzel!
– … tudás, a szeretet és a tisztelet helye. Emberek, ne tegyük ezt! A jövő kulcsa a mi kezünkben van!
Mike hirtelen nagyon lelkes lett, holott már máskor is fantáziált dolgokon és koránt sem tudott volna ésszerű okot mondani, hogy ez miért lenne más. De mégis érzett valamit, bár talán csak a körülötte lévők lelkesedése ragadt át rá.
Elmerültségében teljesen kizárta Thomas hangját és elkalandozásában még a fenekét is megvakarta ösztönösen, pedig ilyet talán még soha sem tett. Ugyanakkor számára csak pár pillanatig tartott az egész, a társaság órái, leszámítva persze Manóét és Balázsét, egyszerre kezdtek csipogni. Vissza kell térniük a valós térbe. Így hát illedelmesen elbúcsúztak, kikapcsolták a gravitációs rögzítőket és indultak. Mindamellett Mike már máshol járt, nem is hallotta, csak tudata alatt a Thomasnak kijáró lelkes tapsot és éljenzést, egy távoli világ távoli zugában egy szökőkút előtt járt, ahol oly szabadok az emberek, hogy azt korábban elképzelni se tudta. Mintha nem is ő képzelné, annyira újnak és szépnek tetszett az egész. Csupán Dorotheé látványa zökkenthette ki. A nevelőapja, egy gazdag lord, látva, hogy végzett a töri lecke „jegyzetelésével” a lány, azonnal megjelent érte kocsival. Pedig Mike egy kerülővel és egy kifogással szívesen haza kísérte volna a lányt, persze szíve mélyén tudta, hogy úgyse merte volna. Túl sok a változó és a lehetőség és persze semmi sem úgy alakulna, ahogy ő szeretné…
Nem úgy, mint Mr. Wittgensteinnél. Ő bárkinél jobban tudná mit kell tenni, még Marczis Balázsnál is, ebben Mike biztos volt, hiszen ezt ő, maga Mike garantálta. Ha ők ketten találkoznának, Balázs tisztelettel biccentene felé, megérezve azt a rejtett hatalmat és a lelki nagyságot. Még Manó is abba hagyná Balázs hajának a simogatását és teljesen el is feledkezne Balázsról, s csak bámulná Mr. Wittgensteint, aki csak ráérősen csavarintana egyet szakállán és a legfurcsább és leglázadóbb dolgokat mondaná. Balázs egészen hülledezne.De még ez a találkozó sem lenne olyan érdekes és izgalmas, mint amikor Mr. Wittgenstein dolgozik élesben, például egy magasra lövellő szökőkútnál.
Mr. Hancon először a nappali vízió kivetítőjén, majd élőben követte idősebb fiát, amint álmatagon fellépdel a szobájába. Teljesen illetlenül nem kért az elkészített vacsorából, a történelem házi feladatáról nem beszélt. Kis híján köszönni is elfelejtett, majd mikor mégis megtetette, álmatag, gúnyos mosolya akkor sem tűnt el az arcáról.
Mike az ágyába mintha menekült volna, az esti szertartásokat, illetve a fogmosást és a pizsama felvételét csak futtában tette.
Amint párnáját feje alá tette, lehunyta a szemét és világára sötétség borult. De még nem aludt, nem, nem, nagyon is éber volt. Szemei előtt egy új világ kezdett kibontakozni, egy alakkal, aki senki véleményére nem hallgat, akit csak a saját lelki belső világa érdekel. Öntörvényű, de nem lecsúszott alak. Lázadó. Lázadó, akinek hatalma van új világokat teremteni a kedve szerint, még ha nem is mindig akar. Ja, és imádja a lazacot, akárcsak ő, ez alap. – szögezte le magában Mike.
Mert igen, még nagyon is nem aludt, hosszú percekig, mint máskor, mikor illedelmesen csak ha fáradt volt, feküdt le. Nem érdekelte, hogy mit gondol róla az apja, annak feleségei, az anyja és annak a férjei vagy akár a testvérei. Talán még Dorothée véleménye sem érdekelte volna ebben a pillanatba, ha a lány megjegyezte volna, hogy milyen már-már illetlen pózban alszik.
Mert Mike nem aludt. Nem, nem.
Életében először álmodott, habár nagyon is ébren volt, s elméjével egy messzi világba repült…